7. rész: A sors

A lány riadtan kapta fel a fejét az ordítozásra, aztán megnyugodva folytatta tovább a pénz számolását. Csak a focivébé. Minden brazil férfi megőrül a Fifa ideje alatt, főleg, hogy most itt is tartják. A Bar Azul csak egy nagyon-nagyon kicsi kocsma közvetlenül a tengerparton, de még ide is lapostévé került valahonnan. El nem tudták képzelni a vendégek, hogy a tulaj honnan tett szert rá, de nem is firtatták. Örültek, hogy van. Aki nem ment be Porto Alegrebe a Korea-Algéria meccsre, az egy kricsmiben nézte a mérkőzéseket és mivel az itteni népeknek nincs pénzük egy ilyen úri mulatságra, maradt mindenkinek a kocsma. Erre a hónapra minden kis lukban, ahol alkoholt mértek és akadt tévé is megtriplázódott a forgalom.
Ez volt a fiatal lány szerencséje is. Szokás szerint a tengerpart mentén barangolt és így talált rá a feliratra, hogy felszolgálót keresnek. "Talált pénz", gondolta és azonnal jelentkezett.
Rájött, hogy az ordítás miatt elfelejtette, hogy hol tartott, így kínjában vigyorogva elölről kezdte a számolást.
– Még egy Submarinót chica! – kiáltott rá egy rumízű hang.
Elpakolta a pénzt és alaposan rázárta a kasszát. Nem hiányzott volna neki egy hiány. A tulaj seperc alatt ráverné a balhét és keresztet vethetne a fizetésre.
– Viszem! – kiáltott és összerakta az italt. Nem először dolgozott felszolgálóként, így tudta mit kér tengerész. Legalábbis azok ittak ilyet, amikor hazakerültek egy hajóról pár napra és volt pénzük berúgni. Odavitte az asztalhoz és mosolyogva mondta be az árat.
– Ugyanmár chica linda, majd egyben kifizetem, nem fogok én aprót keresgélni, minden italom tiszteletére. – bazsajgott a tengerész és közben határozottan belemarkolt a lány fenekébe. Ő fel se vette. Ezt itt el kell viselni, szinte a szolgáltatás része és élt már meg ennél sokkal rosszabbat is. Itt legalább ennél tovább egyik se megy, mert akkor a tulajjal gyűlne meg a bajuk.
– Semmi gond, add ide előre mondjuk 10 ital árát és akkor leihatod hajnalig. – mosolygott vissza rá kedvesen, mégis hideg tekintettel. A vendég látta, hogy itt csatát vesztett és feldobta az ital összegét a tálcára a lány pedig lerakta az italt. A tulaj első utasítása az volt, amikor felvette, hogy csak akkor szolgálhat ki bárkit, ha már megkapta az árát.
Visszament a bárpulthoz, hogy újrakezdje a számolást. Jó tudni így este 11 körül, hogy nincs-e hiánya, amit hajnalig be kell hozni a részegebb vendégeken.
A srác, aki kint ült a pici kerthelyiségben már rég nem rendelt semmit. Valójában még akkor kért egy almalét, amikor fél hatkor leült, aztán nyolckor még egyet, de azóta semmit. Talál magának egy részt, ahova a közvilágítás még elég fényt adott és kényelmesen elhelyezkedve olvasott. Kint nem zavart senkit, nem foglalt el helyet egy jobban fizető vendégtől, hiszen onnan nem látszott a tévé. A lány is teljesen megfeledkezett róla, így nagyon meglepődött, amikor kiment a kinti piszkos poharakért és az egyik sarokból megszólalt a mély, de fiatalos, erőteljes bariton.
– Te nem vagy idevaló, ugye? – kérdezte a fiú, majd kicsit javított – mármint idevalósi. A spanyolod kilóg kicsit.
– Mit érdekel az téged? – morgott rá a lány. Nem szerette ha valaki róla érdeklődött. Abból sose sült ki semmi jó.
– Nincs különösebb oka. Csak felfigyeltem rá. Azt hiszem, jól mondtam elsőre. Nem vagy idevaló. – a srácot a nyugalmából egy fikarcnyit se mozdította ki a lány elutasító stílusa. – Szerintem nem az Usából jöttél. Európai vagy? Franciára tippelnék.
– Ugyan, asssszok íty beszéének – utánozta az erős franciás spanyol akcentust vigyorogva a lány, miközben az összes pohár a tálcára kerül. Jóízűen nevettek egymásra, a tekintetük is összeakadt egy pillanatra. A lány látványosan a poharakkal kezdett el bíbelődni, de a srác le nem vette róla a szemét.
– Teljesen igaza van hölgyem, de Európával nem lőttem mellé, ugye?
– Nem, azzal nem. – válaszolt sejtelmesen a lány.
– Jó a foci nálatok? – szólt közbe a rumízű hang, az öregedő matróz épp a vécéből tántorgott visszafelé, amikor meghallotta a fiatalok beszélgetését. – akkor én kitalálom honnan jöttél chica.
– Nem, már nem jó. Nem vagyunk itt a vébén. – szólt vissza a lány. – de valaha jó volt.
– Akkor nem érdekel. – morgott az öreg és ringatózva visszadülöngélt a "tévészoba" felé.
– Engem továbbra is érdekel a kisasszony szülőföldje – udvarolt tovább a srác. – valami támpont? Volt legalább egy focistátok, akit ismer a világ?
– Még hogy volt-e?! – és büszkén emelte feljebb az orrát. – Az aranycsapatunk kapitánya volt, akik végigverték a világot! Később a Real Madridot erősítette!
– Akkor te magyar vagy kislány és Pancho a te focistád!
– Az ki? Sose hallottam a nevét. Pedig tényleg magyar vagyok – mosolygott a lány, leült a sráccal szemben, teljesen elfeledkezve róla, hogy ő itt valójában dolgozik.
– Várj, ez a beceneve volt. Mi is volt az igazi neve, pedig tudom, itt van a nyelvemen. Pászkász?
– Puskás! Mi s-sel ejtjük. Tényleg Pancho volt a beceneve? El kellett jöjjek Dél-Amerika déli csücskébe, hogy ezt megtudjam?
– Úgy látszik ez a sorsod. Hogy megismerj engem. Én meg téged. Vajon elárulod a neved, ha megkérdezem, vagy hívjalak egyszerűen Destinynek?
– Ne hívj így, inkább elárulom a nevem. Adele-nek hívnak. – mondta halkan a lány. – Nálunk kicsit másképp ejtik és másképp is írják. Az igazi nevem Adél.

6. rész: Ármin

A lehúzott redőny résein bevágó reggeli napfény lézerként vágtatott át a szobán, hogy fénybordásfalat varázsoljon a nyugati falra. Konrád mindig is utált erre ébredni, de eddig a forró nyári esték után Imola húzta be hajnalban a sötétítőfüggönyöket – ahogy ő mondta, "a napfény elleni tűzfalat" –, hogy még aludhassanak egy nagyot napfelkelte után is.
Rásandított az órára. Még csak fél hét. Odabotorkált az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt, de az ajtócsengő hangja akkora jobb horgot vitt be neki a dobhártyáján keresztül, hogy rögtön elfelejtette miért is indult. Durvább ébresztő volt, mint három kávé egyszerre. Sok sok évtizeddel ezelőtt, a kiképzés alatt is ezt utálta a legjobban, de azért egy fiatal, erős szervezet még másképp éli meg az ilyesmit. Nagy lendülettel indult a kijárat felé és még a vállal lekoccolt ajtófélfa se lassította le igazán. Mire feltépte az ajtót, hogy kikérje magának ezt a korai inzultust, már teljesen ébren volt.
Kikerekedett szemmel nézett a vendégre és kénytelen volt újragondolni álmodik-e. A fiatalember úgy festett, mintha egy kanadai favágó és Vidor törpe közös gyermeke lett volna. Nagydarab, teli szájjal vigyorgó, pirospozsgás srác állt az ajtóban. – Ha most bemutatkozik, hogy Ábel vagyok a rengetegből, akkor én visszafekszem, mert biztos, hogy álmodom – gondolta Konrád.
– Ármin vagyok a rengetegből – nyújtotta a kezét és villantotta ki mind a 40 egészséges fogát a korai csengető. – a hirdetésre jelen'keztem, mert nékem nagyon jól jönne a rendszeres szállás, ha már itt tanulok a nagyvárosban. Elkucorodnék én egy fél guduban is, de a könyveim biz nagy helyet követelnek maguknak. Nem jöttem-e későn?
– Későn...? – vigyorgott most már Konrád is, mert nem lehetett nem szeretni a fiú stílusát. Mintha tényleg egy Tamási Áron regényből csöppent volna ide. Szinte sütött a srácból az erő, a vidámság és a világ iránti megrengethetetlen jóindulat. A szemén persze látszott az a székely furfang is, amit sokan lebecsültek, de Konrád nem először találkozott erdélyi emberrel, így tudta mire számíthat.
– Na akkor jó, hát ezért jöttem a korai vonattal. – előzte meg Konrád további mondatait. – Idesapám mindig mondta, ha te akarod a leányt fiam, légy ott előbb érte és ugye nem lehet olyan korán indulni, hogy más ne lásson az úton, hát én megkérdeztem a Pistát az állomáson, hogy mellik az a vonat, ami már majdnem olyan korai, hogy már nem is aznapi, aztán arra kértem a jegyet.
– Jól tette fiam! – mondta Konrád és maga is meglepődött a kijelentésén. Nem ezzel a céllal nyitott ajtót, de megadta magát a helyzetnek. – Jöjjön be, beszélgessünk egy jó tea mellett. – tessékelte be Ármint. – De ha kávét kér, az is van itthon. Azt hiszem, ránk fér.
– Nem kérek uram, nem élek vele. Egy jóféle ásványvizet köszönettel elfogadok. Idesapám szerint az is csak urizálás, de hát a forrásunk vízén kívül nem ivott ő mást. Gondoltam már reá, hogy hazaviszek néki az itteni csapvízből, hogy tudja mi merre hány méter, de hát 98 éves az öreg, nem venném a lelkemre, ha attól szólítaná magához az Úr a 100. éve előtt. Nem szokás nálunk korán halni.
Konrád mosolyogva töltött a vízből mindkettejüknek. Leültek az asztal mellé. Egyes háttal, emelt fejjel ült a fiú, keze a poháron. Mikor mindketten ültek, köszönésképpen megemelte a poharát és jóízűen lehajtotta a víz háromnegyedét, aztán visszahelyezte pont oda, hogy tovább fogja pont úgy mint előtte. Csendben ülnek, de nem volt kínos a csend, csak megadják a módját.
– Nem látszik egyetemre érett korúnak Ármin. – vetette fel a témát Konrád. – vagy tévednék?
– Nem téved, bár a jogi egyetem a célom, még van két évem addig. A helyi gimnázium ajánlott fel egy ösztöndíjat, mint a térség legjobban tanuló diákjának. Gondoltam nem árt, ha elfogadom, bár nem csináltam érte semmit, csak nem szeretek jelesnél rosszabb jegyet kapni. Így itt folytatom amit otthon elkezdtem. Még két év a Szent Imre Gimnáziumban és azt mondják, onnan szívesen fogadják azt aki igyekszik. Hát mondom én igyekszem, mert tudom hova tartok.
– Miért pont a jog? – kérdezte Konrád.
– Hosszú annak a sora. Ha befogad a házába, legalább lesz miről beszélnem. Hozok a családi pálinkából is, de a bor se megvetendő, amit Péter bátyám dugdos el évről évre a pincészetében. Kérdeztem mi a titka, de nem árulja el. Egyszer azt akarta beadni, hogy beérés előtt egy héttel a szőlősorok szélére kell tojni és tiszta kézzel megdobálni vele szőlőfürtöket, de gyanítom, hogy csak azt akarta elérni, hogy ne dézsmáljam meg a bor elől a termést.
– Ez megvesztegetés fiam, de azt kell mondjam hatékony. – válaszolta vigyorogva Konrád. – még meghallgatok pár jelentkezőt, de egy szoba a magáé Ármin. Mikor költözik be?
– Nagyon köszönöm a bizalmát uram! A könyveimet idehozzuk a jövő héten, de én csak ősszel jövök, mert amíg lehet segítem az otthoniakat.
Amikor Konrád újra egyedül maradt a lakásban, Ármin nevét is felírta a listára és elsőként az ő neve mellé rakott egy nagy zöld OK-t. Már csak három szoba kereste tovább jövendőbeli lakóját.

5. rész: Tamás, András

Konrád kezdte nagyon unni a telefonokat, pedig csak két hete rakták ki ezt az egyszerű hirdetést a netre. "Bútorozott szoba vagy szobák kiadók, egy régi polgári lakásban, a központban, közel a főiskolához. Jelentkezni lehet az alábbi e-mail címen és telefonszámon".
Több, mint százan érdeklődtek, hiszen jó helyen volt és nemsokára kezdődött az új tanév is. Többségben tehát fiatalok akartak albérletet, de azért volt jó pár felnőtt is a hívók között. Eszter megérezte, hogy ide női segítség kell és amikor hozott pár falatot férje apjának, az albérlet ügyeire is rákérdezett.
– Ne is mondd! - kezdett hozzá Konrád - mi szerint válasszak? Mindenkit nem nézhetek meg személyesen.
– Miért is kellene? - kérdezett vissza Eszter - hallgasd meg az első négyet.
– Milyen igazad van Eszterem, akkor a többi a kukába kerül - lélegzett fel Konrád. Miért is gondolta, hogy mind a száz embert ide kell hívnia. Hülye maximalista logika és igazságosabb döntést akkor se tudna hozni.
– Azért még ne dobd ki a többi címet, hátha kell pár ember a cserepadra - mosolygott Eszter. "Hogy lettünk mi lovas nemzet annak idején? Ezek a férfiak sose tudnak a lóra ülni, mindig átesnek egy oldalról a másikra" - gondolta, miközben vigyorogva összepakolta a csetrest kedvenc apósa után.
Konrád úgy döntött, hogy meghallgat nyolc jelentkezőt és közülük választja ki a megfelelő lakókat. Így mégse csak a sorsra bízza a dolgot.
Az első időpontot Tamással egyeztette. Pontosan érkezett, szinte másodperce akkor szólalt meg a csengő amikorra megbeszélték.
Konrád egy magas, jó kiállású fiatalemberrel fogott kezet. Sportos eleganciája is jó benyomást keltett benne.
– Nagyon örülök Uram, hogy felhívott, már régóta keresek ennyire megfelelő bázist a további tanulmányaimhoz. - a nyugdíjazott pilóta a nyelvezet hallatán szinte repdesett az örömtől. Végre lesz egy ember a közelében, akivel maximálisan meg fogják érteni egymást. Már látta is a lelki szemei előtt, ahogy beajánlja a katonasághoz a fiút, mint személyes mentoráltját.
– Mit tanul fiam? - vette fel könnyedén a stílust Konrád.
– Az orvosira járok. Általános sebész szeretnék lenni. De a legközelebbi célom; osztályelsőként végezni az évfolyamomban.
– Nagyon dicséretes célok. Egyedül bérelné a szobát?
– Igen, egyedül. Majd, ha befejeztem a tanulmányaimat, akkor gondolok a családalapításra.
– Azért ne éljen szerzetesi életet Tamás. – kacsintott Konrád a fiúra.
– Arról szó sincs – vigyorgott vissza a srác.
– Sportol valamit?
– Az egyetem első éve óta az egyetem evezőcsapatát igyekszem erősíteni.
"Még a végén a fiammá fogadom" - gondolta Konrád, de halvány mosolyát is elrejtve, szinte szigorúan kérdezte:
– És hányadik helyen állnak bajnokságban?
– A negyedik helyen uram...
– Szégyen gyalázat, a mi időnkben ha nem voltunk benne az első háromban, nem is mertünk az edzőnk szemébe nézni.
– Márjási Sándor idejében még más volt, most új szelek fújnak... ide olyan edző kellene, mint ön uram. Akkor a régi fényében ragyognának az Ezüst Sasok!
Még egy órán át beszélgettek az egyetem sport sikereiről és a tanárok szigoráról, megegyezve abban, hogy már ez a szigor se olyan, mint régen és ez nem tesz jót a hallgatók tanulmányi és erkölcsi fejlődésének.
Báthori ezredes úr egy nagy pipát rakott Tamás neve mellé, a beszélgetés után.

A második időpontot Andrással beszélték meg. Fura volt a fiú hangja, de értelmes, intelligens benyomást keltett. Egy nagyon-nagyon fáradt értelmes emberét. Húsz percet késett. Ezt önmagában talán még meg is bocsájtotta volna, azonban amikor Konrád ajtót nyitott, majdnem rá is csukta a jelentkezőre ugyanazzal a lendülettel. András óriási ápolatlan szakállal, tiszta, de eléggé rendezetlen ruházatban jelent meg a lakás ajtaja előtt.
– Elnézést kérek Báthori úr, lemaradtam az előző buszról, ezért késtem.
– Ha már itt van, jöjjön be. - mondta szigorú tekintettel Konrád.
Kínos csendben vette le a kabátját és ült le a nappaliban mind a vendég, mind a vendéglátó. Egy volt katona számára sok minden negatívumnak számít, de a pontatlanság és rendetlen ruházat mindig az elsők között szerepel.
– Meséljen magáról fiatalember, miért keres errefelé albérletet? - törte meg a csendet a házigazda.
– A jogi egyetemre járok, most kezdem a második évem. Sajnos a kollégiumban idén nem kaptam helyet, ezért is kell keresnem valami nyugodt helyet.
– A jogi egyetemnek nem pár éve épült egy új kollégiumi szárnya? Azt olvastam, hogy minden jó eredményű tanulót el tudnak helyezni.
– Hát igen, sajnos az erős középmezőnyben végeztem – válaszolt halvány mosollyal András. Nagyon vékony, halk szavú srác volt. Szinte már attól fázott az ember, ha ránézett, ahogy magába roskadva ült az óriási, kényelmes fotelben.
– Szomorúan hallom - mondta szenvtelenül Konrád. Szinte biztos volt benne, hogy ez a srác nem ide való, de azért a tisztesség kedvéért nem dobta ki ennyi után.
– Sportol valamit?
– Sakkozom - mosolygott András, de nem sikerült elkápráztatnia vendéglátóját. Már ő is érezte, hogy ez a próbálkozása is kudarcra van ítélve. Nem tudta, hogy örüljön, vagy bánkódjon ezen, hiszen titokban azt remélte, hogy ha nem talál megfelelő szállást, akkor az apja megkönyörül rajta és nem erőlteti tovább az egyetemi tanulmányokat.
– Valami hobbi? Káros szenvedély? - Konrád most már csak gyorsan túl akart esni a megbeszélésen.
– Rajzolok, szobrászkodom és az apám szerint ezek káros szenvedélyek, mert haszontalanok. – viccelődött a srác, nem tanulva az előző fiaskóból. De Konrád tekintetét látva gyorsan folytatta – Nem dohányzom, ha erre gondolt.
Innentől kezdve a beszélgetés biztos mederben folyt tovább a szomorú végkifejlet felé. A fiú neve mellett a találkozás után egy kérdőjel jelent meg. Csak azért nem húzta ki teljesen, mert bár minden katonai észérv ellene szólt, valamiért nem érezte őt teljesen reménytelennek.

4. rész: Adél

Adél két évvel Áron után született. Fekete hajú, fekete gombszemű kisbabából gyorsan göndör ébenfekete hajú, okos és gyönyörű mosolyú kislánnyá cseperedett. Nagyon hasonlított az édesanyjára, a színházban már azt pletykálták, hogy ő is színésznő lesz, mint az anyja és bár nagyon szeretett szavalni, apjától a matematika és fizika iránti szeretetét örökölte. A helyi gimnáziumban jól tanult. A fizika fakultációk mellett a suli színjátszóköre is főszerepeket osztott neki, így a jó jegyek miatt egyértelmű volt, hogy egyetemen tanul tovább. Egy pesti egyetemre jelentkezett építészmérnöki szakra. Jól indult ott is minden, az első félév eredményét közösen ünnepelték meg, senki se gondolt rá, hogy ez a lendület nem folytatódik.
Lassan változott meg minden. Mire a negyedik félév végén majdnem megbukott, már egyre keményebb és vastagabb falakat épített maga köré.
A következő évben már alig járt haza. Konrád egyre kétségbeesettebb próbálkozásai még távolabb taszították a lányt a családtól. Nem fejezte be az egyetemet. Egy őszi napon megjelent otthon, összepakolta a dolgait és szinte szenvtelenül bejelentette, hogy külföldre megy. Semmi konkrét információt nem lehetett kiszedni belőle, csak azt hajtogatta, hogy megtalálta a célját és így boldog.
A pár év alatt alig jelentkezett. Néha egy képeslap, pár telefonhívás. 2011-ben azonban kétségbeesve hívta fel az édesapját, hogy Brazíliában van, fogva tartják és haza akar jönni. Soha többé nem hallottak felőle. Konrád még abban a hónapban eladta a részét a helyi reptért működtető cégből és kiment Adél után. Egy hónap múlva lefogyva jött haza, elvesztve minden hitét. Szinte alig került elő valódi nyom, főleg téves és hamis információk után rohanva telt el az egy hónap. A pénze elfogyott. Hotelszobákra és a magánnyomozóra költötte, aki bár mindent megtett, nem lelt a lány valódi nyomára. Lefizették, akit le tudtak, de amit megtudtak az édeskevés volt, hogy megtalálhassák.
Ami biztossá vált, hogy a lány egy vallási csoport megbízásából ment Dél-Amerikába, hogy ott segítsen több földrengés és áradás miatt megsemmisült város újjáépítésében. Főleg az épíészmérnöki tudására hivatkozva csábították oda és találtak is pár épületet, ami Adél nevéhez kapcsoltak annak ellenére, hogy ő itthon nem fejezte be a tanulmányait. A hatóságokkal is összetűzésbe került néha, de ezek több évvel azelőtti ügyek voltak.
Az utolsó nyom a telefonhívás volt, amit egy brazil kisváros nyilvános telefonfülkéjéből indítottak. A helyi rendőrség megtalálta egy lány megégett holtestét abban a kerületben, pár órával a hívás után és bár egyértelműen nem tudták azonosítani, egy helyi család szerint az ő eltűnt lányuk ruhája volt rajta. Így ez a nyom se vezetett sehova, bár Konrád 10 évet öregedett, amíg végigjárták.

– Kimegyek hozzá, már egy órája kint van. – mondta Áron és egy kabáttal kiment az apja után.
Konrád szomorúan ránézett. Nem volt benne harag. Tudta, hogy a fiának igaza van.
– Adél még él. Tudom… Nem fogom csak azért halottnak nyilváníttatni, hogy eladhassam az otthonunkat. Ez egy jel Áron, amit nekem szól. Nem adom el.
– Akkor mi lesz apa? Egyedül nem bírod fenntartani. Egy teljes focicsapat elférne ott gond nélkül – mondta Áron mosolyogva. Látta, hogy sikeresen tereli el az apja figyelmét, hiszen ő is mosolyog, így hát tovább ütötte a vasat, amíg lehetett. – vagy lehetne bált rendezni, esetleg diszkót. Rózsika imádná.
Eszter nem hitte el amit látott. A két férfi vigyorogva beszélgetett kint a teraszon. Halkan kisomfordált melléjük és belehallgatott.
– Azért ne írd le az öregasszonyt fiam, láttam én őt asztalon táncolni, bár az is igaz, hogy ez nem mai történet.
– Apa, azért meg ne haragudj, de őt inkább szakácsnőnek tudnám elképzelni, mint nagyvilági dámának. De nem rossz ötlet. Egy jó kis vendéglő? Vagy egy kis motelt nyithatnál ott saját konyhával.
– Áron ahhoz lenne eszed mi? A szomszédok kitérnének a hitükből.
Apja és fia, mintha egy pillanatra elfelejtettek volna minden gondot, mosolyogva néztek Eszterre.
– Nem is olyan rossz ötlet fiúk, csak kicsit fordítsunk rajta. Adj ki pár szobát albérlőknek és mindjárt megoldódik a probléma.
– Látod apa, ezért tartom Esztert, a mi családunkban ő az ész.