25. rész: Az Istenek Csarnoka

Adél bejezte az óceánt és nekikezdett a napnak. Tökéletesen időzített, pont akkora vált a legszebbé, ahogy a nap kióvakodott az óceán fodrai közül. Az eddig hideg kékeszöld óceán is vörös masnikat kapott ugyanúgy ahogy az égbolt. Évek óta nem festett és ennél szebb témát nem is találhatott volna az újrakezdéshez. Kikeverte a megfelelő színt és megfestette a vérvörös szalagokat. Hirtelen élni kezdett a kép, ahogy előre megálmodta.
– Ilyet egy fényképező soha nem tudna... – szólt halkan Alex.
Halkan óvakodott Adél mögé több mint negyedórája, de nem tudott és nem is akart megszólalni. Csak nézte, ahogy fest a lány és elgondolkodott, hogy vajon mi mindent nem tud még róla és hogy milyen izgalmasan, félelmetesen szép a kapcsolatuk. Soha nem volt még ennyire szerelmes.
– Nem is. A fényképezőnek nincs lelke. De egy jó fotográfus... Na igen, ő tudna ilyet. – nézett rá mosolyogva Adél. – Persze... ő csak a valóságot tudná megörökíteni – mutatott idézőjelet a "csak" szónál. – Én azonban ideálmodhatok mindent, amit csak akarok.
– Ez most a valóság a festményeden is. Csodálatos, de itt és most történik. Nem?
– Majdnem. – mosolygott tovább rejtelmesen a lány.

Jó pár évvel ezelőtt a szüleivel együtt látta először az óceánt. Áron nem jött velük, mert valami táborba ment inkább. Édesapját Bordeaux-ba hívták egy előadásra, így felkerekedett a család, hogy világot lásson. Nem sokkal a rendszerváltás után ez még nagy szó volt. Az útlevél már mindenkinek a rendelkezésére állt, de pénze csak a kivételezetteknek volt egy ilyen utazásra. Egy ilyen konferencia volt az a lehetőség, amire senki nem mondott akkoriban nemet. Sokkal korábban indultak, hogy legyen még egy napjuk az előadás előtt is. Lepakoltak a hotelben, megebédeltek és már indultak is tovább.
A szülei már az előző estét is térképek nézegetésével töltötték. Az óceán. Ez volt a cél. Adél vigyorogva, a szobájából, a résnyire kinyitott ajtó mögül leste ki őket. Ők pedig megkeresték a térképen Bordeaux-ot, majd az édesanyja élvezettel végigvezette az ujját a partig. Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta közben.
– Nézz oda, nincs messze, csak egy ujjnyi az út – mosolygott Konrádra.
– Tudod mekkora akkor az ujjad? – kérdezte Konrád.
– Nem, mekkora?
– Hát... – nézett rá Adél apukája a térkép távolságjelzőjére – ha jól számolom, legalább 60 kilométeres.
– Nagy ujjon élünk apjuk – bohóckodott tovább Imola.
Adél nem bírta tovább és felnyihogott, a szülei rögtön odanéztek, az édesanyja odaszaladt, felkapta a lányát és hiába kapálózott, bevitte a szobába.
– Megvagy te kém! Kilestél minket? Azonnal add elő hogy mit tudsz? – kiáltotta Imola, miközben ott csikizte Adélt ahol csak tudta.
– Nem tudok semmiiiiit – kiáltotta Adél vigyorogva.
– Az elég baj kislányom, mert történelemből dolgozatot írtok hétfőn. Akkor így nem vihetünk magunkkal. Nem venném a lelkemre, ha rossz jegyet kapnál – próbált komolykodni Konrád.
– Jajj apa, arról tudok mindent. Eddig azt tanultam. Egyébként Bordeaux egy délnyugat-franciaországi település. Lakossága körülbelül kétszázezer fő. Nyolc kanton központja és innen származik a híres bordói bor is.
– A lányunk egy stérber... – nézett rá Imola aggódva.
– Most néztem meg a lexikonban – vigyorgott Adél. – Mi az a kanton?
– Olyasmi, mint nálunk a megye. Na gyertek, nézzük meg, hogy jutunk el a nagy vízhez. – mondta Konrád.
A legrövidebbnek egy D106-os út tűnt a térkép szerint. Nem érdekelte őket, hogy milyen látványosságok vannak arra, csak minél előbb érezzék a regényekből jól ismert sós illatot az orrukban. Az út a térkép szerint mielőtt kiért volna a partra, hirtelen jobbra fordult, hogy egy kinyúló félsziget legvégéig fusson.
– Ez az! Ide megyünk! – mutatott rá Imola – Cap Ferret. Olyan, mint egy Hemingway regény helyszíne.
Az út Bordeaux-ból nem volt hosszú. Adél a hátsó ülésről figyelte a szüleit, ahogy navigáltak egy számukra ismeretlen országban. Jó páros voltak. Konrád jól vezetett és Imola nagyon jól olvasta a térképeket. Egyikük se tudott igazán franciául, így ez az út nehezített pályának számított. Nagyon meglepődtek, amikor váratlanul szembe jött velük egy "Détour" városkába irányító tábla, de mivel másfelé nem fordulhattak, így arra vették az irányt. Imola lázasan kereste a térképen, de se közel, se távol nem találta. Furcsamód hirtelen az ellenkező irányba irányította őket egy másik Détour-ba vezető tábla, de mivel mindenki arra tartott, ők is követték a tömeget. Ezután újra visszakerültek a jól megszokott D106-os útra és szépen célba is értek.
Cap Ferret városkán áthajtva haladtak a félsziget végéig. Még megálltak Le Phare du Cap Ferret-nél egy világítótoronynál, hogy fentről láthassák először az óceánt. Amíg parkoltak, Adél egy megérzéstől vezérelve megnézte a szótárban ezt a "Détour"-t.
– Anya, apa, megvaaaan! – kiáltott fel – nem kerültük el Détour-t!
– Jajj dehogynem kislányom, egy ilyen településen se mentünk keresztül. – válaszolt Konrád.
– Persze, hogy nem, mert détour nem település – mosolygott Adél.
– Hanem? – nézett kis most már Imola is a csomagtartó mögül.
– Annyit jelent "elterelés"! – bugyant ki a lányból a nevetés.
Furán néztek a helyiek, ahogy három turista egymást támogatva nevetve kapaszkodik fel a világítótoronyba, majd nem figyelve senki másra nézik a ködös vízpartot. Késő ősz volt, nem igazán turistaszezon. Minden nyitva volt, de csak félgőzzel üzemeltek az ajándékboltok és vendéglők. Szép lassan úszott a köd a vízen.
– Gyönyörű ez a végtelen óceán...
– Az bizony kislányom...
– Mi az ott anya...?
– Hol?
– Hát a köd mögött.
– Francba, az ott Franciaország. – válaszolt nevetve Konrád.
A három bolond turista rájött, hogy rossz irányba gyönyörködtek eddig. Megnézték a másik oldalon is a ködöt, majd ugyanúgy teli szájjal röhögve jöttek le, ahogy felmentek.
Úgy döntöttek ott hagyják a kocsit és gyalog mentek le a tengerpartig. Üdülőövezet, gyönyörű-szép földszintes házikók között sétáltak az utcán, ami egyenesen levezette őket az óceánig. A legutolsó házikó utáni pici erdősor a legvégső pillanatig eltakarta előlük a látványt, pedig már hallották az óceán hangját és érezték az illatát. Észre se vették, hogy a felerősödő szellő szétszórta felőlük a köd utolsó maradékát is.
Ahogy kiértek a partra, elállt a lélegzetük. A felhők résein lemosolygó napsugarak aranyoszlopokat varázsoltak széltől feléledő hullámfodrok közé.
– Ilyen lehet az Istenek Csarnoka... – szólt halkan Adél.
A szülei nem szóltak semmit, csak két oldalról közrefogva átkarolták egymást. 40 percig csak nézték a fényorgiát, aztán összeölelkezve, egymásra mosolyogva mentek vissza az autóhoz. Adél elaludt a visszaúton. Amikor beértek a Bordeaux-ba felébredt, nézte a város fényeit, majd halkan mosolyogva csak ennyit mondott.
– Anya, apa, építész leszek. Megtervezem és megépítem ezt a csarnokot, hogy mindenki láthassa.

– De hol az a majdnem? – kérdezte Alex. – Nem látom.
– Nem baj. Ott van a majdnem, hihetsz nekem. – válaszolt kedvesen Adél – Ha teljesen kész leszek vele megmutatom és elmesélem.
A festményen hárman álltak a tengerparton és megigézve nézték az óceánt. Egy anya, egy apa és egy kislány.

24. rész: Az élet megy tovább.

– Szóval itt laksz most kislányom?
Judit meglepődve fordult vissza a bejáratból. Édesapját látta meg elsőként, aztán mögüle, kedves mosollyal édesanyja is előkerült. Épp bevásárlásból ért haza, hogy egy jó kis vacsorával lepje meg a többieket. Minden héten más volt a bevásárlásfelelős, de amikor Juditra került a sor, akkor mindenki fellélegzett, hiszen biztos volt tej és kenyér otthon és vacsora is akadt. András egyszer megpróbálta meggyőzni a csapatot, hogy mi lenne, ha ezeket a feladatokat mindig Juditra bíznák, de Ármin határozott "Nem!"-jére más senkinek nem jutott eszébe meggyőzőbb érv. Így is ő volt az albérlet lelke, a vacsora is csak akkor nem fordult megrendelősdibe, ha neki volt egy kis ideje a konyhában tüsténkedni.
– Édesapa! Édesanya! – örült meg Judit a szüleinek. Annyira meglepődött, hogy azt is elfelejtette, hogy eddig mennyire szenvedett a nehéz csomagoktól, csak állt ott felmálházva és mosolyogva, mintha angyalok szállták meg volna a teret.
– Jajj kislányom, add ide azt a két cekkert, nehogy bajod legyen! – kapott észbe az édesanyja és kirángatta a lánya kezéből a szatyrok felét.
– És a többiek? Nem segítenek egy kismamának? Ne hagyd magad lányom, az Isten szerelmére. – morgott Judit édesapja, amíg felsétáltak a lakásig.
Judit csak mosolygott, de nem válaszolt. Tudta, hogy az apjával ilyenkor nem szabad vitatkozni.
– Sziasztok srácok! Had mutassam be a szüleimet! – lépett be mosolyogva Judit a lakásba. – Konrád, annyira örülök, hogy itt van! Már ismeri a szüleimet.
– Üdvözlök mindenkit hölgyek és urak, Kelényi Károly vagyok! – intett Judit édesapja. – Ő itt a feleségem Elvira.
– Üdvözlöm asszonyom. – csókolta meg Elvira kezét Konrád – Uram? – fogott kezet Károllyal. – Foglaljanak helyet minálunk.
– Édesapa, bemutatom nektek Ármint, Genovévát és Andrist. Velük lakunk itt és persze Konráddal.
– Mi a fene? – néz Konrádra Károly – maga is itt lakik? Ez nagyon megnyugtató számomra. Akkor biztos nem változik egy bulitanyává ez a hely. Pedig Juditom – nézett jelentőségteljesen a lányára – azért jöttem, hogy hazavigyünk végre.
Nagy csend lett. Judit arcszíne pár másodpercenként a sápadt és a vérvörös között váltakozott. Konrád válaszolt helyette, hogy elejét vegye egy családi veszekedésnek.
– Ez nagyon jó hír Károly, nagyon örülök, hogy ennyire támogatják Juditot. Nagyon megérdemli. Annyiszor hallom tőle, hogy mennyire hiányoznak a szülei.
– Ó kislányom, hát te is nagyon hiányzol! – mosolygott könnyes szemmel Elvira a lányára.
– Büszke lehet a lányára asszonyom, alig pár hónap és leteszi idő előtt a  félévi vizsgáit. Azért ezt nem mindenkinek engedi meg a dékán. Azért kicsit én is hatottam rá – kacsintott Konrád – jól ismerem őt, katona volt valamikor. De – kapott észbe Konrád – félre ne értsék, ha Judit nem tanulna ilyen jól, akkor hiába lenne minden ismeretség.
– Azért egy Kelényitől ez elvárható. – válaszolt Elvira helyett Judit édesapja, de a tettetett szigor mögött látszott, hogy büszke ő is. – Na édeslányom, akkor menjünk pakoljunk össze, a Báthori úr meg számolja össze a cehhet addig és én ki is fizetem.
– Édesapa... de az iskola... – próbálkozott Judit lesütött szemmel.
– Az megvár lányom. Ott lesz az pár év múlva is, ha felneveltétek a gyereket. Jut is eszembe, hívd fel azt a Tamást, jöjjön ide, leülünk és megbeszélünk mindent civilizált emberek módjára. Ha Konrád megengedi, hogy kicsit koptassuk még a bútorait – mosolygott cinkosan Konrádra.
– Ide ugyan nem jön az az... – mondta halkan, szinte sziszegve Konrád.
– Nahát akkor ugye... – mosolygott tovább Károly, mire eljutott a tudatáig, hogy nem teljesen ezt a választ várta. Nem számított rá, hogy ellentmondanak neki ilyen egyszerű kérésben. – Hogyan kérem?
– Azt mondtam Károly, hogy minden tiszteletem az Öné, de ide ugyan nem jöhet többé az a bizonyos Tamás. Amit ezzel a lánnyal tett, azzal az én szememben leírta magát mint ember.
– Na de az unokám apjáról beszél... – próbálkozott még Károly.
– Én tudom, Judit tudja, Önök tudják. Ő nem hajlandó tudni. Két életet is megcsúfolt azzal, ahogyan kilépett abból a történetből, aminek szó szerint szerves részévé vált.
Károly tudta, hogy Konrádnak igaza van, tudta eddig is, de nem akart gondolni rá. Ahogy polgármesterként mindent meg szokott oldani, itt is bízott benne, hogy elég ha előre rohan kicsit, mindenkit lendületbe hoz a megfelelő irányba és minden magától a helyére kerül, ahol lennie kell.
Le kellett ülnie. Judit aggódva hozott egy pohár vizet az édesapjának. A srácok döbbenten figyelték ahogy összeomlik egy ember, aki nemrég még szinte egy isten erejével rontott be a közös életükbe.
– Én nem akarom teljesen felborítani minden tervét uram, – próbálta meg Konrád kicsit kihasználni a helyzetet Judit védelmére – de ne kérdezzük meg Juditot, hogy mik az ő tervei? Okos, talpraesett lányuk van, szerintem érdemes legalább meghallgatni.
Károly szinte alig tudta felemelni a kezét, ahogy megadóan intett a lánya felé. Judit kihúzta magát, a szülei elég lépett, mintha az iskolai évzárón szavalna és alaposan megrágva minden szót kezdte a mondandóját.
– Édesapa, édesanya. Nagyon nagyon szeretnék veletek hazamenni, újra otthon lenni egy kicsit. Megyek is most, mert annyira, de annyira hiányzik minden ami ti vagytok, ami mi vagyunk, a mi családunk. Édesanya meleg ölelése reggel, édesapa erős keze, ahogy még most is bármikor felkap és akár fél kézzel elvinne bárhova a faluban. A virágillat ami a napfelkeltével érkezik a régi szobámba. Annyira hiányzik minden, hogy erőt adjon, mint régen...
Mindenki csendben, áhítattal hallgatta, ahogy kinyílt Judit igazi énje a szülei előtt. Szinte látták, ahogy felnőtt válik egy gyereklányból.
– De pár nap múlva szeretnék visszajönni édesapa és édesanya, mert szeretném befejezni amit elkezdtem. Sokat dolgoztam ezért a félévért, erőt adott a picikém is, hogy tudom őérte is hajtok most. Hogy mikor megszületik, fél évvel kevesebb legyen, amit már mellette csinálok végig. Mert végig akarom csinálni. – Judit egy pillanatra megijedt saját határozottságától, de aztán összeszorította a száját, felemelte az orrát és elszánt mosollyal folytatta. – Igen édesapa, akarom. Rájöttem, ez már az én életem, akármit is szeretnék, akármit is teszek, a kisbabámmal együtt egy új életet kezdek, olyat amilyet ti kezdtetek velem annak idején. Már összekapcsolódott a sorsunk és én mindent meg fogok tenni, hogy legalább olyan szép gyerekkora legyen neki, amilyen nekem volt veletek. Felelősséggel tartozom érte, hiszen engem választott, hogy ideszülessen mellém és ebből nem engedek egy millimétert se.
– Kislányom... annyira büszkék vagyunk rád – ölelte meg mosolyogva-sírva az édesanyja. Majd ránézett a férjére és mivel látta rajta, hogy valami bölcsességen töri a fejét, úgy mordult rá, hogy még ő maga is meglepődött – Igen Károlyom, mindketten. Nekem ne akard velem elhitetni, hogy nem arról álmodtál, mióta elmondtam neked, hogy babánk lesz, hogy egyszer olyan határozott és önálló lesz, mint te vagy! A kislányunk anyuka lesz és mi ebben támogatjuk. Kész-passz.
Ekkor már Károlyon kívül mindenki vigyorgott mint egy szakajtó vadalma. Károly azonban megtörten, elfogadóan, de mégis önmagát adva tette fel a kérdését.
– Na de akkor mit mondok a falunak...? Ki fog odajönni és megmutatni a választóknak, hogy a vezetőjük nem hazudott, amikor azt mondta, hogy van apja ennek a gyereknek...?
– Én szívesen segítek, ha kell... Eljátszom, hogy én vagyok a gyerek apja...
Mindenki döbbenten nézett Andrásra, aki ijedten mosolygott rájuk.

23. rész: Kémek, mint mi?

– Annyiszor mondtam már te nagy szőrös medve, hogy az vécéülőke lehajtva jó! Nem vagyok én indiai jógi, hogy lebegjek a fajansz felett. – kiabált ki Geni Árminnak. – Nem vagyunk az erdőben.
– Ami nagy kár piszuka, mert akkor megtudnád milyen egy igazi szőrös medve. Vele aztán kajabálhatnál, mer' gyorsan meggyőzne egy olyan tenyeres-talpas poffal, hogy a bikkfa adja a másikat.
– Asszed megijednék tőle? Sok állattal volt már dolgom, de mind kezesbárány lett előbb-utóbb.
– Velem is lenne gondod, de a medvétől meg még én is félek, az nem játék.
– Kihívás elfogadva Medve úr!
– Nem lehetne, hogy vagy Ármin bemegy, vagy te kijössz és úgy folytatjátok ezt a párzási rítust? Nem hallom a saját gondolataimat. – szólt bele András.
– Mindenképp szólok, ha szeretném, hogy belebeszélj Andrew fiú. – kiabált vissza Genovéva.
– Meg ne edd vadmacska. Igaza van a tápos magyar gyereknek, nem vagyunk házasok és ők is itt laknak. Ha elvennélek, elvinnélek. De ehhez még szelídülnöd kell. Nem is keveset. Addig ne is álmodj róla piszuka.
Konrád ekkor lépett be a lakásba és mindenki elhallgatott. Ő próbált kedvesen mosolyogni, de csak egy keserű fintorra futotta, ezért nem erőltette tovább. Judit hozott neki egy pohár vizet és aggódóan letette elé.
– Valami erősebb kéne azt hiszem – szólt halkan Konrád.
– Itt a pálinka ideje – ült le mellé Ármin egy üveggel. – Juditka szentem, hoznál pár poharat?
– Mit sustorogtok ott kint? Ne "Juditka szentem"-ezz nagymedve, mert kimegyek és hozzád vágok valamit. – szólalt meg Geni. Kínosan mosolyogtak mindannyian, Konrád intett Árminnak, hogy hagyja. – Na mi van ott kint? Mindenki elment skandizni? ... Na várjatok, kimegyek és szétcsapok közöttetek. Szórakoztok? Ármin, ha...
Amint Genovéva is kijött és meglátta Konrádot, azonnal elvörösödve elhallgatott.
 – Nem tudtam, hogy itt van Konrád, elnézést kérek. Ezek meg nem szóltak, hogy ne csináljam magamból a hülyét – mutatott a többiekre Genovéva.
– Semmi gond, csak mert nekem nincs jó kedvem, nem kell, hogy egy temetésre hasonlítson a lakás.
– Hogy van Adél? Nagy a baj? – kérdezte Judit, amikor behozta a felespoharakat.
– Egyre jobban van, de vannak gondjai. Igazából nagyon boldog vagyok, hogy hallottam felőle.
– Isten-Isten! – töltött Ármin a kerítésszaggatóból. Megitták, Judit kedvesen mosolyogva Konrád vizéből öntött magának a kupicába és így ő is koccinthatott.
Hallgattak. Konrád végignézett mindannyiukon. Egyikről se tudta elképzelni, hogy egy maffiafőnöknek kémkedjen. Kétségbeesetten keresett valami árulkodó nyomot a srácok arcán, de ugyanazt a négy kedves, szeretni való fiatalt látta mindannyiukban, mint eddig. Tudta, hogy lépnie kell, ezért úgy döntött, hogy megpróbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból. Tudta, hogy ha nem akar lelepleződni, akkor óvatosan kell fogalmaznia. Minden szavát alaposan megrágta és a négy fiatalt fürkészte közben.
– Adél egy brazil maffiafőnök hálójába került, akinek még ide Magyarországra is vannak vannak kapcsolatai. Így csábította a lányom is anno... Adél úgy tudja, hogy valaki hozzám is közel férkőzött. Ha megtudnám ki az... – mérgesen harapta el a mondat végét.
Judit ijedten fúrta a szemét Konrád tekintetébe. Ármin ökölbe szorul kézzel fogta a poharát, Konrád szinte attól félt, hogy összetörik a kezében. András maga elég nézett, majd többiek arcát fürkészte. Genovéva a körmét piszkálva ült, alsó ajkát beszívta és idegesen billegett a székén.
– Ez félelmetesen hangzik... – szólalt meg András.
– Import gonosz? Pedig nekem elég lenne a saját rosszfiúinktól félni. – mondta Geni.
– Hogy néz ki az a maffiafőnök? Lenne nálam számára két nagy maflás. –  morgott Ármin.
Judit nem szólt semmit, csak riadtan nézett az asztaltársaira.
Konrád most már mindenkit gyanúsnak látott. Amikor erre rájött, majdnem felnevetett. Tehát nem jutott előre. Mára feladta, másképp kell majd próbálkozni.
– Erről le kell szoknod medvemackó, nem lehet mindenkit megverni. – szólt oda Geni Árminnak.
– De törekedni lehet rá. – morgott vissza a srác.
– Igazad van.
– Tudom. Miben?
– Hogy nehezen foglak megszelídíteni.
– Ezek ezt csinálják egész nap Konrád, nincs valami szabály arra, ami kizárná, hogy egymást kajálják a közös helyiségekben? – morgott most András – Ha még csókolóznának, mert azt csendben csinálja az ember...
– Irigykedsz mi? Szerezzek neked csajt? A suliban rengeteg agyhalott osztálytársam van. Jó nők. Valahol. – válaszolt Geni.

– Konrád, kér egy kávét? – szólt ki Judit a konyhából.
– Igen, megyek is érte. – kapott az alkalmon Konrád, hogy kimeneküljön a helyzetből. Oldják meg egymás között. Már rég rossz, ha neki kell rendet tennie. Persze erről még szó nincs, csak évődnek egymással.
– Hogy vagy kislányom? – kérdezte Juditot.
– Ó velem minden rendben, tegnap voltam ultrahangon. Nagyon édes a picurka. Csak hát... Egyedül valahogy nem az igazi...
– Elhiszem. Legközelebb elkísérlek.
– Ugyan, ne fáradjon Konrád...
– Nem! Ezt ne jótéteménynek vedd kislányom. Megszerettelek, mintha a saját lányom lennél, én meg imádok nagypapa lenni, még ha veled csak pár perce is. – mosolygott a lányra. – A fiam gyerekei már nagy culák, imádni valóak, de ez a legszebb időszak, amikor várjuk őket és amikor megszületnek.
Judit óriási, meghatott szemekkel nézett fel Konrádra, de mielőtt teljesen megtelt volna könnyel, erősen megölelte.
– Köszönöm...
– Ugyan...
Lefőtt a kávé, Judit elkezdte kiönteni, közben alaposan átgondolta, ami kérdezni akart. Nem egyszerű, de tudta, hogy ki kell mondania.
– Konrád, amióta elmondta, hogy mi történt Adéllel, egy gondolat dübörög bennem... Vajon köztünk van a kém? Vagy családtag...?
Konrádra lelkét jeges rémület szorította össze. Erre nem is gondolt eddig. Egy távoli, sőt esetleg egy közeli családtag jelentene fenyegetést mindannyiukra?!

22. rész: A szivárvány

– Mindenkinek köszönöm ezt a csodálatos estét! Minden premier olyan, mint egy gyermek születése, akit sok sok hónapon keresztül hordunk, táplálunk, aztán megszületik, büszkék vagyunk rá, de onnantól már bizony éli a saját életét. Még próbálhatjuk nevelni, terelgetni, de a sorsa a születéskor dől el. Túl vagyunk a premieren. Hogy tetszett? Én Önöknek? Igen? Hát mi is imádtuk minden percét. Köszönjük, hogy eljöttek, hogy bizalmat szavaztak nekünk.
Vastaps. Imola mosolyogva meghajolt, majd intett minden szereplőnek, hogy ők is jöjjenek vissza a színpadra. 15 percig fürdőztek még a közönség szeretében. A színpad mögött aztán ők is mosolyogva ölelték meg egymást. Úgy érezték mindannyian, hogy nagyon jól sikerült az előadás. 1980 első darabja. Ez bizony jó ómen.
– Anyaaaaaaaaa – két gyönyörű gyerek rohant oda hozzá és majdnem egy percig fonódtak össze szótlanul így hárman.
– Gyöngyeim, hát itt vagytok végre. Apát hol hagytátok?
– Itt van ám, csak beszélget egy bácsival ott. Látod anya?
– Igen Adél kicsilányom, látom. Áronom? Milyen volt a napotok? Annyira hiányoztatok, mint...
– ...mint szivárványnak az esőillaaaaaat – kántálta vigyorogva, ugrándozva a két picurka egyszerre.
– Jajj gyöngyeim... – súgta halkan, meghatódva Imola. – Na de meséljetek végre, milyen volt a napotok?
– Rajzoltunk meg játszottunk anya. De én már nagy vagyok, írtam is. "A" betűt. Az óvónéni megdicsért, hogy milyen szép. Elhoztam ám, nézd. – mutatta Áron a rajzát.
– Én még sarokba is álltam ááááááám – vágott közbe a kis Adél büszkén, mintha ez lenne a legnagyobb tett egy oviban.
– Na de kislányom, most megint miért?
– Ja semmiseám, csak hallottam, hogy Ájonnal megint kiabál az a fiú és átjohantam az ő szobájukba és kupán vágtam a kanalammal. – vigyorgott a kislány.
– Na, de kislányom, ez nem szép dolog! Ráadásul a kanállal... – Imola elfordult, hogy ne lássák a gyerekei a nevetését. – ha ez így meg tovább, kénytelen leszek másik oviba vinni téged.
– Anyaaaaa, de akkor hogy vigyázok a bátyuskámra...?

Áron alig jutott szóhoz, amikor meghallotta Adélt a telefonban.
– Adél...? Tényleg te vagy az...? Annyira rég hallottam a hangod húgocskám... – Áron intett Eszternek, hogy hívja oda az apját és jöjjön ő is. Hang nélkül formálta neki Adél nevét, így Eszter már tudta, hogy miért sápadt el ennyire a férje.
– Igen, én vagyok. Hogy vagytok? Ádám fiad?
– Jól van, sőt, Fanni lányom is.
– Ó, hát lányod is született? Annyira örülök Áronka. Akkor jól megy a sorod? Minden rendben? – kérdezte vidáman Adél.
– Igen, jól. Eszter is üzeni, hogy puszil. Te hogy vagy? Mesélj!
– Velem nagyon sok minden történt. De jól vagyok most, végre süt a nap a lelkemben is. – válaszolt szomorúan a lány. Aztán kis hallgatás után megkérdezte. – Apáék...? Ott vannak nálatok?
Áron elvörösödött, a szeme megtelt könnyel.
– Igen... vagyis... Apa... Itt van. Adjam?
– Megijesztesz... Add kérlek.
Áron átadta a telefont az apjának.
– Kislányom, te vagy az?
– Igen apa. Én vagyok. Annyira hiányoztok. – válaszolt halkan meg-megcsukló hanggal a lány. – Te is és anya is, meg természetesen Áron.
– Rossz hírem van kislányom... – kezdett bele Konrád.

– Nem is kell rám vigyázni, megvédem ám magam! – kiabált rá sértődve a húgára a kis Áron.
– Így van kisfiam, megvéded te magad – mosolygott rá Imola. – de ti azért mindig tartsatok össze gyöngyeim – ölelte át újra mindkét gyermekét.
– Szejetlek Anya – súgta a fülébe Adél.
– Szeretlek Anya – súgta Áron is. – te is tartsál össze anya. Mindig.
– Így lesz kisfiam. – súgta meghatódva Imola. – ti vagytok az én szivárványaim.
– Te meg az esőillat anya? – mosolygott Adél.
– Igen, én meg az esőillat – mosolygott Imola.
– Ima drágám, annyira büszke vagyok rád – ért oda Konrád is.
– Köszönöm szerelmem. – bújt hozzá Imola. – Csodás napom volt, de most már csak veletek akarok lenni. Menjünk haza.
– Gyerekek, sorakozó! Tömött sorokban irány a kijárat, vigyük haza végre anyát!

Adél nem hitte el amit hallott. Az nem lehet igaz. Anya meghalt? Az nem létezik.
– De apa, hogy...? Miért? Nem. Ez nem lehet.
– Kislányom, anya beteg lett. Sokáig harcolt vele, de nem nyerhetett. Sokat gondolt rád. Azt mondta, tudja, hogy élsz és haza fogsz jönni.
– El se köszönhettem... De én tehetek róla. Annyira sajnálom apa. Mindent annyira sajnálok. Eltévedtem. Azt hittem megtaláltam az igaz utat, de hazugság volt minden. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem. Kérlek. – Halkan, szinte alig hallhatóan mondta kis az utolsó szavakat. Aztán elhallgatott. Az apja nem láthatta, hogy a könnyei beterítik az arcát.
– Nem haragszom rád kislányom, soha nem haragudtam. Kétségbeejtő volt látni, ahogy elvesztünk. Édesanyád... ő élete végéig azon gondolkozott, hogy mit rontottunk el, mivel üldöztünk el téged ennyire.
– Nem apa! Értsd meg, nem! Ez az én utam volt, ezt kellett bejárnom, ti szerető  szüleim voltatok mindig. Amit magammal hoztam, azt tőletek tanultam. Ezzel éltem túl az elmúlt éveket.
– Értem kislányom. – hagyta rá Konrád. Nem akart vitázni a lányával. Soha többé. – Akkor most már jól vagy? Minden rendben veled?
– Nagyjából apa. Mondjuk, hogy kifelé tartok az alagútból. De ezért is hívtalak. Tudod, ráléptem itt egy mindenható maffiavezér tyúkszemére, ami nem lenne baj, tudtam előre, hogy menekülni kell előle.
– Jézusom Adél lányom, mibe keveredtél...?
– Hosszú annak a sora apa, el is fogom majd mondani, ha meghallgatsz, de most az a fontos, hogy veletek is megfenyegettek... Igaz, hogy albérletbe adtál kis szobákat? Bár gondolom igaz, hiszem először ott kerestelek. Úristen, most jövök rá, hogy anya miatt adtad ki... Anya...
– Igen, kislányom igaz. De miért?
– Azt mondta ez az ember, Leonado Barboza. Nem tudom hallottatok-e róla?
– Igen, bemondta a híradó. Megrémítesz lányom.
– Szóval azt mondta, hogy ha vallok ellene, akkor titeket bánt és hogy van egy beépített embere. Aki nemrég került a közeledbe. Szerintem, valamelyik albérlőd lehet. Szóval könyörgöm apa, rakd ki őket. Mindet. Akkor nem bánthat ez a szörnyeteg.
– Szóval valamelyik kölyök átvert...? És garantálni tudod kislányom, hogy ha őket kidobom, akkor nem fog mással a közelembe férkőzni?
– Nem... Szinte biztos, hogy újra megpróbálja apa, amíg én... Szóval amíg élek és tanúskodhatok ellene.
– Akkor ki kell derítenem, hogy ki az és figyelnem rá úgy, hogy ő ne tudja meg. Akkor nem árthat. Sőt, talán segíthetünk innen is az interpolnak felgöngyölíteni a magyar hálózatot. – mondta elszántan Konrád.
– Igazad van Apa.
– Ezt bízd rám kislányom. De most meg kell ígérned, hogy nagyon vigyázol magadra és rendszeresen jelentkezel. És hazajössz.
– Megígérem apa, hogy nagyon vigyázni fogok magamra és nagyon büszke vagyok rád ėdesapa. Lassan le kell tennem. Annyira szeretlek titeket, add át kérlek mindenkinek. Rendben édesapa?
– Rendben kicsi lányom. Szia édesem.
– Szia Apa.
Csend költözött újra Áronék házába. Mindenki próbálta feldolgozni amit hallott.
– Érzed az esőillatot drágám? – kérdezte Áron Esztert. – Szedjük össze a játékokat és a gyerekeket, mert zuhé lesz.

Adél percekig bámult maga elé. Forgott vele a világ. Meghalt az édesanyja.
– Nagyon szeretlek anya... – súgta maga elé.
Esőillatot érzett. Az óceán felett egy óriási szivárvány jelent meg. Sose látott ekkorát. "Talán ez még Magyarországról is látszik." – gondolta.

21. rész: Senki nincs biztonságban

– Most megdöglesz te áruló szajha!
Adél látta, hogy a nő nem viccel. Őrült eltökéltség volt a szemében, de tudta azt is, hogy most is be van lőve. Egy üvegdarab volt a kezében, amit egy előtte betört ablak romjaiból szedett fel és egy rongydarabbal tekert körbe, hogy meg tudja fogni. Látszott, hogy ez nem sikerült tökéletesen és már csupa vér volt a támadó keze, de fel se fogta. A zuhanyzóból mindenki kirohant, mert nem akartak belekeveredni. Itt ha segítesz valakinek, akkor te is könnyen kaphatsz egy bökést a bordáid közé. Ha ezt elkerülöd és az általad segített fél nyer, akkor a másik oldal felbujtói keresnek meg. De ha csak épp benne vagy a verekedésben, amikor odaérnek az őrök, akkor magánzárka és a büntetés meghosszabbítása is lehet a jutalmad. Az őrök most sehol nem voltak, látványosan eltűntek a zuhanyzó és az öltöző környékéről is, rájuk nem számíthatott, hogy megvédik.
Adél a jobb kezére tekerte a törölközője végét, a másik végét a bal kezébe fogva kicsit oldalt fordulva állt be alapállásba, hogy minél kevesebb támadási felületet adjon. Szinte nyugodtan várta a támadást. Tudta, hogy nem támadhat, mert azzal az ellenfele kerül lépéselőnybe. Pont arra a pár másodpercre lesz szüksége, amit ez az őrült nő veszít azzal, hogy nagy sebességgel elindul felé és Adél az utolsó pillanatban ellép előle. És tényleg. Ahogy a nő felé szúrt, ő oldalt lépett, azonnal a kést tartó kézre tekeredett a törölköző és egy rántás után a helyiség másik felében landolt az üvegdarab. Ekkor már puszta kézzel akart a lányra támadni, de kapott egy térdrúgást gyomorszáj környékére, egy ütést a tarkójára, amitől eszméletlenül terült el a padlón.
Adélen ekkor jött ki az félelem és az adrenalin okozta órási feszültség és a támadója mellé térdelve kezdett el hangosan sírni. Még látta a visszatérő őrök arcára kiülő döbbenetet, ahogy a terv szerinti áldozat térden állva siratja a támadóját, aki mozdulatlanul feküdt előtte a vizes kövön.
Arra ébredt, hogy valóban sír. Felült az ágyán és kábultan nézte a hotelszoba erkélyablakából látható csodálatos látványt; az óceánt és a vizet bearanyozó napfelkeltét. Ránézett a mellette mélyen alvó Alexre. Nem csoda. Az előző hetek őrülete és a tegnap este szeretkezéssel végződő éjszakája után úgy ájult be a srác, mint egy kisbaba.

– Elkaptalak te vérszívó, véged van!
Erre a kiáltásra mindenki felkapta a fejét az albérletben. Genovéva kapta el végre azt a szúnyogot, amit egész éjszaka hajkurászott.
– Gratulálok kisasszony, ezennel hivatalosan is kiérdemelte a "gyilkos" jelzőt! – válaszolt neki András a másik szobából. – Akkor végre mindenki eldöntötte, hogy milyen kaját kér? Aki bújt, aki nem, mert én már ebben a szent pillanatban is épp éhen halok és még 40 perc legalább, mire kihozzák a kisbüdösből a rendelést.
– Magyaros pizza – válaszolt Ármin. – de csípjen, mint a pokol. A múltkor is kihozták valami erőtlen édes paprikával, amit a kutyám se enne meg. Ha nem lett volna még jóanyám kutyapöcse paprikájából, akkor éhen maradtam volna. És ha én éhes vagyok...
– ...akkor a szomszéd macskája is messzire kerülje el a portát, mert marhapörkölt lesz az új neve. Tudjuuuuuk. – válaszolt nevetve Judit a nappaliból – Én már mondtam, hogy rántott sajt rizzsel és maradok ennél. De kérj egy somlóit is. Lassan annyit eszek, mint Ármin, ahogy növekszik a baba.
– Nekem elég lenne ez a bestiális méretű szúnyog is, de nincs időm kisütni, így  egy salátát kérek. – válaszolt Genovéva.
– Jó vicc. Többféle salátájuk van. Melyiket kéred Gena? – türelmetlenkedett András.
– Rukkolás saláta!
– Nincs olyan.
– Csicseriborsós!
– Nincs!
– Csírás sali!
– Ne szórakozz! Ez egy kis étterem. Cézár vagy görög?
– Akkor cézár. Ezek még mindig nem a 21. században élnek.

Adél csak egy óra múlva jött ki a vízből. Imádta, hogy újra érezheti az óceán sós ízét. Fülig érő mosollyal ment fel a szobába.
– Már kezdtem izgulni érted, hogy felold az víz. – vigyorgott rá Alex.
– Nyugi, valamelyik ősöm labrador lehetett, imádom a tengert és jól tudok úszni – mosolygott rá Adél.
Egyszerre néztek Alex mobiljára, amikor elkezdett csengeni. Alex felvette.
– Igen? Hogy ki...? Hogy meri...? Nem érdekel, menjen a fenébe. – Alex sápadtan nézett Adélra. – Nem adom őt, eleget bántotta. Azt se tudják hol keressenek. – újra a lányra nézett – Barboza az... Nem tudom honnan tudja a számom. Veled akar beszélni. Lerakjam?
– Ne... Ad ide... – válaszolt Adél halkan – Igen? – szólt bele a telefonba.
– Tudod ki vagyok húgom. Nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam elárultad a hited.
Adél szívén újra átjárt az a jeges rémület, mint régen, amikor megtudta, hogy ki is valójában ez az ember.
– Mindketten tudjuk, hogy te nem hiszel semmiben. Mit akarsz tőlem? Nem tudhatod hol vagyunk, mert senkinek nem mondtuk, így nem is bánthatsz.
– Tévedsz húgom, mint mindig. Van egy mobilotok, így azt is lehet tudni, hogy az hol élvezitek épp az óceánt. Csak annyi kell, mint látod, hogy legyen egy hithű a szolgáltatónál és ha körbejárjuk azt a pár kis hotelt, ami szóba jöhet.
Adél próbált nyugodtnak és megfontoltnak tűnni.
– Akkor kár volt elmondanod, mert mire ideértek, már továbbállunk. Mostanában sokat hibázol Leonardo, hiszen a börtönből is élve kikerültem. Talán öregszel?
– Ó igen, engem se kímél a mi istenünk, de talán, most nem hibáztam akkorát. Hogy vannak a szüleid húgom? Magyarország ugye? Ott születtél? Lásd, hogy bennem nincs harag irántad, így elárulom, hogy bizony sok hírről lemaradtál abban a pár évben, amíg itt voltál. Ideje lenne felhívni őket. Aztán majd beszéljünk.
Adél nem bírta tovább, ez neki is sok volt.
– Őket nem bánthatod te szemét! Velem van gondod és különben is, ott nincs hatalmad!
– Igazad van húgom, ott nem én vagyok a főnök, de azért téged is beszerveztünk valahogy nem igaz? Csak hogy tudd, hogy nem üresek a szavaim, elárulom, hogy a gyerekszobádba albérlők költöztek. Bizonyosodj meg róla. Ha így van, tudod, hogy van ott valaki, aki vigyázhat a szeretteidre. Vigyázhat... vagy...
Barboza, az utolsó két szót nagyon lassan és élesen formálta meg, majd kivárt pár másodpercet, amíg tudta, hogy Adél nem tud megszólalni és utána bontotta a vonalat.
Adél még hosszó másodpercekig csendben maradt. Mától már a szülei és a testvére se lesznek biztonságban. Úgy érezte mindennek vége. De beszélni kell velük azonnal! Oly régen hallotta a szülei és a testvére hangját, de nagyon félt ettől a megmérettetéstől. Most már nem húzhatja tovább, hiszen az ő életük is az egyenlet részévé vált.
– Fel kell hívnom a szüleimet, mert ez a szemét velük zsarol. – mondta halkan Alexnek.
– Persze, hívd csak. – Alex szemében is megjelent a zsákmány rémülete, amit Barboza minden ellenfele érezni szokott. – Ez egy őrült...

– Valaki vegye fel a telefont, én trónolok! – kiáltott ki Ármin a wc-ből.
– Megyek már, veszem! – nyugtatta meg Judit – Halló, Báthori lakás. Hogy ki? Üdvözlöm Adél... Én Kelényi Judit vagyok. Konrád nincs itt, a fiához ment ebédelni. Jajj... Nem... az édesanyja sincs itt... Én? Albérletben lakom itt. Az édesapja volt olyan kedves kiadni pár szobát... Igen, értem, ha én beszélnék Konráddal, megmondom neki. Viszhall...
Judit őszinte döbbenetét a többiek is meglátták, ahogy köré gyűltek.
– Adél volt... Konrád lánya, aki eltűnt... Srácok, ő még nem tudja, hogy meghalt az édesanyja...

20. rész: Ima

– Nagyapaaaaaaa!
Ádám és Fanni egyszerre rohanták meg a nagyapjukat, ahogy belépett a kertkapun.
– Gyerekek, hagyjátok bejönni a nagyapát. Már annyiszor megmondtam, hogy nem rohanjuk re a vendégeket, mert lassan senki nem fog hozzánk látogatóba jönni – korholta mosolyogva Eszter a gyerekeket. – Szia Konrád! Már nagyon vártak téged. Reggel mondtam nekik, hogy jössz és azóta nyúztak, hogy mikor érsz már ide.
– Szia kislányom! Hagyd csak, megfiatalít engem ez a két ördögfióka. Mellettük nem lehetek fáradt öregember. – válaszolt Konrád – Jajj, ellöktök. Na megálljatok, kaptok ám mindjárt mindketten. Na most meg elrohantok, azt hiszitek, nem érlek utol titeket? Támadááááás!
A kis lurkók sikítozva rohantak el a nagyapjuk elől, ő pedig utánuk olyan energiával, mintha nem is nagypapa, hanem még aktív katona lenne.
Áron örömmel nézte, ahogy az apja és a gyerekei játszottak egymással.

Az édesanyja jutott az eszébe. Egy éve még ő is itt ült a teraszon és együtt nézték a kergetőzést. Már gyenge volt kissé, de ugyanolyan sugárzóan gyönyörű volt, mint mindig. A nagyközönség még nem tudta, hogy Báthori Imola, az ismert színésznő nagyon beteg. A színházi világnak persze feltűnt, hogy Imola nem szerepel már egy előadásban se. Szinte hetente vették elő a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy miért mellőzi a tehetséges művésznőt, aki annak ellenére, hogy tudta mi az igazság, becsülettel állta a támadásokat, de nem adta ki színésznő titkát.
Áron nem hitte el, hogy édesanyját, akit mindig olyan életerősnek és energikusnak látott, bármi is legyőzheti. Még egy éve is biztos volt benne, hogy ez a betegség is csak átmeneti lesz. Nem mutatta a szerettei felé, hogy ha fájt neki valamije, így Áron az utolsó pillanatig nem volt hajlandó szembesülni a szívbemarkoló igazsággal. Imola sokat járt kezelésekre és vizsgálatokra, de az utolsó hétig aktív maradt. Nem szorult mások segítségére, sőt ahogy eddig is, inkább ő segített másoknak a környezetében.
Aztán egyik este Konrád azzal hívta a fel a fiát, hogy az édesanyja megint a kórházban van. Áron nyugtatta az apját, hogy nem lesz gond, de Konrád hangján annyira érződött a kétségbeesés, hogy Áronra is rátelepedett egy letargikus, szorító érzés. A szíve mélyén érezte azt, amit az még agya elutasított.
Reggelre megtudták, hogy műtétre lesz szükség. Áron délután ment be a kórházba, hogy még az operáció előtt beszéljen vele. Amikor beért a kórterembe, Imola rögtön rámosolygott a fiára. Fáradt, kimerült de szeretettel teli, erőt adó mosoly volt. Áron egy pillanatra bizakodni kezdett, hogy nincs semmi baj. Beszélgetni kezdtek. A gyerekekről, Eszterről, a munkájáról és persze Konrádról is. Imola mindent nagy figyelemmel, letörhetetlen mosollyal végighallgatott, aztán megfogta a fia kezét.
– Áronkám... kifáradtam... elegem van. Nem megy ez így tovább...
Áron nem tudott mit mondani. Megszorította az édesanyja kezét, aztán odabújt hozzá és megölelte. Pont úgy, mint régen, pont úgy mint gyerekkorában mindig. Nem sírtak, csak mosolyogtak, egymás szemébe fúrva a tekintetüket. Áron úgy érezte szerencsés volt, hogy ez volt az utolsó közös pillanatuk, bár akkor ezt még nem tudta. Nem akarta tudni.
Hajnalban hívta az apja, hogy a műtét már nem segített rajta. Letette a telefont, elmondta Eszternek, ő megölelte aztán Áron egész nap a kertben ült és egy szót se szólt. Pár óra alatt minden érzelmet megélt, amit a gyász borít az emberre. A hiány, a düh, a megkönnyebbülés, hogy nem szenved már akit szeretünk. Másnap felkerekedett és mindent elintézett, amit ilyenkor kell. Az apja hálás volt ezért. Ő a kis házba menekült a tó mellé és ott búcsúzott el a lelke a legfontosabb darabjától, amit kitépett belőle a sors.

– Na apa, milyen újra raj P.K.-nak lenni? – mosolygott Áron az apjára. Próbálta kiszakítani magát a rátörő emlékek szorításából.
– Sose voltam rajparancsnok fiam. Pilóta kadétként rögtön alhadnagy lettem, aztán évekig csak repültem. Persze amikor elkezdtem a fiatalokat oktatni, akkor sok emberért lettem felelős. Valami ilyen érzés most is ez a sok kölyök a házban. – felelt Konrád.
– Igazi tyúkapó lett az édesapád kicsim. – kapcsolódott be vigyorogva Eszter is a beszélgetésbe – a srácok meg imádják már most.

Konrád is a végsőkig hitt benne, hogy a felesége legyőzi a betegséget. Olyan nincs, hogy Ima veszít. Annyi harcot megéltek együtt. Valamelyikük mindig elég erőt adott mindkettőjüknek a folytatáshoz. Amikor szembesültek a diagnózissal, azonnal belekapaszkodtak abba a százalékba, amit az orvos mondott. Ima túl is élt minden jóslatot. Az utolsó pillanatig aktív életet élt, pedig voltak fájdalmai, de ő azt mondta, hogy amíg szükség van rá, ő nem adhatja fel. A lányuk elvesztése mindannyiuknak nagy törést okozott. Imola minden erejével azt próbálta megérteni, hogy mit hibáztak, ami ennyire elsodorta tőlük a lányukat. Amikor Konrád üres kézzel jött vissza, a felesége minden erejével őt segítette, hogy túlélje. Hónapokig alig volt téma a betegség. Konrád nagyon szégyellte is magát, amikor Ima bejelentette neki, hogy a következő évadra nem vállal nagy szerepet, akkor jött rá, hogy imádott szerelme egy időre magára maradt a gondjaival. Onnantól nem engedtél el egymást. Sokat utaztak, 10 évnyi emléket szedtek össze egy év alatt.
Az utolsó napon, a műtét minden pillanatát pár méterrel arrébb élte meg. A harmadik óra végén elnyomta az álom a kényelmetlen székben. Már 48 órája nem aludt semmit. Imola megjelent a műtő ajtajában és rámosolygott.
– Semmi baj Kedves, csodás életem volt melletted. Már látom, hogy itt nincs vége az útnak. Emlékszel az angyalszoborra, ahol annyit randiztunk? Ott foglak várni. De neked még annyi dolgod van itt. – Ima gyönyörű volt, mint mindig. Megnyugtatóan mosolygott. Majd izgatottan jobbra nézett. – Drágám! Nagy hírem van! Adél nincs itt! Ott van még! Annyira boldog vagyok!
Konrád arra ébredt, hogy fáradt orvosok szomorú arccal jönnek ki a műtőből. A főorvos megállt mellette, szorosan megfogta a kezét és nemet intett a fejével.
Ima elment...

– Nagy élet költözött a házba, az biztos. – mesélte Konrád – Eszterem, zseniális ötlet volt az albérlet.
– Köszönöm Konrád, gondoltam egy próbát megér. Áron, csörög a telefon, felveszed? Kész az ebéd, addig megterítek.
– Persze drága megyek.
Áron bement a szobába és mosolyogva vette fel a telefont.
– Halló-halló, Báthoriék háza.
– Helló... bátyus? Te vagy az? Adél vagyok...

19. rész: Szabadság

Adél arca újra felragyogott, ahogy kilépett a bíróság épületén. A nap teljes erejéből sütötte az arcát, ő pedig ahogy csak bírta, mosolyogva nézte a napot. Félig vakon kezdett el lelépkedni a lépcsőn. Ahogy lefelé nézett, egyre jobban megszokta a szeme és a léptei is gyorsultak, a lépcső közepétől pedig már kettesével szedte a fokokat, a lelkébe tódult újra a szabadság. Az utolsó fokokat már hármasával szedte és ahogy vízszintes részre ért, nekilódult és teljes erejével rohanni kezdett.
Ez hiányzott neki a legjobban, ez amit nem tehetsz meg a börtönben. Kapsz ételt, italt, könyvet, tiszta ruhát, de nem indulhatsz neki a nagyvilágnak, nem rohanhatsz el amikor csak akarsz. Az emberek elugrottak előle mikor látták, hogy egy vigyorgó démon vágtat feléjük.
– Hé! Plázák cicája!
Nem hallotta, csak rohant tovább. Nem érdekelte, hogy lassan az óriás tér másik végére érkezik, nem érzett fáradtságot, pedig meglett volna rá minden oka.

A két hét alatt háromszor fenyegette már három különböző ember. Egyértelmű volt, hogy mindet Barboza küldte. Talán az volt a legijesztőbb, hogy nem mind volt elítélt, tehát a börtönőrök között is van embere. Jól értett a megfélemlítéshez. Kétszer támadták meg. Mindkétszer az udvaron, valami késszerű dologgal a többiek előtt. Barboza példát akart statuálni, ezért nyilvánosan kellett volna kikészíteniük a lányt. Adél tudta, hogy csak ezért úszta meg. Lebecsülte őt az Atya, így mindkétszer csak egy ember támadta meg és ő mindkétszer megvédte magát. Még otthon járt kung-fura és jó volt benne. Párszor már ezelőtt is hasznát vette, de most először védte meg ez a tudás az életét. Nagyon kicsi volt az esélye, hogy Barboza kétszer elköveti ugyanazt a hibát és szinte a lehetetlennel volt egyenlő, hogy harmadszorra is így próbálja meg. Csak egyféleképp élhette túl: ha kikerül onnan. Pár napra magánzárkába került a bíró jóvoltából, de ez nem tarthatott örökké.

Alex megrökönyödve látta, hogy Adél üdvözült mosollyal, teljes erővel viharzik el mellette. Rákiáltott, aztán amikor  látta, hogy nincs semmi foganatja, azonnal elkezdett futni utána. Áldotta a sorsát, hogy sokáig amerikai focizott, így tudta tartani a tempót az őrült csajjal. Volt olyan, akire Alex ordított rá, hogy időben arrébb ugorhasson.
Alex ezt megelőző két hete abból állt, hogy Adélért harcoljon. A szívét markoló jeges döbbenettel hallgatta végig tőle az első támadás történetét és onnantól szinte alvás nélkül küzdött a lányért. Ha nyitva volt valamilyen hivatal, akkor ott ült, ha minden zárva volt, akkor azon gondolkodott, hogy a Adél épp hol lehet. Jóval éjfél után, mindig a teljes kimerültség határán aludt csak el, hogy hajnalban újra lelkiismeret-furdalások közepette ébredjen, hogy valamit biztos nem tett meg, amit megtehetett volna.
A bíróságon már mindenki ismerte. Legendák keringtek a jóképű srácról, aki minden energiájával harcol a szerelméért. Ő meg kávét, fánkot és mosolyt vitt mindenhová, ahol csak megfordult. Majdnem napra pontosan két hét múlva a kezében volt a szabadlábra helyező nyilatkozat.

– Szerelmem! – kiáltott rá újra Alex.
Adél elért a tér végére és az agya kénytelen volt újra gondolkodó üzemmódba kapcsolni. Ekkor fogta fel, hogy Alex ott várta a lépcsőnél és ő teljes sebességgel robogott el mellette. Megfordult és örömmel látta, hogy a srác nem adta fel. Most már a második dolog hajtotta, amit nem tehetett meg a rabság alatt: megcsókolni Alexet! Teljes erejével a srác felé futott, aki megint nem tudta, hogy a lány csak visszafordult és újra el kell kapni, vagy most mát látja őt is. Pár másodperc múlva már tudta a választ, amikor Adél nekifutásból a nyakába ugrott és agyoncsókolgatta. Mivel egyikük se számolt a nagy sebességű tárgyak tehetetlenségével, Alex gyors rákfutással megpróbálta lábon tartani saját magát és az ölébe ugró szerelmét, de látszott, hogy ez nem fog menni, így ösztönösen egy újabb amerikai fociban tanult technikát alkalmazott és forgási energiává alakította a kapott sebességet.
Percekig forogtak, ölelkeztek és csókolóztak és gyakorlatilag nincs rá racionális magyarázat, hogy miért nem estek el.
– Tudod, hogy megmentetted az életem...? – kérdezte szeretettel Adél, amikor már behozták mindenben a kéthetes lemaradásukat.

18. rész. Genovéva

Konrád furcsa csipogásra ébredt, amit nem tudott mire vélni. Körbenézett, de nem az ő szobájából jött a hang. Ránézett az órájára, pont fél hét volt. A zaj pár másodperc múlva elhallgatott, így megpróbált visszaaludni. Miközben újra elnyomta az álom, még hallotta a halk neszezést a fürdőszobában.
Azt álmodta, hogy csipogó robotcsirkék vették körbe. Ha ez egyiket elhessegette, akkor jött egy másik. Ha meg odanézett, akkor az előző ugrott a vállára és csipogott a fülébe.
Konrád megint furcsa csipogásra ébredt. Ez most mélyebb és lassabb volt, de nem akart abbamaradni. Hét óra volt. Hét óra két perckor elhallgatott. A konyhában bögre csörömpölt. Erre a hangra épp elaludt, amikor a csipogás újra indult. Hét óra öt perc.
– Na menj te a szemed világába innen az anyád fiskusát, hogy mért nem fémbő' van minden futuckó, vagy fábó', ha már, akkor nem törne össze minden apró tettre, csak mert kicsi és kiugrik az embör keziből. Azt a leborult szivarvégit, hogy a dühü eméssze meg a fejit annak, aki kitalálta ezeket az úri mókákat.
Most már Konrád is vigyorgott. Erről a hangról legalább tudta, hogy kihez tartozik. Judit gyöngyöző nevetése jelezte, hogy ő is felébredt. A mélyebb csipogás újra kezdte. Mesteri deduktív nyomozói képességeivel Konrád kikövetkeztette, hogy András az aki nem kelt még fel, hiába ébreszti már harmadszor a kütyüje.
- Jó reggelt fiatalok! – köszönt jókedvűen Konrád, amint kiért a nappaliba. Majdnem alsógatyában jelent meg előttük, de eszébe jutott, hogy mostantól meg kell gondolnia, hogy miben jön ki a szobájából.
- Adjon Isten a ház urának! – köszönt vidáman Ármin.
- Nagyon friss vagy Ármin. Valami jó kávé a titkod? Mert akkor kérek én is!
- Dehogy. Csak korábban kell kelni, mint a többiek, hogy mire felocsúdnak, én már friss legyek. Ez a majorok bőcsessége.
- Nagy igazság – vigyorgott Konrád -, de kik azok a majorok.
- Hát, a… juhászok.
- Sokat fogok még tanulni tőled, csak figyelnem kell – mondta Konrád a székely fiúnak.
- Jó reggel Konrád, üljön le és egyen, mert kihűl – mosolygott kedvesen Judit.
Konrád szinte minden nap rászólt a lányra, hogy tegezze, de valahogy mindig visszatér a magázáshoz, így Konrád úgy döntött ma már nem erőlteti. Úgy néz ki, egy kicsit mindig megmarad a távolság a lakói között, ami valahol érthető, hiszen korban nem is egy generáció választja el őket egymástól.
- Jó reggel Juditkám. Honnan tudtad, hogy én is kelek?
- Nem tudtam, de ahol ketten jóllakunk, ott egy harmadik se marad éhen. – válaszol Judit.
- Ezt jóanyám is pont így mondja – vigyorgott Ármin.
Jókedvűen telt a reggel. András is felébredt lassan, bár valószínűleg Ármin öblös jókedvű nevetése is közrejátszott benne. Nagyon kócosan, de jókedvűen mosolyogva jelent meg a szobaajtóban. Judit őt is megvendégelte a reggeliből. Konrád 11 órára várta Tamás helyére az új jelentkezőt. Több számot is felhívott, mire megtalálta azt, aki még nem fogadt el más lehetőséget és szívesen jönne az albérletbe.
11 előtt pár perccel szólalt meg a csengő. András már bement az iskolába, de Judit és Ármin épp otthon volt. Magas, csinos, nagyon vékony lány állt az ajtóban.
- Jónapot, Reményfi Genovéva vagyok. Az albérlet miatt jöttem.
- Kézcsókom hölgyem, fáradjon beljebb.
- Nincs sok időm, mert rohanok a suliba, utána a rádió, tetszik tudni kommunikáció szak.
- Mi szeretne lenni kedves? – próbálta felvenni a fonalat Konrád.
- Leginkább híres. – nevetett Genovéva. – De nem csak szeretnék, be is fogok törni a médiába. Amíg elvégzem a sulit, én leszek itt a kedvenc bemondónő, aztán irány Pest és az országos csatornák, onnantól határ a csillagos híresség. Hello Árkod, Hello Budapest, Hello Magyarország, Hello Vilááááááág. – Az utolsó mondatot már feltett kezekkel, mint egy amerikai pompomlány kiabálta bele a nappaliba, úgy hogy összefutott az egész lakás.
- Nahát, egy őzgida, de miért ez a nagy kinyilatkoztatás? – jött be Ármin. – Megmentjük a világot piszuka?
- Judit vagyok, ne ijedj meg tőle, kedves medve. – nyújtotta a kezét Judit.
- Genovéva. – mosolygott vissza a lány. – ahhoz korábban kell felkelnie, hogy megijesszen.
- Hajnal négy előtt nem kelek, ha a nap se, – vigyorgott Ármin – de ha a kiasszonnka ezt igényli, magácska kedvéért le se fekszem.
- Inkább azt mondja meg a favágó úr, hogy mi az a piszuka, mert ha ronda, akkor kikérem magamnak. De ha szép, akkor köszönöm szépen – rebegtette a szempilláit Genovéva.
Konrád mosolyogva nézte a fiatalokat és nagyon örült a nyilvánvalóan közös hullámhossznak. Drukkolt, hogy Genovévának is tessen a szoba, mert akkor végre egy ideig nem kell a lakókon problémáznia. Élet költözött a házba és ez feltöltötte a nyugdíjas pilótát is. Végre újra vidáman ébredt. Hálás volt Eszternek az ötletért.

– Leonardo atya, Samaritanus keresi a titkos csatornán.
Leonardo Barboza 170 centis és majdnem ugyanannyi kilós hústömeg volt. Az arca egyszerre volt ravasz és kegyetlenül elszánt, mintha egy emberben lenne Napóleon és Dzsingisz kán leszármazottja. A hadiszállása az a templom volt, amit először vett meg egy megfélemlített paptól. A pap családja saját pénzén építette 120 éve és azóta apáról fiúra szált a katolikusság és a keresztény hit kicsi, de takaros szentélye. A pap jó ember volt, nem voltak világi szenvedélyei. Kivéve a szerencsejátékot. Nem volt nehéz bepalizni őt és óriási adóságokba hajszolni. Ez volt a nagy ötlet alapja, hogy egyházként bújjon ki a rendőrség elszánt karmaiból. A szobája előtere egy puritán kamra volt, itt fogadta a hívőket, de egy dísztelen ajtó mögött már minden megtalálható volt, amit egy élveteg kövér keresztapa csak kívánhatott. Bólintott a titkárának, leült az íróasztalhoz és bekapcsolta a gépét. A chat program azonnal elindult. Nyilvános programot használt, de havonta változtatta a felhasználói fiókjait, vagy ha kellett még sűrűbben. Az egyház weboldalán voltak kódolva az aktuális adatok, hogy a besúgói és képviselői mindig elérjék, ha szükség van rá. A Samaritanus egy európai embere volt, akit alig egy éve szervezett be egy titkos akcióba, mert előre látta, hogy gondjai lesznek az egyik bizalmasával. Barboza zseniális, de emellett kegyetlen, óvatos stratéga volt, ezért is élt túl eddig minden ellene irányuló támadást. Most Barabas5648 néven lépett be.
Samaritanus: Isten legyen Veled Vezetőnk!
Barabas5648: Veled is Isten báránya.
Samaritanus: Jó hírekkel jöttem Vezetőnk, amit kértél elértem.
Barabas5648: Jó katonája vagy Istennek bárányom. Mit végeztél?
Samaritanus: Pár hónap alatt, alapos munkával a célszemély közelébe kerültem. Most már bármikor ott lehetek mellette, elnyertem a bizalmát.
Barabas5648: Mindig tudtam, hogy sikerrel fogsz járni, Isten meg fog jutalmazni.
Samaritanus: Köszönöm Vezetőnk, a te vezetéseddel elnyerjük a bűnbocsánatot. Várni fogom a parancsaidat, addig Konrád közelében maradok.

17. rész: Tanúk és vallomások

– .. és így meg tudtam szökni a házból, amit a gyülekezet tartott fenn. Elmentem a rendőrségre és ott igyekeztem mindent elmondani. A hadnagy úr tanácsára eljöttem a városból és minden települést elkerültem, ahol tudtam róla, hogy a gyülekezet jelen van. Mivel az útlevelem elvették, azóta alkalmi munkákból élve vándoroltam az országban.
– Adele Bathori, köszönjük az alapos vallomást. Kérem üljön le. – zárta le a tanúvallomást a bíró. – nagyon sok új információt tudtunk meg, amit a bíróság fel fog dolgozni, így ma már újabb meghallgatás nem lesz. Adele vallomása nagyon alapos volt és ... – lapozgatott gondterhelten – mivel önmagára is terhelő adatokat osztott meg velünk, kénytelen vagyok előzetes őrizetbe venni.
– Ezt hogy képzelik – pattant fel Alex – hiszen azért jött ide, hogy nem törődve a veszéllyel segítse az önök munkáját és elítélhessék ezeket a... mocskokat!
– Csendet! Mert kivezettetem! – szólt rá Alexre a bíró és csendesen Adél felé fordult – Tudom, hogy mit jelent, hogy ön eljött, de be kell tartani a törvényt. Ön eltűnt a rendőrségi tanúvallomása után. Igen, tudom tudom, hogy jó oka volt rá, hiszen mint azóta kiderült, jól sejtette, hogy a helyi rendőrségben is volt szektatag, de hivatalosan önt azóta is körözik. Mindent el fogok követni, hogy minél gyorsabban vádalkut kössünk önnel. így... utólag is. Megértette, amit elmondtam?
– Igen Uram... számítottam rá... Beszélhetek a... a kisérőmmel?
– Igen, adok 3 percet.
– Alex... – szólt halkan a srácnak.
Az őr, akit Adél mellé rendeltek megállította Alexet, de a bíró intett, hogy beszélhetnek.
– Kicsim ez felháborító, én ezt nem hagyom, elmegyek akárhova... – kezdte az idegességtől elfúló hangon Alex, de a lány olyan szeretettel nézett rá, ahogy megfogta a kezét, hogy elhallgatott.
– Én sejtettem, hogy ez vár rám. Kérlek bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Élvezni akartam azt az időt, amit együtt töltöttünk. Csitt. – tette a srác ajkára az ujját – Nincs sok időm, had mondjam el. Minél előbb ki akarok jutni, de nem tudom mikor sikerül. Megkérhetlek, hogy vigyázz a cuccaimra? Tudom a számod, felhívlak ha kijutottam. Menj haza, itt nincs dolgod, nem tudsz segíteni. Ismersz. – próbált meggyőzően mosolyogni Adél – Mindig a talpamra esem, mint a többi macska és még megvan mind a kilenc életem is. Na jó, 5-6 még biztos van.
– Nem megyek sehova. Minden követ megmozgatok, ügyvédet fogadok. Nem érdekel, hogy épp kinyírsz a szemeddel, így még jobban tetszel... Szeretlek.
Elhallgattak mindketten. Adél gyönyörű szemei még jobban kikerekedtek, de Alex se tudott megszólalni. Még soha nem mondták ki egymásnak. Úgy rohant végig a sors velük ezen a pár héten, mint egy japán gyorsvonat.
– Letelt az idő. Kérem vezessék el a kisasszonyt!
Adél finoman megfogta Alex kezét, hogy ahogy elhúzza őt az őr, végigsimítsák egymást tenyerét. Nem nézett sehova, csak Alex szemeibe fúrta a tekintetét, amíg ki nem értek vele az ajtón.
Alex még percekig csak állt ott, ahogy kiürült a tárgyalóterem. Túl sok egy ember lelkének, hogy egy percen belül megtalálja és elveszítse a tökéletes boldogságot. Aztán megkeményedtek az arcvonásai és elindult kifelé. A törvényszolga épp be akart jönni, hogy kitessékelje a teremből, de ahogy meglátta a fiú tekintét, azonnal elállt az útjából.

Adélt egy gyűjtőfogdába vitték, amíg ki nem derül, hogy hol kell letöltenie az előzetest. Egyszerre volt boldog és halálosan rémült, hiszen Alex erőt adott neki, de tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolga, amíg kikerül. Leonardo Barboza keze messzire elér. Nem az volt a kérdés, hogy megtalálják-e a börtönben, hanem hogy mikor. Barboza az egyik legnagyobb keresztapa Brazíliában, aki egy zseniális húzással került a legnagyobbak közé. Egyházat alapított, aminek ő lett a szellemi vezetője, így sehol nem szólhattak, ha a hívei gyülekeztek, összejöttek. Siklóként csúszott ki mindig a rendőrség karmai közül, már háromszor helyezték vád alá és mindháromszor bizonyíték hiányában szabadon engedték. Nem félt a nyilvánosságtól, úgy használta fel az ismertséget, mint egy profi politikus, így minden sikeres bírósági ítélet után erősebben került vissza a hívei közé. Ez a negyedik bírósági ügy is jól indult a számára, a hívei szinte szenté avatták.
Adél tudta, hogy mi vár rá. Amikor elszökött a gyülekezet elől és a rendőrségre rohant, a nyomozóval mindent átbeszéltek. Nagyon nagy szerencséje volt, hogy nem egy korrupt kollégájához került, mert akkor pár órán belül újra egy zárt szobában találta volna magát. Fábio azonban szívből utálta a maffiát és segített a lánynak. Elmondta neki, hogy milyen nagy bajban van, de azt is, hogy az ő vallomása sokat segíthetne az aktuális Barboza elleni tárgyaláson. A vádalku pedig megmentené őt a hosszú börtöntől, amit bűnrészesként egyébként is rásózhatnak. Hivatalosan az lett volna a módja, ha ott marad előzetesben a tárgyalásig, de a fél év alatt szinte biztos, hogy megölték volna a börtönben, így Fábio elengedte. Bár elkezdték kerestetni, de korrekt személyleírás nélkül nem volt veszélyben, ráadásul a körözvényben tanúként keresték és a neve is a magyar sorrendben lett leírva, ráadásul Adélként, így még az se gondolta, hogy róla van szó, aki ismerte. Persze gondosan kerülte is, hogy bárki is megismerje a teljes nevét. Ha ezt mind elmondja Alexnek, akkor a srác nem engedi a bíróságra, de ő tudta, hogy ez az egyetlen jó döntés.
Ehelyett két hétig turbékoltak a főváros környékén, továbbra is a kocsiban lakva. Adél semmiért nem adná azt a két hetet.
Leült a priccsre és egy kis félmosollyal az arcán gondolt vissza minden szépre, ami mostanában érte. Egy sötét hajú, kreolbőrű középkorú nő ült le mellé.
– Szabad ez a hely drágaságom. Nem akarok ám zavarni. – mosolygott Adélra.
Adél egy zavart mosollyal mutatott a mellette levő helyre.
– Jajj, köszönöm. Én csak jövök megyek, megint behoztak az utcáról ezek a mocsok fakabátok, de jön értem az én Paolóm és kivisz hamar.
Adél újabb zavart mosollyal fogadta az információt. Nem érezte fenyegetőnek a nőt, de volt benne valami, ami nem tetszett neki, így nem akarta bátorítani a barátkozást.
– Látom te új vagy itt. Na majd megszokod, nem olyan vészes ám. Meg aztán lehet gyorsan kikerülsz.
Adél ránézett. Vajon véletlenül hibázott rá a nő, hogy ő csak előzetesben van itt?
– Ki tudja, hátha szerencsém lesz – válaszolt Adél.
– Adele drága, azért ne bízz benne túlságosan. Leonardo atya az üdvözletét küldni a kisverébnek és egy üzenetet, hogy mennyire csalódott benne, hogy ellene fordultál.
Adél szíve a torkában dobogott. Csak Leonardo hívta kisverébnek, így biztos lehetett benne, hogy tényleg ő üzent neki. Nem tudott igazán megszólalni, de nem is volt lehetősége, mert a nő folytatta.
– Remélem elköszöntél mindenkitől, mielőtt bejöttél, mert innen már csak tepsiben fogsz kijutni drágaságom.

16. rész: A beköltözők

– Végig nagyon féltem Eszter... – suttogta Judit, amikor Konrádékkal hazaértek.  – hogy valami rosszul sül el.
– Én is izgultam Juditkám, de látszott a szüleiden, hogy nagyon szeretnek téged. Csak apukád úgy gondolja, hogy az elvei megelőzik a szívét. Ez nagy hiba. Örülök, hogy közeledtek feléd. Jót beszélgettetek utána?
– Igen, várnak haza. – mosolygott Judit –, de amíg lehet tanulnék. Konrád, ugye maradhatok?
– Természetesen. Maradhatsz amíg csak akarsz – mosolygott Konrád is.
– Édesapám is megbékélt a helyzettel. Persze rágja a fülem, hogy szerezzek apát a gyereknek, de hát szerintem ő is sejti, hogy ez így lehetetlen. Majd kitalál valamit. Jé, csengettek, maradjatok, majd én kinyitom. – mondta Judit és már indult is az ajtó felé. – nem vagyok én béna, csak mert gyerekem lesz.
Ármin látványára ő se tudott felkészülni, pedig Konrád már elmondott mindent róla.
– Adjon a Jóisten! – vigyorgott a lányra Ármin – hát rossz helyre jöttem és ez itt a mennyország angyalkákkal? – nézett az ajtón lévő számra Ármin – Hát nem, én is itt lakom, ha minden igaz.
– Itt lakik, jöjjön csak be! – kiáltott oda Konrád – Az angyalkában nem tévedett, de csak óvatosan, várandós a kisasszony.
– Adjon Isten a ház urának is! Akkor jövök is. Jól emlékszem, hogy az az én szobám? Oda raktuk a könyveket ugye? – mutatott Ármin a bejárat melletti szoba ajtajára.
– Az bizony. Nem változott a helyzet. A könyvei ott pihennek azóta is. Nem bántottuk.
– Akkor én is bemutatkozom, Báthori Eszter – jött ki Eszter is nappaliba.
– Na tessék, még egy szépség. Ha ezt tudom, istenbizony többet adok az albérletért. Merre lakik, ha megkérdezhetem, csak hogy tudjam, honnan várjam reggelente. – vigyorgott rendületlenül Ármin.
– Engem a bejárati ajtó felől várjon, de ne reggelente, mert én otthon lakom a családommal. – mosolygott Eszter. Jólesett neki is a kedves udvarlás. Azonnal megkedvelte a pirospozsgás nagydarab srácot.
– Na ezt jól benéztem – mosolygott Ármin – de térjünk a lényegre. Ezt idesapám küldte Konrád uramnak. Jóféle és csakis saját. Ezt nem kapja meg a boltban, arra mérget vehet – rakta ki az asztalra az öt üveget. Kettő pálinkásnak tűnt, három pedig bornak.
– Azt a mindenit fiam, én ezt egy év alatt se pusztítom el, de nagyon köszönöm, ezt adja át az édesapjának is. – mondta Konrád.
– Mondanám, hogy segítek, de apám a lelkemre kötötte, hogy legközelebb akkor iszunk, amikor végzek itt az iskolában. Azt mondta: "Fiam, te ne vedelj, nehogy azt higgyék ott a városban, hogy mi itatjuk itt a gyereket a hegytetőn.". Mintha innék. Azt nem mondhatom, hogy soha, mert disznóvágáskor mindenkinek inni kell, ha már tud járni. Amíg tud járni. Jó csak viccelek, mi csak egyet hajnalba, hogy ne féljünk a malac szellemétől, ahogy Endre nagybátyám mondta. Szóval ezt maguknak kell meginni. Kivéve persze a kismama, mert neki nem szabad. Csak ha hajasbaba lesz és égni fog a gyomra. Arra idesanyám szerint nincs jobb, mint a kisüsti. Minden csak a mértéken múlik. Az kinek gyűszű, kinek levesestál ugye.
– Én nem iszok, az biztos, tőlem nem kell félteni az italt – mosolygott Judit – eddig se ittam, de most enélkül is olyan hányingerem van időnként, mintha három napja buliztam volna. Kelényi Judit – mutatkozott be ő is a srácnak.
Újabb csengő. Konrád intett, hogy most megy ő. Tudta, hogy Tamás is mára ígérte magát.
– Jöjjön be, gyűlünk szépen. Bemutatom Ármint. Ő Tamás, ő fog lakni a maga melletti szobában. Az orvosira jár. Ő pedig Judit. Illetve... Juditka biztos jön mindjárt, bement a szobájába. Ő Eszter, a fiam felesége. Még András jön majd valamikor a jövő héten és meg is telt a lakás. Na... Juditka! Hol van ez a lány. Na mindegy, addig rendezkedjen be maga is. Ha mindenki itt lesz, rendezünk egy jó kis ülős-koccintós bulit, hogy mindenki megismerje a másikat, meg én is elmondom, hogy mire figyeljünk. Na nem kell megijedni, csak alapvető szabályok, ha ennyi ember egy fedél alatt kezd élni.
– Eszter vagyok – mutatkozott be kedvesen mosolyogva Eszter is az új lakónak. Bár kicsit gondterhelten figyelte, ahogy Judit elfehérve, majd elvörösödve bement a szobájába. – bocsássanak meg, megnézem Juditot, remélem nincs semmi baja.
– Adjisten, Ármin vagyok – jött oda az erdélyi srác is. – látom te se vagy egy nyüszüge, akkor jól megleszünk. Bár előre szólok, hogy futni nem futok, mert ahogy idesapám mondja, székely ember csak akkor fut, ha medve kergeti, de a foci az jöhet. Velem minden csapat csak jól jár, mert én nehezített pályán gyakoroltam. Kicsit mindég lejtett valamerre, mert most komolyan, hol találsz egy focipályányi vízszintest a havasokban? Ugye? Hát mi kerestünk, de alig alig. Egyszer olyan helyen játszottunk, hogy domb volt a pálya közepén, esküszöm nem láttam, hogy mikor jönnek  a kapu felé, csak az Ádám cimborám ordításából tudtam, hogy erre tartanak és kezdhetek védekezni, hiszen én voltam a kapus. Ugye nem kell taglalnom, hogy miért. Hát én takartam el a legtöbbet, ha odaálltam. Meg rondán néztem, ha futtottak a kapu felé. Kifejlesztettem egy morgást is, amitől az ellenfél csatárai néha meg is zavarodtak. Volt olyan, hogy morogtam, ránéztem és a kis szerencsétlen úgy meglepődött, hogy hátrahőkölt és seggreesett. Én meg annyira rögöhtem, hogy majdnem gól lett, mert ugye a labda nem állt meg, én meg könnyeztem is ahogy nevettem. A többiek csak annyit láttak, hogy gurul felém a laszti, én meg sírva elé vetem magam és úgy ölelem át, mintha a kedvesem jött volna haza egy év után valami hadifogságból. Nem értették, én meg csak ültem röhögve ölemben a labdával, mint egy óriás micimackó.
– Üdvözlök mindenkit, remélem jó kis csapat leszünk! – intett vigyorogva mindenkinek Tamás is. Majd meglátta Juditot, ahogy könnyes szemekkel kijött a szobából, keze Eszter kezében. – Na szépen vagyunk, most már mindent értek. Ezt az egészet te intézted? Csodáékoztam is, hogy milyen jó kis kégli, ilyen jó áron, de akkor látom, hogy te könyörögted ki, de előre szólok, hogy engem nem tudsz bepalizni. Csak mert te itt sírva billegeted magad előttem, én még nem fogok tartásdíjat fizetni. Keress már balekot te kis...
Nem merte kimondani, mert meglátta Konrád gyilkos tekintetét. A többiek se néztek olyan kedvesen, mint eddig.
– Konrád, gondolom nem mondta el magának ez a nő, hogy az a célja, hogy tönkretegye a karrierem. Felcsináltatta magát valakivel, hogy aztán rajtam élősködjön. Hát én azt mondom, hogy vagy ő, vagy én. Nem fogok egy ilyen kis... Gondolom maga se akar egy ilyen erkölcsietlen lakást csinálni az otthonából...
Konrád megfogta a srác táskáját és a kezébe adta.
– Takarodj a házamból Tamás és soha többet ne lássalak, mert nem kezeskedem érte, hogy legközelebb nem kapsz pár keresetlen fülest...

15. rész: Szívdobbanás

– Kezitcsókolom Aranka néni! A lánya hogy van? Jajj, nagyon jó hír drága. Nagyon aggódtunk érte az én Elvirámmal.
Kelényi Károly soha nem szalasztott el egy lehetőséget se, hogy kedvesen elbeszélgessen a szavazóival. Nem véletlenül lett Fardiújfalu polgármestere. Megvolt hozzá minden tehetsége, hogy az embereknek mindig a legjobbik arcát mutassa és élvezte is a hivatalával járó rivaldafényt. A falun belül mindenhova gyalog járt. Nem volt olyan nagy település, ráadásul így mindenki látta, hogy a polgármesterük jön-megy-intézkedik, szóval teszi a dolgát. Most épp haza tartott egy jó ebédre.
– Adjonisten Pali bácsi! Volt már magánál a traktor? Neeem? Na előveszem én ezt az Andrást, hogy a nyű essen belé. Én már kétszer mondtam neki, hogy maga az első. Hát hová lennénk, ha a leghűségesebb lakosainkat nem segítenénk mindenben?
"Na most már szólnom kell Andrisnak, egy hónapja ígérgetem a traktort az öregnek" – gondolta Károly. A hazaút többi részén azon gondolkodott, hogy hogy fogja ezt elszámolni, de hogy belépett a kapun, elfejtett mindent. A felesége elsápadva fogadta a kapunál.
– Most hívtak a kórházból, hogy Juditka bent van és minket vár. Jajj, mi lehet vele, mi történhetett, én belehalok, ha valami baja lesz. – suttogta kétségbeesve a felesége.
– Lassan fiam, mondd el még egyszer. Mi történt? Melyik kórházból hívtak?
– Hát a városból, a szentimréből. Nem a Juditka, hanem egy valaki onnan na, mondta a nevét, de én nem jegyeztem meg. De mi lehet a kicsikémmel, ha már hívni se tud...?
Károly is egyre idegesebb lett. Az apja után a lánya is. Hát mit akar tőle a Jóisten?
– Öltözz Elvira, indulunk. Hol a szamár kulcsa? – még Judit nevezte el így kocsijukat. Amikor megvették, még TSZ alelnök volt és kérdezte a kislány, hogy milyen autó ez? "Lada Samara" – mondta és a kis Judit felkacagott. "Kinek a szamara?" Hát azóta maradt rajta a becenév a terepjárón. Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott ez az emlék. Az ő kicsilánya...
– Már mindent összekészítettem, csak rád vártam... Hát, hogy... hátha eljössz. – nézett rá reménykedve Elvira. Mintha egyedül el tudott volna indulni, hiszen nem volt jogosítványa, de ez a kis "színjáték" kellett Károlynak, hogy látszólag ő dönthessen mindenről.
– Elmegyek – de éreztetni akarta, hogy ő nem enyhült a lányával kapcsolatban – kellett neki ez az egész várososdi, meg a kollégium. Biztos bekábítózta valami banda. Én megmondtam neki a legelején, hogy maradjon itt a gazdaságba', vagy ha már ott akar tanulni, akkor jöjjön haza minden nap. Megvettem volna neki a Pista Opeljét is, hogy azzal járjon. Mi az a napi 40 perc oda-vissza? De nem, ő kötötte az ebet. Meg is lett látod az eredménye.
Közben már nyitotta is a garázsajtót és sietve kiállt a kocsival.
– Jajj, úgy félek Károlyom...
– Nem lesz baja, hidd el. Kemény lány az, túl lesz rajta – győzködte önmagát is. Útközben látványosan belemerült a vezetésbe, hogy a felesége ne lássa, mennyire ideges.
Miután leparkoltak, sietve rohantak be a kórház aulájába, ahol egy magas, jókiállású nő fogadta őket.
– Jónapot! Önök a Kelényiék? Én telefonáltam, kérem jöjjenek velem. – és azonnal elindult a kórház egyik folyosóján. Károly és Elvira egyre idegesebben követték, de megszokták, hogy egy kórházban nem kérdezősködik az ember, főleg ha sietni kell. A vezetőjük sietős nagy léptekkel haladt, igyekeztek tartani vele a ritmust. Károly remélte, hogy mindjárt odaérnek, mert ahány perc, annyiféle szörnyű betegséget és balesetet képzelt el, találgatva, hogy mi lehet Judittal.
– Ide tessenek jönni – mutatott kedvesen mosolyogva a hölgy. Ahogy beléptek, meglátták középen az ijedt lányukat egy ágyon fekve, mellette ült egy szakállas orvos, valamit fogott a kezében és Judit hasához érintette. Erre feléledt a két kijelző a szoba két falán és valami fura dolgot mutatott.
– Jajj kicsilányom, mi a baj? Mi történt? Hol sérültél meg?
– Sehol anya... nagyon örülük nektek, így mindannyian láthatjuk a kisunokátokat...
Judit szülei nem tudtak megszólalni.
– Igen kérem – kezdett hozzá az orvos – ott látható a picike. Most kicsit más szögből is megnézem. Igen... ahogy látom, megfelel egy 12 hetes magzatnak. Szépen fejlődik a picike. Igen... a fejmérete.
Mindenki megigézve nézte a kijelzőket, ahogy az orvos zsonglőrködött az ultrahang-készülékkel.
– Akkor nézzük a kis gerincét. Igen... és akkor itt a lényeg kérem – mondta kedvesen mosolyogva, majd hangerőt is adott a dobogó foltocskáknak.
Mindent beterített az új, picike élet dobogó hangja.
– Jajj kislányom, ez gyönyörű. – ment oda a lányához az édesanyja. – de mi volt a baj? Azonnal jöttünk, ahogy megkaptuk az üzenetet.
– Nincs baj anya. Miért lenne? De annyira örülök, hogy itt vagytok... mindketten... Édesapa?
– Kislányom, én... – szólalt meg halkan, meghatódva Károly. – Na de ki űzte velünk ezt a kegyetlen tréfát? Hogy merészelte ezt a...
– Báthory Eszter vagyok – mutatkozott be határozottan, de nagyon meleg, kedves hangon, hogy nehogy elrepüljön ez a törékeny meghitt pillanat – én hívtam önöket, de itt valami félreértés lesz, mert én csak annyit mondtam a kedves Elvirának (ugye szólíthatom így?), hogy Judit lányuk itt van a kórházban és folyton magukról beszél, hogy mennyire várja magukat. Szó se volt bajról, vagy vészhelyzetről. Meg szerette volna osztani önökkel ezt a szép pillanatot, hogy együtt hallgassák meg leendő kisunokájuk szívhangát. Ugye milyen gyönyörű? Nagyon büszkék lehetnek a lányukra, az előbb mesélte el a doktor úr, hogy milyen szépek a leletek és hogy Judit minden utasítást betart és milyen aktívan készül a gyermek születésére.
– Na de... akkor minden rendben... Így volt Elvirám? Ezt mondta a hölgy a telefonba? Te meg itt ijedezel nekem és a frászt hozod mindenkire.
– Igen, ezt mondta. – vallotta meg Elvira – de hát a kislányomról van szó, hát én gondoltam mindenre, csak erre nem.
– Na jó, akkor láttuk hogy jól vagy lányom, akkor minekünk menni kell – váltott vissza a hangnemben Károly, ahogy megnyugodott. Menekülni akart a helyzettől, ezért elindult a szobaajtó felé.
– Várjon kérem, jövök én is – szólt Eszter – Elvira addig vigyázna Juditra? Nyugodtan beszélgessenek.
Ahogy Károly kilépett a folyosóra, megrökönyödve látta, hogy a Fardiújfalui Harsona készítői ott várják őt. András és Anikó házaspárként alapították a helyi újságot, pont Károly segítségével. Nem értette, hogy miért esküdnek össze ellene ők is.
– Andris, hát ti mit kerestek itt?
– Nemrég kaptuk a hírt telefonon, hogy Fardiújfalu polgármestere és felesége a várandós lányukhoz jött a Szent Imre kórházba, hogy minden erejükkel támogassák őt és leendő unokájukat. Nagyon szép dolog ez polgármester úr, nagyon kevesen jönnek el már ilyenkor is a lányukkal, ez olyan szép dolog és szeretnénk büszkék lenni rátok, és megírni hogy lám, milyen emberséges és mennyire családias a mi polgármesterünk.
Károly nem tudott hirtelen mit mondani, ami nagyon szokatlan volt tőle. Az tisztán látszott, hogy ebből bizony nem beszéli ki csak úgy magát. Aztán átgondolta, hogy miért is tenné, hiszen ez a riport fontos százalékokat hozhat neki a legközelebbi választáson és persze addig is.
– Na látom kijött az újdonsült kismama is, itt az egész család. Lehetne egy képet együtt? Csíííz! Köszönöm szépen mindenkinek. Akkor mit üzen a polgármester úr az olvasóknak?
– Üzenem minden kedves fardiújfalui lakónak, hogy nagyon boldogok vagyunk, Judit jól van és nagyon nagyon köszönjük, hogy lélekben mindannyian ennyire velünk vannak. A napnál is természetesebb, hogy a kislányunkat és leendő unokánkat nem hagyjuk cserben. A lelkem örömben él, mióta megtudtuk, hogy a párjával gyermeket terveznek.

14. rész: A telefon

– Ez a madár négy napja követ minket. – mondta Adél félálomban mosolyogva. Öt nap alatt jutottak el a fővárosba. Ha nagyon hajtanak, akkor három nap alatt odaérnek, de megállás nélkül is kicsit több mint egy nap lenne az út. Adél néha elgondolkodott rajta, hogy ha a srác nem viszi el, akkor mennyi idő lett volna stoppolva és nagyon hálás volt Alexnek. Lényegében így is majdnem teljesen elfogyott az egyhavi fizetése, hogy Alex csak a benzin árának felét volt hajlandó elfogadni és azt is csak durva, nyomdafestéket nem tűrő fenyegetések után. Szállásra nem volt gondjuk, mert minden este az autóban aludtak, ott ahol épp utolérte őket az éjszaka, de enni, fürödni így is kellett és São Paulóban két napot töltöttek a tengerparton, hogy mielőtt beutaznak az ország közepébe, Adél még elköszönhessen az óceántól.
A madárnak világos- és sötétkék kabátkája és egy szinte fekete "álarca" volt és vagy tényleg velük jött több, mint ezer kilométeren keresztül, vagy zseniálisan összetartó a család és szájról-szájra terjed köztük a hír, hogy ennél a kocsinál mindig van egy kis reggeli morzsa a számukra. Napközben soha nem látták, csak mindig reggel. Minden nap addig tollászkodott a kocsi elején a motorháztetőn, míg az autólakók fel nem ébredtek és el nem kezdtek reggelizni, hogy ő is velük tartson a neki dobott darabkákkal.
Adél minden reggel jókedvvel ébredt, ami egyébként is jó szokása volt, de most annyira rosszakat álmodott, hogy öröm volt reggel szembesülni vele, hogy ebből mára már semmi nem valóság. Az elmúlt pár év legsötétebb jeleneteit élte át minden este, amióta elindultak.
Mindketten felrezzentek, amikor megszólalt mellettük a nyilvános telefont tipikus hangja. A mellette álló hajléktalan kinézetű fickó gyorsan fel is vette. Nyilvánvalóan ő várta a hívást.

Konrádék már épp az ebédhez készülődtek, amikor berepült a nappaliba egy szarka. Igazából már majdnem 20 perce ott volt, amikor Judit észrevette. Addig szép csendben körbesétálta a lakást. Belecsípett a kirakott kiflibe, megnézte a tányérokat, aztán valami fényes keltette fel a figyelmét. Odareppent, de csalódnia kellett. Csak a napfény szórakozott a régimódi csörgőóra felületén, de az túl nehéz lett volna neki. Amikor Judit felsikkantott, legalább annyira meglepődött a madár is, de csak ugrott egyet hátra, mint a verebek és utána érdeklődve nézte tovább Juditot, kicsit döntögetve a fejét jobbra és balra.
– Konrád! – próbált kiabálni Judit, de csak halk suttogásra futotta elsőre. Alapvetően semmi baja nem volt a madarakkal, de az már mégis túlzás, hogy a szobában találkoznak. A szarka mélyfekete tollainak volt valami kékes árnyalata, amikor súrolta itt ott a napfény. – Konrááád! – jött most már ki kicsit több hang a torkán.
– Igen Juditka? – jött be Konrád, majd – Áááááá!. – Konrád ugyanis kimondottan félt a madaraktól. Ha csak elrepültek felette, vagy megfelelő távolságban sétálgattak, csiviteltek tőle, akkor nem volt baja, de nagyon is utálta, ha egy is közel jött hozzá. Pilótaként volt szerencséje pár madárhoz, de soha nem kedves, meghitt pillanatban. – Juditka, Juditka – suttogott most Konrád – eeez, mit keres itt?
– Én azt honnan tudjam? Szerintem bejött az ablakon.
– Már értem, hogy Ima miért tartotta mindig lehúzva a szúnyoghálót. Na persze a szúnyogokon kívül.
Csendes két perc következett. Mindketten a másiktól várták a megoldást. Csak a szarka nézelődött tovább a szobában. Már régóta valami fényesre vágyott és meg volt róla győződve, hogy itt neki tartogattak valami ilyesmit.
– Mondjam neki, hogy hess? – kérdezte halkan Judit.

Reggeli után Adél azt tervezte, hogy elmegy a megfelelő helyekre és bejelentkezik. Tudta, hogy majdnem két héttel korábban ért ide, de legalább tud egyeztetni mindenkivel. A Praça dos Três Poderes-en álltak meg éjszaka és kicsit csodálkoztak is, hogy senki nem kergette el őket, de ennek a szép térnek a kis zegzugos sarkaiban éjszaka is sok kocsi parkolt. Sokan dolgoztak hajnalig, így nem volt feltűnő még egy autó. Reggeli után elsétált Alfredo Ceschiatti szobráig. Tetszett neki a nő eleganciája, ahogy nyugodtan ül a pulpituson bekötött szemmel, ölében a kardot pihentetve. Egy kicsit erőt is adott neki, hogy jó helyen van, minden úgy lesz, ahogy reméli.
Ahogy visszasétált a kocsihoz hirtelen felerősödött benne a régi érzés, hogy beszélni kell a szüleivel. Régen mindent megbeszélt velük, órákat is tudtak vitázni az apjával, nagy örömmel és szenvedéllyel. Amíg el nem távolodtak egymástól. Tudta, hogy ő rontotta el, de azt is, hogy ezt nem lehet egy "bocsánat"-tal meg nem történtté tenni. Már visszafele ment a kocsihoz és épp rámosolyodott Alexre, amikor meglátta a reggeli madárkát a nyilvános telefon tetején ülve, ahogy őt nézi. Nem tollászkodott, csak nézte szomorúan. Intett a srácnak, hogy mindjárt és odasétált. A madár elrepült onnan, de csak egy telefonnal arrébb. Újra elkezdte kényelmesen kurkászni a tollait.
Adél vett egy nagy levegőt, berakta a telefonkártyát, amit tegnap vettek, hogy felhívhasson mindenkit, akit kell. Tudta, hogy ezzel elhasználja a rajta lévő kreditet, de úgy érezte, ez most fontos. A számok úgy jöttek az ujjára, mintha manapság is naponta hívná. Kicsöngött.

Mind a hárman egyszerre ugrottak egy nagyot, ahogy megszólalt a telefon. A madár pont a telefon mellett bóklászott és mindenre számított, csak erre nem. Konrád és Judit pont ugyanígy volt vele. A szarka szokta meg a leggyorsabban, nem szokott telefonokat felvenni, így neki csak egy volt a sok zaj közül.
– Hess...? – kezdte kicsit bátortalanul Konrád, mert érezte, hogy ezt a problémát neki kell megoldani, hiszen ő a tulaj és persze a férfi is. A szarka őt is érdeklődve nézte, mint előbb Juditot. Próbálta kitalálni, hogy mit akarhat a nagydarab ember. A telefon csak csengett rendületlenül.

Várakozás közben Adél lelkébe leesett minden otthoni emlék. A gyerekkora, a bátyja, a szülei, az első szerelem, a tér a ház előtt, ahol annyit játszottak. Ez mind valóssággá vált újra, ahogy előkerültek onnan, ahova száműzte őket. Keservesen sírni kezdett. Már alig hallotta a telefon hangját, patakokban tolult elő a sok könny, amit évek óta elfojtott. Alex látta, hogy telefonálás közben rázkódik a lány válla, de elsőre nem tudta elhinni, hogy sír. Annyira életerős és kemény lánynak ismerte meg, hogy az agya elutasította a képet. Pár másodperc múlva persze már rohant is oda, hogy megtudja miben segíthet.
– Ki bánt kicsi pláza cicám? – kérdezte aggódva. Amióta Adél elmagyarázta neki, hogy hogy alakult ki ez a tükör-fordított kifejezés, annyira megtetszett neki, hogy amikor csak tudta, így hívta a lányt, mindig addig, amíg nem kapott érte pár tessék-lássék pofont. Persze legközelebb megint újrakezdte, de az évődés közepette beépült a napi kifejezéseik közé és ténylegesen is így hívta néha őt. – kivel beszélsz? Mondd meg ki az, odamegyek és megverem!
– Sehenkiiii, neheeeeem vettéééhhhék feheeeel... – próbálta elmondani Adél, de nem tudta abbahagyni közben a sírást. A telefont csak tartotta, az meg csak csörgette tovább a hívott számot.

– Jééézusooom! – ugrottak most már négyen, ahogy Rózsika is belépett a nappaliba a másik oldalról. – maguk ilyen szörnyet tartanak a lakásban? Hát miért nem zárják legalább kalickába? Megboldogult Jánosom egyszer vett egy papagájt, de három nap után továbbadtuk János nővérének, mert én nem mertem etetni, mert ahhoz ki kellett volna nyitni a kalickáját, azt meg én semmi pénzért, mert még megcsíp. Úgy próbáltam életben tartani szerencsétlent, hogy kívülről bedobáltam neki a magot, amit persze nem vett jó néven, mert ki szereti, ha megdobálják az ebédjével. Az vízzel meg ha megöntözöm, abból nem nagyon tud inni, így hát megfogtam és elvittem az Etelhez, de annyira féltem, hogy csukva volt a szemem is közben, csak emlékezetből találtam oda. A Béresi szomszéd évekig terjesztette, hogy transzban voltam és a kalickában meg egy főnixmadár volt, ami lángolt. Az kérem sose volt normális, ezt az is bizonyítja... Na de nem hallják, hogy cseng a telefon? Hess innen, te halálmadár! Én előre megmondom, hogy nem fogom etetni. Hess! – ezzel a szarka is besokallt és kirepült ott, ahol bejött. Egy fényes izé se ér annyit, hogy egy ilyen hangos embert kelljen hallgatnia sokáig.
Rózsika odament a telefonhoz és felvette. – Halló, Báthory család telefonja, én a Rózsika vagyok! – de már csak a kattanást hallotta, ahogy lerakták a telefont. Nem hallották a másik oldalon, amit mondott.

Alex nyomta le, látta, hogy ha fel is veszik, Adél nem tudna beszélni, akárkit is hívott.
– Gyere szépen, bújj ide. Jól van, nincs semmi baj, csak nyugodj meg. Ez az drága...
Adél érezte, hogy ennek most így kellett lennie. Még nem volt rá felkészülve, hogy beszéljenek, de valami nagy-nagy gát omlott le benne. Csak sírt és sírt órákon át, de Alex is tudta, hogy ennek most is kellett lennie.

13. rész: Rózsika betörőt fog

Konrád azonnal kirohant a nappaliba, ahogy meghallotta a velőtrázó sikoltást. Juditot és Rózsika nénit találta ott. Judit egy szál törölközőben állt a fürdőszoba ajtajában, Rózsika néni a partvist úgy tartotta felé, mintha magát a sátánt akarná távol tartani magától.

– Ne közelítsen maga betörő! Semmi keresnivalója itt! Csak azért nem ijedtem meg azonnal, mert azt hittem, hogy maga az Adélka szelleme, de hát az Adélka sokkal magasabb és a haja se ilyen barna, tehát akkor maga nem ő és akkor betörő. Nemsokára jön a ház ura is, de én se ijedek ám meg magától. Én kérem nővérke voltam a háborúban, ott megtanultam megvédeni magam. Ott kérem sokkal ijesztőbbek is voltak ám, mint maga!

– Rózsika drága! – kiáltott rá Konrád, mert attól félt, hogy tényleg fejbekólintja Juditot a néni. – Hát maga szerint egy szál törölközőben járnak a betörők betörni?

– Hát kérem... azt én nem tudhatom kérem... ebben a mai világban, akármi megeshet. A csiga is eleshet, ahogy megboldogult Jánosom mondta mindig. – motyogott Rózsika, de közben persze megenyhült és az ijedtsége is alábbhagyott, így a "fegyvert" is leeresztette. – Tudja őt is úgy ismertem ám meg, hogy megvédtem magam, csak nem kellett volna. Mer ugye "Minek ront be egy felcsersátorba?" gondoltam én kezdőként, aztán rájöttem, hogy hát oda berontanak az emberek, hiszen bajuk van, ha idejönnek, szóval berontott, én meg megijedtem és akkor úgy ütöttem a fejére a fémkacsával, hogy azonnal elmúlt a lábfájása, de ápolhattam a fejét helyette napokig, hát ugye ilyenkor meg szó szót követ...

– Jól van Rózsika, – szólt bele Konrád, mert érezte, hogy Rózsika lendületben van és akkor ebédig nem szabadulnak – akkor bemutatnám Önnek Juditot. Albérlő, itt fog lakni.

Rózsika elképedt, ahogy Konrád elmesélte, hogy mi minden történt ebben a pár napban. Hallotta ő a sok sertepertét a szomszédja körül, de azt hitte, hogy csak a ház ura próbálja átalakíttatni a lakást.

– Főzhetek egy kávét kettejüknek Rózsika néni? – kérdezte kedvesen mosolyogva Judit, miután felöltözve visszajött a szobájából.

– Hát megköszönöm drága, kell valami a szívemre, hogy megnyugodjak. – válaszolt a szomszédasszony.

– Semmi baj nem lesz Konrád – súgta Judit, amikor a férfi kiment utána a konyhába. – Sok Rózsikához hasonló öreg néni van Fardiújfalun. Megtanultam, hogy kell a kedvükbe járni. – mosolygott.

– Rózsika néni, kérhetem valamiben a tanácsát? Muskátlit ültetnék az erkélyre, hiszen kell ide a virág, ne legyen már olyan rideg itt a világ, de hát tudja kezitcsókolom, én nem szoktam a cseréphez, nálunk minden a kertben terem. Mire vigyázzak, hogy szépre nőjön?

– Jaj hát jöjjön át kedves hozzám, megmutatok én minden magának. – közben már állt is fel, megfeledkezve a félbehagyott kávéról, odabiccentve Konrádnak, belekarolt a lányba és elindultak kifelé – Tudja ám, hogy nem olyan könnyű ez, mint azt sokan gondolják. Jánosom is mindig azt hitte, hogy ezek csak úgy nőnek, mint a dudva, el is sorvasztotta mindet, amikor mentem a kórházba az epémmel... – innen Kondrád már alig értette, ahogy egyre messzebb kerültek a lakásától. 

– Ima, ezt a lányt az ég küldte és onnan pedig te, ebben biztos vagyok. – mosolygott a férfi felfelé nézve.

12. rész: Újra úton.

Adél majdnem felnevetett, amikor a tulaj kidugott nyelvvel számolta ki neki a fizetését. Nem lett volna szerencsés, hiszen még nem kapta a kezébe az összeget. Persze az öreg nagyon megkedvelte a határozott, cserfes lányt, aki minden szorult helyzetben feltalálta magát, így nem volt veszélyben a kifizetés. Többször kijelentette, hogy Adél maradhat tovább is, amivel általános megrökönyödést keltett a kocsma úri közönségében. Az még valahogy elfogadható, hogy megdicséri a lányt, de azzal mindenki tisztában volt a környéken, hogy az öreg a feleségétől mit kapott volna, ha egy fiatal lány tovább marad a csehóban, mint az szükséges.
Adél se akart maradni. Tetszett neki a környék, de célja volt, amit el akart érni. Jól jött a pénz, de tudta, hogy el kell jutnia oda, amíg nem lesz késő.
– Maradj még egy hónapot kislány, megemelem a fizetésed – itt a teremben olyan csend lett, mint zárás után egy órával. – heti két reállal. – mindenki fellélegzett. Nem cserélték ki a tulajt.
– Ugyan Guilherme, nem élnénk túl azt az egy hónapot, ha Ana Paula megtudná. Akkor meg hogy költeném el azt a sok pénzt? – vigyorgott Adél. A heti két real még ezen a szegény helyen se ért igazán sokat.
– Akkor... vigyázz magadra Adele. Ha erre jársz, mindig kaphatsz egy italt. – most Guilherme kapott észbe, hogy ha ezt mindenki hallja, akkor vége a "jó" hírének – Fél áron. A másodikat persze már te fizeted. Na viszlát kislány, ne tarts fel. Ha már te lelépsz, valakinek vinnie kell a boltot.
– Viszlát öregúr, ha erre járok, mindenképp belesikoltok a füledbe, ebben bízhatsz!
Jókedvűen elköszönt a csehó állandó közönségétől is és mosolyogva lépett ki a napfénybe. Újra úton! Annyi rossz történt vele, annyiszor volt a gödör legeslegalján, hogy minden apróságnak mérhetetlenül tudott örülni. Az pedig nem is kis dolog, hogy – jól beosztva – ez a pénz pont elég arra, hogy két hét alatt eljusson oda. Aztán meglátta a srácot és elkomorodott. Remélte, hogy nem lesz itt. Megkedvelte a fiút, de neki erre most nincs ideje. Utált búcsúzkodni.
– Alex, te mit keresel itt ilyenkor? – mondta és igyekezett minél hidegebben kiejteni minden szót.
Adél először látta komornak a srácot. Eddig mindig jókedvűen társalogtak, ha betért a Bar Azulba. Feldobta a napját, ha megjelent és gyorsabban, könnyebben telt el a munkanap. Pár nap után már haza is kísérte és ez szokásává is vált.
– Eltűntél volna anélkül, hogy elköszönsz? – kérdezte Alex.
– Nem tartozom neked semmivel. – húzta fel az orrát Adél.
– Nem. Én tartozom neked. A sok szép estéért. Ha eltűnsz, nem tudom viszonozni. Életed végéig kísértene a szellemem – válaszolt félszeg félmosollyal a srác.
– Nem haltál meg te pupák és nem is halsz meg mostanában, így nem félek a szellemedtől se – mosolygott vissza Adél. Hiába. Ez a ridegség dolog nem jött be. Szerette a srác mosolyát, humorát. Volt benne valami nagyon kedvesen őszinte szeretet. A bátyjára és az édesapjára emlékeztette, pedig külsőre semmi hasonlóság nem volt köztük. De a szeme. A szemében ugyanúgy tükröződött a lelke, mint nekik.
– Azt te nem tudhatod. Veszélyesen élek. Késdobálókban udvarolok a legkeményebb kiszolgáló csajoknak. Az egyik csak leszúr pár napon belül.
– Hülye! – vigyorgott Adél, majd újra komoran, most már meleg hangon folytatta – El kell mennem. Nem maradhatok. Ha tudok egyszer visszanézek ide és ha még itt vagy...
– Megyek veled. Itt van minden cuccom a kocsiban.
Adél erre a válaszra nem számított. Többször kinyitotta, majd becsukta a száját, de nem tudta hirtelen mit mondjon.
– Amikor megtudtam, hogy el fogsz menni, azt hittem tudod, hogy Guilherme a nagybátyám, szóval amikor megtudtam, hogy mész, tudtam, hogy nem hagyhatlak magadra. Ezért összepakoltam. A suliban szünet van, apámtól kiléptem. Amúgy se feküdt nekem az a munka, így idejöttem és közben nagyon ajánlottam a Jóistennek, hogy itt tartson téged, amíg ideérek.
– Te nem vagy normális! Hogy képzeled ezt az egészet? Azt se tudod hova kell mennem, azt se tudod, hogy mit csinálok ott. Semmit nem tudsz rólam. Csak nem képzeled, hogy beülök a hülye kocsidba, mint egy plázacica és elfurikázunk a naplementébe?
– Nem tudom mi az a plázacica, – Adél mérgében tükör-fordította a pláza és a cica szavakat portugálul, aminek persze semmi értelme és így Alex se értette – de a többit pont így gondoltam. Figyelj nekem most van időm és lehetőségem, te meg egy fuvarra vársz, még ha nem is vallod be. Tőlem elindulhatsz gyalog, én meg majd megyek utánad és vigyázok rád. Persze, ha ezt hosszan csinálod, akkor a lassú menettel tönkre vágjuk a kocsi váltóját, amit neked kell majd kifizetni, de ez most ne zavarjon. Indulj hát. Menj.
Adél vigyorogva dobta be a kocsiba a cuccát.
– Ezt még visszakapod. Te. Te. Te pupák.

11. rész: Az első albérlő

Konrád úgy ébredt, mint eddig bármikor. Lassan kászálódott ki az ágyból, már előre utálta a kávéfőzés és a reggeli elkészítésének folyamatát. Régen is az ő feladata volt, hiszen katonaként szinte mindig előbb ébredt, mint Ima, de akkor volt kiért megszenvedni vele. A felesége annyira kedvesen és őszintén örült minden reggel ezeknek a dolgoknak, mintha Konrád aznap csinálta volna először. Ez volt az egyik titok, amiért még sok sok évtized után is fülig szerelmes volt belé. De így más. Egyedül mindennek más az íze.
Kibotorkált a konyhába, de már félúton gyanús illatokat érzett és a hangok is arra utaltak, mintha egy titkos tündér serénykedett volna arrafelé. Nem is tévedett sokat.
– Jó reggel Konrád! Nem tudtam pontosan mit szeret ezért sütöttem kis szalonnát, rántottát, pároltam zöldséget. Vegyen amiből csak akar. Kávé vagy tea?
Konrád megbabonázva állt a konyhaajtóban és nézte a szembelévő ablakon beólálkodó napfény által megvilágított jelenést. Így szembefényben csak a körvonalait láthatta, angyali glóriával körbefonva.
– Mi a baj Konrád? Talán rosszul van? Hívjak orvost? Vagy Esztert? Megadta a számát. Ne ijesztegessen, szóljon hát valamit!
A férfi, ahogy a tudata is kezdett felébredni, felsejlettek benne a tegnapi dolgok, így az "angyal" kilétére is talált magyarázatot.

Juditot a beszélgetés után rögtön ott fogták. Eszterrel ketten felkerekedtek és elhozták a kollégiumból a holmijait a lakásba. Konrád addig otthon maradt és ekkor döbbent rá, hogy bár ki akar adni négy szobát, nincs semmi kipakolva belőlük. Minden szoba tele volt előző életük emlékeivel. Juditnak a saját szobája mellettit szánta, hogy ha bármire szüksége lenne és szól neki, azonnal hallja. Ez volt Imola szövegtanuló szobája, itt készült fel a bemutatókra. Tele volt a színésznő relikviáival, képekkel, plakátokkal. Bútor nem sok volt benne, hogy szabadon járkálhasson. Mindenütt tükrök, hogy láthassa saját mozdulatait, előadásmódja hatásait. Egy kényelmes fotel a szakmabeli vendégeknek és egy kényelmes kicsi kerevet, ahol sokszor aludt el, akár percekre is, amikor már végkimerülésig gyakorolta a rá váró feladatokat és persze egy sminkasztal tükörrel, ahol a szerephez illő maszkot, sminket is kipróbálhatta.
– Erre a szobára gondoltam Judit, kérlek nézd meg és ha nagyon nem tetszik, akkor válasszunk másikat, de ez van az enyém mellett így bármikor átszólhatsz, ha szükség lenne rám. – mondta Konrád a lánynak, amikor Eszterrel visszaértek és lecuccoltak a nappali közepére.
Ahogy beléptek, Judit percekig boldog mosollyal és szájtátva bámulta a szentélyt. Nagyon szerette Báthori Imola filmjeit. Kétszer látta színházban is és ez, ha lehet még jobban hatott rá. Persze nem csak ő, de Ima egyike volt annak a nagy színészgenerációnak, akit Judit annyira imádott. Kiskorában színésznő akart lenni, járt is a helyi amatőr egyesületbe, de elég gyorsan lemorzsolódott. A lány mindent ezerszázalékosan szeretett csinálni, így ez némi értetlenséget és sok irigységet szült a kis közösségben, ahova csak kicsit kikapcsolódni jártak a helyiek.
– Nem! – szólt kissé talán túl hangosan is Judit – Konrád, ha ön nem bánja, nekem nagyon jó lesz ez a szoba. Ha lehet pár bútort még hoznék ide, de alapvetően úgy jó ahogy van. Meg szabad tartani a képeket? Természetesen megértem ha nem...
– Ha mégegyszer magázol kislányom, elfenekellek, annak ellenére, hogy nem vagy a saját lányom. Pedig lehetnél. Adél idősebb nálad... De, ezt majd máskor. – Szóval akkor eldőlt, ideköltözöl és akkor maradnak a képek is! – váltott vissza a fő témára Konrád. – Imával jól megértenétek egymást.
Judit évfolyamtársai találtak egy lomtalanításon egy gyönyörű szekrényt, meg egy íróasztalt székkel. Felkapták és kézben áthozták a tíz utcával arrébb lévő albérlethez. A jókedvű óbégatásra figyeltek fel a lakásban, Judit örömmel rohant le hozzájuk és a legnagyobb ellenkezés ellenére is, legalább a széket ő akarta felhozni a másodikra. Estére már helyén voltak a bútorok és a ruhák, könyvek jó része is a helyére került. Imola holmijait Konrád kérésére a lány szedte össze egy dobozba. Nagyon ügyelt mindenre, mintha egy szent templom ereklyéiről lenne szó. A dobozt tetejét leragasztotta és ráírta: "Báthory Imola". A név mellé két virág és egy szívecske is került.

Konrád, már mindenre emlékezett másnap reggel a konyhaajtóban és örömmel figyelte, ahogy a lány belakta a konyhát.
– Mindenből kérek! És kávét kérnék szépen sok tejjel, ha lehet. – mondta mosolyogva – Ha jól látom, új angyala lett a háznak.

10. rész: Egy baba sorsa

Konrád döbbenten hallgatott. Eszter és Judit őt nézték és hogy kap-e levegőt, így egy percig csend volt a szobában. Amikor Konrád hirtelen elkezdett hangosan nevetni, akkor rajtuk volt a sor a döbbenetben. Először Judit mosolyodott el, ezt látva persze Eszter is. Lassan rájuk is átragadt a férfi jóízű nevetése. Percekig nevettek, rötyögtek és ahogy lenni szokott ilyenkor, ha egy kicsit alábbhagyott a jókedv az intezitása, akkor valaki újra felnevetett és ez átragadt a többiekre is.
– Kérem Judit, bocsásson meg – szólt Konrád mikor kicsit lecsendesedtek – természetesen nem önön, vagy a sorsán nevetek, hanem saját magamon. Tudtam, hogy hajlamos vagyok a férfivakságra, de hogy ennyire, azon most én is nagyon meglepődtem.
– Semmi baj, hónapok óta nem nevettem ilyen jót, nagyon köszönöm önöknek. – mosolygott Judit – De... mi az a férfivakság? Még soha nem hallottam róla.
– A feleségem találta ki a nevét, de a jelenséget mindenki ismeri. Biztos ön is tapasztalta már. Amikor egy férfi nem találja a sótartót, mert egy centivel arrébb rakta valaki. Vagy nem veszi észre a felesége új frizuráját, hiszen pont olyan, mint mielőtt elment volna a fodrászhoz. Ki jegyzi meg egy haj hosszát és hogy eddig melyik lokni merre állt. Ez szerintem lehetetlenség. Na ilyenkor mondja Imola a feleségem, hogy "Konrád, nem tehetsz róla, ez a férfivakság". Na ez is ilyen, kapok majd érte, ha megtudja...
Konrád arcán sötét fellegek jelentek meg ahogy kimondta. Szembesült a ténnyel, hogy egy pillanatra elfeledte, hogy Ima nincs többé és most hogy két másodperc múlva rájött az igazságra, pont annyira fájt, mint amikor elvesztette őt. Eszter tudta mi történik és aggódva figyelte Konrádot, de Judit is látta, hogy valami nincs rendben a legutolsó mondattal.
– Elnézést kérek Judit, úgy látszik, még nem zártam le a lelkemben a tényt, hogy Ima nincs többé... Nagyon friss ez...
– Őszinte részvétem – nyögte ki magából a lány. Ez az érzelmi hullámvasút, amire így hárman felültek, neki is sok volt.
– Na, de önről volt szó. A férje? A gyerek apja? Miért nem együtt keresik az albérletet? – kérdezte Konrád, hogy visszaterelje a beszélgetést egy olyan mederbe, amit tud kezelni érzelmileg.
– Ez egy bonyolult történet. – kezdte halkan a lány, mert látta, hogy nem ússza meg a teljes történet elmesélését. – Amikor felkerültem a városba, kinyílt kicsit a világ. Természetesen nem vagyunk mi ott vidéken elvágva semmitől, de ez egy kis község, szinte egy nagy család. Mindenki tud mindent mindenkiről. Ismeri az ember az összes hasonkorú fiatalt, nincs meglepetés, így ritka a mindent elsöprő szerelem is, amire minden lány vágyik az én koromban.
– Nyugodjon meg Judit, az én koromban sincs másképp. – mosolygott Eszter a lányra – később se szűnünk meg a boldogságot kergetni. Nekem szerencsém volt és időben megtaláltam.
– Teljesen jogos – mosolygott vissza Judit – Szóval, először még az is fura volt, hogy nem kell mindenkinek köszönni az utcán. Ez első pár hétben erre külön kellett ügyelnem, hogy ne kerüljek állandóan fura helyzetekbe, amikor idegen emberek néznek rám idegesen, hogy honnan is ismerjük egymást. Alapvetően nem érzem magam buta nőnek, de ez az óriási változás engem is magával ragadott és hibáztam. Nagyon tetszettek a menő egyetemi bálok és bulik, a világmegváltó házibulik és romkocsmai ivászatok. Ezekre járt ő is. Jóképű, sportos, okos srác. Fardiújfalun megszoktam, hogy körülrajonganak, itt is jólesett a "vezérhím" közeledése. Hetek óta jártunk, mire rájöttem, hogy három másik lány is van a háremében. Azt se mondhattam, hogy nem figyelmeztettek. Az orvosin mindenki tudta, hogy ő milyen és sokan látták az évfolyamtársai a bulikon, hogy mit csinál és szóltak is, de én nem hittem el, hogy velem ezt megteheti valaki, hiszen belém szerelmesek a fiúk. Amikor megláttam a másik lánnyal én szakítani akartam, de mindenre jól begyakorolt válasza volt és meggyőzött, hogy én vagyok az igazi, olyan hirtelen szeretett belém, hogy nem tudta lezárni az előző kapcsolatát. Hónapokkal később egy keményebb este után nem vigyáztunk... – Judit elhallgatott. Ő is tudta, hogy ez az apró hiba változtatta meg örökre az életét.
– Hozzak még egy kis vizet? – kelt fel Eszter az asztaltól, hogy megtörje a csendet. Konrád nem akart megszólalni. Ő is sejtette a történet végét.
– Igen, köszönöm. – kortyolt párat a friss vízből és folytatta – Hetekig alig aludtam és amikor beigazolódott a félelmem, megosztottam a hírt egyetlen szerelmemmel is. Azonnal hangos és durva kiabálások közepette szakított velem. Kijelentette, hogy ő biztos nem lehet ennek a fattyúnak az apja, mert biztos benne, hogy lefeküdtem fűvel-fával és csak azért jöttem hozzá ezzel a hírrel, mert ő a legjobb parti és többet ne kerüljek a szeme elé. Azóta nem láttam. Hazamentem, de bár ne tettem volna. Édesapám kifejezte a csalódottságát és kicsit finomabb módon, de nagyjából megismételte azokat, amiket a volt szerelmem vágott a fejemhez. Mondhattam én bármit, hogy szerettem őt és nem voltam mással. Szinte kitagadott és azt mondta, hogy ne merjem a faluban elmondani valakinek, hiszen itt ő egy köztiszteletben álló polgármester. Édesanyám kisírt szemén láttam, hogy rá számíthatok, de csak titokban. Nálunk nem szokás, hogy az asszony ellentmond az urának. Visszajöttem hát a kollégiumba, ahol bejelentettem, hogy halasztani szeretnék és hogy miért. Természetesen elvesztettem a helyem. Ekkor kezdtem el böngészni a hirdetéseket. Az első 10 helyen egyenesen elmondtam a helyzetem, mire mindenhol kijelentették, hogy igazából már kiadták a szobát, vagy ide nem lehet lebabázni és más hasonlóan kedves módon, de mindenhonnan elküldtek. Édesanyám küldött pénzt, de kezdtem kétségbeesni, hogy még így se találok egy biztonságos helyet. Ezért döntöttem úgy, hogy megpróbálok időt nyerni azzal, hogy a következő helyen hazudok...
– Ha elém kerülne ez az aljas senkiházi, nem tenné a kirakatba, amit tőlem kap – morogta Konrád. Nagyon felkavarta a történet. – Maradhatsz amíg csak akarsz kislányom. Vagyis maradhat kedves Judit. Bocsánat, csak felkavart amit mondott. Felháborító, hogy egy ilyen emberből orvos lesz és emberek életének és halálának ura lesz belőle.
– Nyugodtan tegezzenek – mosolygott szomorúan Judit – ha itt maradhatok, akkor itt engem szívesebben látnak, mint a családom.
– Én is kérem, hogy maradj Judit és természetesen te is tegezz kislányom – mondta Eszter. – Szerintem Konrád is így gondolja – nézett rá a férfire, aki bólogatott. – és szívesen látunk, de nem az albérlet a legjobb hely egy babának. Mindent megteszek, hogy édesapád megtudja, mit veszíthet ezzel a konok kitagadással. Van egy tervem. – kacsintott kedvesen Juditra.
– Ha Eszternek terve van, akkor meg vagyunk mentve – nevetett Konrád is a fiatal lányra.