2014. május 26., hétfő

3. rész: Öt szoba boldogság


Csendesen csörömpölt mindenki az ebédnél. Eszter szívét-lelkét beleadta a húslevesbe. A gyerekek nem hangoskodtak. Érezték, hogy most minden felnőttnek fáj valami, így csendesen belemerültek a játékba a nappali közepén.
– Minden rendben otthon? – tette fel az évek óta megszokott kérdést Áron. Az apja és a felesége megrökönyödve nézett fel rá..
- Persze fiam, nem úszik a ház, Rózsika rendet tart. – felelt mosolyogva pár kínos másodperc után Konrád, hiszen ő is rájött, hogy nincs a kérdésben semmi, az otthon egy létező hely, így a rend felől is nyugodtan lehet érdeklődni.
A lakás Konrád családjáé volt. A nagyszülei is itt laktak, édesapja már itt született. Középosztálybeli, tehetős polgári család volt az övék és a katonapályának is több generációra visszavezethető hagyománya volt náluk. Konrád édesapja már a háború előtt is katona volt, de mivel mérnöki tudására nagy szükség volt, a háború után a munkáspárt is a helyén hagyta, de sokáig megbízhatatlan személyként kezelték, aminek a család is ugyanúgy megitta a levét. A hatalom csak hosszú évek után engedte lazábbra a gyeplőt.
Az öt szoba, hall, az órási konyha és ebédlő természetesen nem maradhatott egyedül az övék, 1947-től 1956-ig négy idegen család lakott velük, megosztozva a két fürdőszobán és a konyhán. 1956-ban a négyből két család disszidált és öt év alatt fokozatosan vásárolták vissza az ott lakóktól a lakás többi részét.
Konrád ebből csak annyira emlékezett, hogy sokan laktak egy helyen amikor kicsi volt, majd egyszer csak mindenki elment és újra csak a Báthory család többgenerációs otthonává vált. Mikor Imola odaköltözött, már csak Konrád édesanyja élt, így ők ketten vittek életet maradék négy szobába. Megszületett Áron, lett dolgozó és zeneszoba is. Fenyvesi Imola pedig, mint ünnepelt és népszerű színésznő sok izgalmas próbát, beszélgetést, bulit hozott haza.
– Nem bírok ott lakni Ima nélkül. – szólalt meg Konrád a desszert végén, amikor elé került a kávé két cukorral és habbal. Eszter nem szólt, Áron apjára nézett, de csendben maradt.
– Minden édesanyádra emlékeztet. – mondta Konrád, miközben gépiesen kavarta a kávéját.
– Akkor mi lesz? – kérdezte Áron kicsit felhős tekintettel. – eladod?
– A fele a tied fiam, ez nem csak az én döntésem.
– A lakáspiac haldoklik – szólt halkan Eszter – Egy öt szobás ingatlant szinte lehetetlen eladni, főleg korrekt áron.
– De minek is nekem öt szoba? Kettő is sok. Költözzetek oda, én lemegyek a kis házba, csak legyen egy ágyam, ha feljövök hozzátok egy jó ebédre – mosolygott Konrád
Áron és Eszter összenézett, látszott, hogy ugyanazt gondolják.
– Apa, itt hagyjuk a kertet, a jó levegőt, a biztonságot? Nem véletlenül költöztünk ide. A gyerekek imádják az udvart, a kutyát, macskát, a fákat. Ezt vétek lenne itt hagyni.
– Igazatok van. Akkor marad az eladás. Majd keresek egy céget, aki meghirdeti, keres rá vevőt. A sok szép bútort, képet, könyvet sajnálom igazán, de van amit elhozok. Elhozunk – nézett a fiára.
Csendben iszogatták a kávét, Áron kétségbeesve kereste a megfelelő indokokat, hogy apja miért ne adja el a lakást, ahol felnőtt. Aztán eszébe jutott, de nem lett tőle boldogabb. Nem is értette, hogy tudták ennyire a tudatuk mélyére temetni őt. Édesanyja betegsége és halála minden mást elhomályosított erre az időre. Tudta, hogy fájó sebeket tép fel a téma, de nem is lehet megkerülni. Így nagy levegőt vett és belekezdett.
– Nem adhatod el apa, amíg Adél felől nem döntesz. Te is tudod, ő is örökölne anya után.
Hiába sütött kint a nap, hirtelen sötét fellegek szálltak mindhármójuk arcára. Konrád felállt és szó nélkül kiment az udvarra. Eszter megfogta a férje kezét és finoman visszahúzta.
– Adj neki pár percet, Adél mégiscsak a lánya…

2014. május 19., hétfő

2. rész: Otthon

Konrád felesége halála óta most először lépett be a lakásba. A tóparti nyaralóban töltötte az időt és csak a szükséges dolgok elintézésé miatt jött fel a városba. A nyaralóban is sokat voltak együtt, de a közös életük 35 évét jelentő lakás minden szeglete Ima hiányát ordította. Fáradt sóhajjal ült le a nappaliban és lassan bontogatta ki az egy hét alatt felhalmozódott levélhalmot. Igyekezett nem nézni semerre. Dörmögve, sóhajtozva olvasta, rendszerezte a számlákat és tépte össze a reklámkiadványokat.
Szinte alig érzékelte, hogy kulcs kerül a zárba és nyílik az ajtó, de amikor felfogta, levegő után kapkodva fordult a bejárat felé.
– Ima?!?
A szomszédasszony sikoltása visszarántotta a valóságba. A felesége már nem jön be azon az ajtón széles mosollyal és szinte énekelve; „itthon vagyok Drága!“
– Jajj drága Konrádom, hát maga itt? Én nem is tudtam, hogy hazajött, tudja, csak a virágokat akartam meglocsolni, meg talán kiporszívózni, ne egye meg a kosz a lakást, hát szegény művésznő se akarná, hogy… - a hetvenéves kicsi asszonyka úgy hallgatott el hirtelen, ahogy felfogta, hogy most bizony beletenyerelt szegény Konrád lelkébe, mintha a férfi baltát emelt volna rá, hogy a pokolba taszítsa a figyelmetlenségéért. Ahogy összeszorította száját-szemét, ettől a furcsa manós vicsortól Konrádnak nevethetnéke támadt.
– Nincs semmi baj Rózsika drága. - mondta Konrád, miközben igyekezett nem mosolyogni ebben a fura helyzetben. - Kimondhatja nyugodtan a nevét, nem ment ő olyan messze, hát nincs igazam? Itt van velünk, itt is marad. Na… hát ne sírjon. Ilyen az élet vagy mi. – Kicsit megnyugtatta, hogy neki kellett mást vigasztalnia. Addig se a saját lelki bánata volt porondon.
– De hát a művésznő… Ilyen fiatalon… Milyen ez élet. Esküszöm, néha nem értem mi a Jóisten célja, pedig hetente járok templomba. Tudja ide a kistemplomba megyek. Nem bírom én már azt a nagy távolságot annyiszor lesétálni a város másik végébe, meg hát ez az új pap is olyan szépen beszél, pedig azt hittük az öreg Tamás atyát senki se fogja pótolni, de ez a Gáborka olyan zengő baritonnal adja elő a szentbeszédeket, hogy csodájára járnak messziről is, persze én is viszem a hírét, amikor csak tudom, mert megérdemli. De… nem is akarom feltartani Konrádom. Meglocsolhatom ám én később is azokat a virágokat. – és amilyen hirtelen jelent meg, olyan gyorsan menekült ki a szomszédasszony a lakásból.
– Ima drága, látod… megy az élet tovább, ahogy megjósoltad. - mondta a férfi csak úgy magának, mintha csak sóhajtana. – Pedig azt se bánnám, ha itt és most nélküled, vége lenne a világnak. – ezt már dörmögve morogta, szinte arra várva, hogy valaki ellent mondjon neki.
Töltött egy kis vizet a forralóba, hogy teát készítsen. Elővette a teafüvet és már öntötte volna a forró vizet második bögrébe is, amikor rájött, hogy nincs tulajdonosa a második adagnak…

2014. május 12., hétfő

1. rész: A búcsú




Báthory Konrád nyugdíjas repülő-hajózó ezredes egyedül maradt a sír mellett. Áron a szertartás után kérdés nélkül kisétált a parkolóig és ott várta meg. Ismerte az apját, tudta, hogy kell neki még pár személyes perc. A temetés rövid volt és szűkkörű, pont úgy, ahogy megbeszélték már jó pár évvel ezelőtt.
Csendben, megrendülten állt a sír mellett. Most kezdte igazán érezni, hogy egyedül maradt. Most nem Imolát gyászolta, hanem önmagát. Nem szerette a temetőket, ha rajta múlt volna, sírjuk se lenne. Sokat vitáztak erről is. Imádott vitázni a feleségével. Soha nem fajult veszekedéssé, mert Ima (ahogy ő hívta) nem engedte, hogy a férfi megsértődjön. Kiválóan kezelte az ilyen helyzeteket, így a viták kiváló szórakozássá váltak amellett, hogy agytornának se utolsó egy intelligens, jó humorú nővel szópárbajt vívni. Szóval Konrád mindig is azt vallotta, hogy szeretteink nem itt vannak egy díszes kődarab alatt, hanem azokon a helyeken, ahol közös emlékeik születtek.
Imola utolsó érve győzte meg. – Kedvesem, a sír a többieknek kell, akiknek már nincsenek élő közös emlékhelyeik velünk. Azoknak akik ide hozzák az emlékeket és talán itt le is teszik, hogy bármikor visszajöhessenek értük.
Ezért lett sírhelyük. A feliratot is akkor fogalmazták meg: „Itt megtalálsz, ha magaddal hozol“. Sokan nem érthették, de ennyi nemcsak megbocsátható, de el is várható egy ünnepelt híres színésznőtől. A lapok hetekig ezen fognak csámcsogni, ezt tudta előre.
25 évesen ismerte meg az akkor 19 éves lányt, aki akkor már túl volt az első filmszerepén. Így találkozott a két ifjú titán. Biztosak voltak benne, hogy megváltják a világot.
– Saját világunkat váltottuk meg - mondta mosolyogva Imola, amikor felmerült a kérdés néhány éve egy baráti társaságban.
A férfi lassan és nehezen indult el a kijárat felé. Tudta, hogy nehéz lesz visszamenni a közös otthonba. Minden bútorról, képről emlékek fognak leömleni.
– Ne vigyél még haza fiam. Van még egy fontos dolgom.
Áron nem kérdezett semmit, bár szétvetette a kíváncsiság. Remélte, hamarosan részese lesz a titoknak. Egy parknál álltak meg, nem messze onnan ahol szülei laktak. Konrád kiszállt és a tér közepén álló angyalszoborhoz ment. A fiú meglepődött, amikor apja a fekete öltöny zsebéből rózsaszirmokat szórt az angyal lába elé.
– Mi volt ez? - kérdezte mosolyogva.
– Titok fiam, közös titkunk édesanyáddal. - mondta szomorú mosollyal az apja.
– Nem hagyhatsz így kétségek között Apa! Mire hazaérek perforálni fog az oldalam!
– Egyszer egy pohár bor mellett talán elmondom, de nem most. Ez a nap nem rólunk szól, te is tudod.
– Tudom… - és már nem szóltak többet, amíg meg nem álltak a régi bérház előtt. Tudták, hogy nem lesz könnyű, de mindkettőjüket megrohanták régi és egészen friss emlékek a családi otthon láttán.
– Felmenjek veled Apa?
– Dehogy, menj haza a családodhoz. Megleszek.
– Biztos? Eszter és a gyerekek hazamentek a másik kocsival és tudják, hogy itt vagyok. Itt most nagyobb szükség van rám.
– Nem! - hangzott a válasz ingerülten. Majd halkabban folytatta - Most egyedül lesz nekem a legjobb. Édesanyáddal…
– Rendben, de szólj ha bármire szükséged van. Ételre ne legyen gondod, Eszter főz neked is, én meg megveszem még amit kell. Vagy átjössz, vagy elhozom.
– Fiam, úgy nézek ki, mint aki nem képes ellátni magát?
– Nem, te soha nem néztél ki úgy Apa, de az ebédből nem engedek. Látni akarom, hogy vagy.
– Rendben - válaszolt, már már jókedvű mosollyal fiának és ez a mosoly csak akkor tűnt el az arcáról, amikor a kocsi befordult az utcavégi sarkon.
Tudta, hogy most fel kell mennie és meg kell küzdenie a gyász és az önsajnálat démonaival.