21. rész: Senki nincs biztonságban

– Most megdöglesz te áruló szajha!
Adél látta, hogy a nő nem viccel. Őrült eltökéltség volt a szemében, de tudta azt is, hogy most is be van lőve. Egy üvegdarab volt a kezében, amit egy előtte betört ablak romjaiból szedett fel és egy rongydarabbal tekert körbe, hogy meg tudja fogni. Látszott, hogy ez nem sikerült tökéletesen és már csupa vér volt a támadó keze, de fel se fogta. A zuhanyzóból mindenki kirohant, mert nem akartak belekeveredni. Itt ha segítesz valakinek, akkor te is könnyen kaphatsz egy bökést a bordáid közé. Ha ezt elkerülöd és az általad segített fél nyer, akkor a másik oldal felbujtói keresnek meg. De ha csak épp benne vagy a verekedésben, amikor odaérnek az őrök, akkor magánzárka és a büntetés meghosszabbítása is lehet a jutalmad. Az őrök most sehol nem voltak, látványosan eltűntek a zuhanyzó és az öltöző környékéről is, rájuk nem számíthatott, hogy megvédik.
Adél a jobb kezére tekerte a törölközője végét, a másik végét a bal kezébe fogva kicsit oldalt fordulva állt be alapállásba, hogy minél kevesebb támadási felületet adjon. Szinte nyugodtan várta a támadást. Tudta, hogy nem támadhat, mert azzal az ellenfele kerül lépéselőnybe. Pont arra a pár másodpercre lesz szüksége, amit ez az őrült nő veszít azzal, hogy nagy sebességgel elindul felé és Adél az utolsó pillanatban ellép előle. És tényleg. Ahogy a nő felé szúrt, ő oldalt lépett, azonnal a kést tartó kézre tekeredett a törölköző és egy rántás után a helyiség másik felében landolt az üvegdarab. Ekkor már puszta kézzel akart a lányra támadni, de kapott egy térdrúgást gyomorszáj környékére, egy ütést a tarkójára, amitől eszméletlenül terült el a padlón.
Adélen ekkor jött ki az félelem és az adrenalin okozta órási feszültség és a támadója mellé térdelve kezdett el hangosan sírni. Még látta a visszatérő őrök arcára kiülő döbbenetet, ahogy a terv szerinti áldozat térden állva siratja a támadóját, aki mozdulatlanul feküdt előtte a vizes kövön.
Arra ébredt, hogy valóban sír. Felült az ágyán és kábultan nézte a hotelszoba erkélyablakából látható csodálatos látványt; az óceánt és a vizet bearanyozó napfelkeltét. Ránézett a mellette mélyen alvó Alexre. Nem csoda. Az előző hetek őrülete és a tegnap este szeretkezéssel végződő éjszakája után úgy ájult be a srác, mint egy kisbaba.

– Elkaptalak te vérszívó, véged van!
Erre a kiáltásra mindenki felkapta a fejét az albérletben. Genovéva kapta el végre azt a szúnyogot, amit egész éjszaka hajkurászott.
– Gratulálok kisasszony, ezennel hivatalosan is kiérdemelte a "gyilkos" jelzőt! – válaszolt neki András a másik szobából. – Akkor végre mindenki eldöntötte, hogy milyen kaját kér? Aki bújt, aki nem, mert én már ebben a szent pillanatban is épp éhen halok és még 40 perc legalább, mire kihozzák a kisbüdösből a rendelést.
– Magyaros pizza – válaszolt Ármin. – de csípjen, mint a pokol. A múltkor is kihozták valami erőtlen édes paprikával, amit a kutyám se enne meg. Ha nem lett volna még jóanyám kutyapöcse paprikájából, akkor éhen maradtam volna. És ha én éhes vagyok...
– ...akkor a szomszéd macskája is messzire kerülje el a portát, mert marhapörkölt lesz az új neve. Tudjuuuuuk. – válaszolt nevetve Judit a nappaliból – Én már mondtam, hogy rántott sajt rizzsel és maradok ennél. De kérj egy somlóit is. Lassan annyit eszek, mint Ármin, ahogy növekszik a baba.
– Nekem elég lenne ez a bestiális méretű szúnyog is, de nincs időm kisütni, így  egy salátát kérek. – válaszolt Genovéva.
– Jó vicc. Többféle salátájuk van. Melyiket kéred Gena? – türelmetlenkedett András.
– Rukkolás saláta!
– Nincs olyan.
– Csicseriborsós!
– Nincs!
– Csírás sali!
– Ne szórakozz! Ez egy kis étterem. Cézár vagy görög?
– Akkor cézár. Ezek még mindig nem a 21. században élnek.

Adél csak egy óra múlva jött ki a vízből. Imádta, hogy újra érezheti az óceán sós ízét. Fülig érő mosollyal ment fel a szobába.
– Már kezdtem izgulni érted, hogy felold az víz. – vigyorgott rá Alex.
– Nyugi, valamelyik ősöm labrador lehetett, imádom a tengert és jól tudok úszni – mosolygott rá Adél.
Egyszerre néztek Alex mobiljára, amikor elkezdett csengeni. Alex felvette.
– Igen? Hogy ki...? Hogy meri...? Nem érdekel, menjen a fenébe. – Alex sápadtan nézett Adélra. – Nem adom őt, eleget bántotta. Azt se tudják hol keressenek. – újra a lányra nézett – Barboza az... Nem tudom honnan tudja a számom. Veled akar beszélni. Lerakjam?
– Ne... Ad ide... – válaszolt Adél halkan – Igen? – szólt bele a telefonba.
– Tudod ki vagyok húgom. Nagyon szomorú lettem, amikor megtudtam elárultad a hited.
Adél szívén újra átjárt az a jeges rémület, mint régen, amikor megtudta, hogy ki is valójában ez az ember.
– Mindketten tudjuk, hogy te nem hiszel semmiben. Mit akarsz tőlem? Nem tudhatod hol vagyunk, mert senkinek nem mondtuk, így nem is bánthatsz.
– Tévedsz húgom, mint mindig. Van egy mobilotok, így azt is lehet tudni, hogy az hol élvezitek épp az óceánt. Csak annyi kell, mint látod, hogy legyen egy hithű a szolgáltatónál és ha körbejárjuk azt a pár kis hotelt, ami szóba jöhet.
Adél próbált nyugodtnak és megfontoltnak tűnni.
– Akkor kár volt elmondanod, mert mire ideértek, már továbbállunk. Mostanában sokat hibázol Leonardo, hiszen a börtönből is élve kikerültem. Talán öregszel?
– Ó igen, engem se kímél a mi istenünk, de talán, most nem hibáztam akkorát. Hogy vannak a szüleid húgom? Magyarország ugye? Ott születtél? Lásd, hogy bennem nincs harag irántad, így elárulom, hogy bizony sok hírről lemaradtál abban a pár évben, amíg itt voltál. Ideje lenne felhívni őket. Aztán majd beszéljünk.
Adél nem bírta tovább, ez neki is sok volt.
– Őket nem bánthatod te szemét! Velem van gondod és különben is, ott nincs hatalmad!
– Igazad van húgom, ott nem én vagyok a főnök, de azért téged is beszerveztünk valahogy nem igaz? Csak hogy tudd, hogy nem üresek a szavaim, elárulom, hogy a gyerekszobádba albérlők költöztek. Bizonyosodj meg róla. Ha így van, tudod, hogy van ott valaki, aki vigyázhat a szeretteidre. Vigyázhat... vagy...
Barboza, az utolsó két szót nagyon lassan és élesen formálta meg, majd kivárt pár másodpercet, amíg tudta, hogy Adél nem tud megszólalni és utána bontotta a vonalat.
Adél még hosszó másodpercekig csendben maradt. Mától már a szülei és a testvére se lesznek biztonságban. Úgy érezte mindennek vége. De beszélni kell velük azonnal! Oly régen hallotta a szülei és a testvére hangját, de nagyon félt ettől a megmérettetéstől. Most már nem húzhatja tovább, hiszen az ő életük is az egyenlet részévé vált.
– Fel kell hívnom a szüleimet, mert ez a szemét velük zsarol. – mondta halkan Alexnek.
– Persze, hívd csak. – Alex szemében is megjelent a zsákmány rémülete, amit Barboza minden ellenfele érezni szokott. – Ez egy őrült...

– Valaki vegye fel a telefont, én trónolok! – kiáltott ki Ármin a wc-ből.
– Megyek már, veszem! – nyugtatta meg Judit – Halló, Báthori lakás. Hogy ki? Üdvözlöm Adél... Én Kelényi Judit vagyok. Konrád nincs itt, a fiához ment ebédelni. Jajj... Nem... az édesanyja sincs itt... Én? Albérletben lakom itt. Az édesapja volt olyan kedves kiadni pár szobát... Igen, értem, ha én beszélnék Konráddal, megmondom neki. Viszhall...
Judit őszinte döbbenetét a többiek is meglátták, ahogy köré gyűltek.
– Adél volt... Konrád lánya, aki eltűnt... Srácok, ő még nem tudja, hogy meghalt az édesanyja...

20. rész: Ima

– Nagyapaaaaaaa!
Ádám és Fanni egyszerre rohanták meg a nagyapjukat, ahogy belépett a kertkapun.
– Gyerekek, hagyjátok bejönni a nagyapát. Már annyiszor megmondtam, hogy nem rohanjuk re a vendégeket, mert lassan senki nem fog hozzánk látogatóba jönni – korholta mosolyogva Eszter a gyerekeket. – Szia Konrád! Már nagyon vártak téged. Reggel mondtam nekik, hogy jössz és azóta nyúztak, hogy mikor érsz már ide.
– Szia kislányom! Hagyd csak, megfiatalít engem ez a két ördögfióka. Mellettük nem lehetek fáradt öregember. – válaszolt Konrád – Jajj, ellöktök. Na megálljatok, kaptok ám mindjárt mindketten. Na most meg elrohantok, azt hiszitek, nem érlek utol titeket? Támadááááás!
A kis lurkók sikítozva rohantak el a nagyapjuk elől, ő pedig utánuk olyan energiával, mintha nem is nagypapa, hanem még aktív katona lenne.
Áron örömmel nézte, ahogy az apja és a gyerekei játszottak egymással.

Az édesanyja jutott az eszébe. Egy éve még ő is itt ült a teraszon és együtt nézték a kergetőzést. Már gyenge volt kissé, de ugyanolyan sugárzóan gyönyörű volt, mint mindig. A nagyközönség még nem tudta, hogy Báthori Imola, az ismert színésznő nagyon beteg. A színházi világnak persze feltűnt, hogy Imola nem szerepel már egy előadásban se. Szinte hetente vették elő a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy miért mellőzi a tehetséges művésznőt, aki annak ellenére, hogy tudta mi az igazság, becsülettel állta a támadásokat, de nem adta ki színésznő titkát.
Áron nem hitte el, hogy édesanyját, akit mindig olyan életerősnek és energikusnak látott, bármi is legyőzheti. Még egy éve is biztos volt benne, hogy ez a betegség is csak átmeneti lesz. Nem mutatta a szerettei felé, hogy ha fájt neki valamije, így Áron az utolsó pillanatig nem volt hajlandó szembesülni a szívbemarkoló igazsággal. Imola sokat járt kezelésekre és vizsgálatokra, de az utolsó hétig aktív maradt. Nem szorult mások segítségére, sőt ahogy eddig is, inkább ő segített másoknak a környezetében.
Aztán egyik este Konrád azzal hívta a fel a fiát, hogy az édesanyja megint a kórházban van. Áron nyugtatta az apját, hogy nem lesz gond, de Konrád hangján annyira érződött a kétségbeesés, hogy Áronra is rátelepedett egy letargikus, szorító érzés. A szíve mélyén érezte azt, amit az még agya elutasított.
Reggelre megtudták, hogy műtétre lesz szükség. Áron délután ment be a kórházba, hogy még az operáció előtt beszéljen vele. Amikor beért a kórterembe, Imola rögtön rámosolygott a fiára. Fáradt, kimerült de szeretettel teli, erőt adó mosoly volt. Áron egy pillanatra bizakodni kezdett, hogy nincs semmi baj. Beszélgetni kezdtek. A gyerekekről, Eszterről, a munkájáról és persze Konrádról is. Imola mindent nagy figyelemmel, letörhetetlen mosollyal végighallgatott, aztán megfogta a fia kezét.
– Áronkám... kifáradtam... elegem van. Nem megy ez így tovább...
Áron nem tudott mit mondani. Megszorította az édesanyja kezét, aztán odabújt hozzá és megölelte. Pont úgy, mint régen, pont úgy mint gyerekkorában mindig. Nem sírtak, csak mosolyogtak, egymás szemébe fúrva a tekintetüket. Áron úgy érezte szerencsés volt, hogy ez volt az utolsó közös pillanatuk, bár akkor ezt még nem tudta. Nem akarta tudni.
Hajnalban hívta az apja, hogy a műtét már nem segített rajta. Letette a telefont, elmondta Eszternek, ő megölelte aztán Áron egész nap a kertben ült és egy szót se szólt. Pár óra alatt minden érzelmet megélt, amit a gyász borít az emberre. A hiány, a düh, a megkönnyebbülés, hogy nem szenved már akit szeretünk. Másnap felkerekedett és mindent elintézett, amit ilyenkor kell. Az apja hálás volt ezért. Ő a kis házba menekült a tó mellé és ott búcsúzott el a lelke a legfontosabb darabjától, amit kitépett belőle a sors.

– Na apa, milyen újra raj P.K.-nak lenni? – mosolygott Áron az apjára. Próbálta kiszakítani magát a rátörő emlékek szorításából.
– Sose voltam rajparancsnok fiam. Pilóta kadétként rögtön alhadnagy lettem, aztán évekig csak repültem. Persze amikor elkezdtem a fiatalokat oktatni, akkor sok emberért lettem felelős. Valami ilyen érzés most is ez a sok kölyök a házban. – felelt Konrád.
– Igazi tyúkapó lett az édesapád kicsim. – kapcsolódott be vigyorogva Eszter is a beszélgetésbe – a srácok meg imádják már most.

Konrád is a végsőkig hitt benne, hogy a felesége legyőzi a betegséget. Olyan nincs, hogy Ima veszít. Annyi harcot megéltek együtt. Valamelyikük mindig elég erőt adott mindkettőjüknek a folytatáshoz. Amikor szembesültek a diagnózissal, azonnal belekapaszkodtak abba a százalékba, amit az orvos mondott. Ima túl is élt minden jóslatot. Az utolsó pillanatig aktív életet élt, pedig voltak fájdalmai, de ő azt mondta, hogy amíg szükség van rá, ő nem adhatja fel. A lányuk elvesztése mindannyiuknak nagy törést okozott. Imola minden erejével azt próbálta megérteni, hogy mit hibáztak, ami ennyire elsodorta tőlük a lányukat. Amikor Konrád üres kézzel jött vissza, a felesége minden erejével őt segítette, hogy túlélje. Hónapokig alig volt téma a betegség. Konrád nagyon szégyellte is magát, amikor Ima bejelentette neki, hogy a következő évadra nem vállal nagy szerepet, akkor jött rá, hogy imádott szerelme egy időre magára maradt a gondjaival. Onnantól nem engedtél el egymást. Sokat utaztak, 10 évnyi emléket szedtek össze egy év alatt.
Az utolsó napon, a műtét minden pillanatát pár méterrel arrébb élte meg. A harmadik óra végén elnyomta az álom a kényelmetlen székben. Már 48 órája nem aludt semmit. Imola megjelent a műtő ajtajában és rámosolygott.
– Semmi baj Kedves, csodás életem volt melletted. Már látom, hogy itt nincs vége az útnak. Emlékszel az angyalszoborra, ahol annyit randiztunk? Ott foglak várni. De neked még annyi dolgod van itt. – Ima gyönyörű volt, mint mindig. Megnyugtatóan mosolygott. Majd izgatottan jobbra nézett. – Drágám! Nagy hírem van! Adél nincs itt! Ott van még! Annyira boldog vagyok!
Konrád arra ébredt, hogy fáradt orvosok szomorú arccal jönnek ki a műtőből. A főorvos megállt mellette, szorosan megfogta a kezét és nemet intett a fejével.
Ima elment...

– Nagy élet költözött a házba, az biztos. – mesélte Konrád – Eszterem, zseniális ötlet volt az albérlet.
– Köszönöm Konrád, gondoltam egy próbát megér. Áron, csörög a telefon, felveszed? Kész az ebéd, addig megterítek.
– Persze drága megyek.
Áron bement a szobába és mosolyogva vette fel a telefont.
– Halló-halló, Báthoriék háza.
– Helló... bátyus? Te vagy az? Adél vagyok...

19. rész: Szabadság

Adél arca újra felragyogott, ahogy kilépett a bíróság épületén. A nap teljes erejéből sütötte az arcát, ő pedig ahogy csak bírta, mosolyogva nézte a napot. Félig vakon kezdett el lelépkedni a lépcsőn. Ahogy lefelé nézett, egyre jobban megszokta a szeme és a léptei is gyorsultak, a lépcső közepétől pedig már kettesével szedte a fokokat, a lelkébe tódult újra a szabadság. Az utolsó fokokat már hármasával szedte és ahogy vízszintes részre ért, nekilódult és teljes erejével rohanni kezdett.
Ez hiányzott neki a legjobban, ez amit nem tehetsz meg a börtönben. Kapsz ételt, italt, könyvet, tiszta ruhát, de nem indulhatsz neki a nagyvilágnak, nem rohanhatsz el amikor csak akarsz. Az emberek elugrottak előle mikor látták, hogy egy vigyorgó démon vágtat feléjük.
– Hé! Plázák cicája!
Nem hallotta, csak rohant tovább. Nem érdekelte, hogy lassan az óriás tér másik végére érkezik, nem érzett fáradtságot, pedig meglett volna rá minden oka.

A két hét alatt háromszor fenyegette már három különböző ember. Egyértelmű volt, hogy mindet Barboza küldte. Talán az volt a legijesztőbb, hogy nem mind volt elítélt, tehát a börtönőrök között is van embere. Jól értett a megfélemlítéshez. Kétszer támadták meg. Mindkétszer az udvaron, valami késszerű dologgal a többiek előtt. Barboza példát akart statuálni, ezért nyilvánosan kellett volna kikészíteniük a lányt. Adél tudta, hogy csak ezért úszta meg. Lebecsülte őt az Atya, így mindkétszer csak egy ember támadta meg és ő mindkétszer megvédte magát. Még otthon járt kung-fura és jó volt benne. Párszor már ezelőtt is hasznát vette, de most először védte meg ez a tudás az életét. Nagyon kicsi volt az esélye, hogy Barboza kétszer elköveti ugyanazt a hibát és szinte a lehetetlennel volt egyenlő, hogy harmadszorra is így próbálja meg. Csak egyféleképp élhette túl: ha kikerül onnan. Pár napra magánzárkába került a bíró jóvoltából, de ez nem tarthatott örökké.

Alex megrökönyödve látta, hogy Adél üdvözült mosollyal, teljes erővel viharzik el mellette. Rákiáltott, aztán amikor  látta, hogy nincs semmi foganatja, azonnal elkezdett futni utána. Áldotta a sorsát, hogy sokáig amerikai focizott, így tudta tartani a tempót az őrült csajjal. Volt olyan, akire Alex ordított rá, hogy időben arrébb ugorhasson.
Alex ezt megelőző két hete abból állt, hogy Adélért harcoljon. A szívét markoló jeges döbbenettel hallgatta végig tőle az első támadás történetét és onnantól szinte alvás nélkül küzdött a lányért. Ha nyitva volt valamilyen hivatal, akkor ott ült, ha minden zárva volt, akkor azon gondolkodott, hogy a Adél épp hol lehet. Jóval éjfél után, mindig a teljes kimerültség határán aludt csak el, hogy hajnalban újra lelkiismeret-furdalások közepette ébredjen, hogy valamit biztos nem tett meg, amit megtehetett volna.
A bíróságon már mindenki ismerte. Legendák keringtek a jóképű srácról, aki minden energiájával harcol a szerelméért. Ő meg kávét, fánkot és mosolyt vitt mindenhová, ahol csak megfordult. Majdnem napra pontosan két hét múlva a kezében volt a szabadlábra helyező nyilatkozat.

– Szerelmem! – kiáltott rá újra Alex.
Adél elért a tér végére és az agya kénytelen volt újra gondolkodó üzemmódba kapcsolni. Ekkor fogta fel, hogy Alex ott várta a lépcsőnél és ő teljes sebességgel robogott el mellette. Megfordult és örömmel látta, hogy a srác nem adta fel. Most már a második dolog hajtotta, amit nem tehetett meg a rabság alatt: megcsókolni Alexet! Teljes erejével a srác felé futott, aki megint nem tudta, hogy a lány csak visszafordult és újra el kell kapni, vagy most mát látja őt is. Pár másodperc múlva már tudta a választ, amikor Adél nekifutásból a nyakába ugrott és agyoncsókolgatta. Mivel egyikük se számolt a nagy sebességű tárgyak tehetetlenségével, Alex gyors rákfutással megpróbálta lábon tartani saját magát és az ölébe ugró szerelmét, de látszott, hogy ez nem fog menni, így ösztönösen egy újabb amerikai fociban tanult technikát alkalmazott és forgási energiává alakította a kapott sebességet.
Percekig forogtak, ölelkeztek és csókolóztak és gyakorlatilag nincs rá racionális magyarázat, hogy miért nem estek el.
– Tudod, hogy megmentetted az életem...? – kérdezte szeretettel Adél, amikor már behozták mindenben a kéthetes lemaradásukat.

18. rész. Genovéva

Konrád furcsa csipogásra ébredt, amit nem tudott mire vélni. Körbenézett, de nem az ő szobájából jött a hang. Ránézett az órájára, pont fél hét volt. A zaj pár másodperc múlva elhallgatott, így megpróbált visszaaludni. Miközben újra elnyomta az álom, még hallotta a halk neszezést a fürdőszobában.
Azt álmodta, hogy csipogó robotcsirkék vették körbe. Ha ez egyiket elhessegette, akkor jött egy másik. Ha meg odanézett, akkor az előző ugrott a vállára és csipogott a fülébe.
Konrád megint furcsa csipogásra ébredt. Ez most mélyebb és lassabb volt, de nem akart abbamaradni. Hét óra volt. Hét óra két perckor elhallgatott. A konyhában bögre csörömpölt. Erre a hangra épp elaludt, amikor a csipogás újra indult. Hét óra öt perc.
– Na menj te a szemed világába innen az anyád fiskusát, hogy mért nem fémbő' van minden futuckó, vagy fábó', ha már, akkor nem törne össze minden apró tettre, csak mert kicsi és kiugrik az embör keziből. Azt a leborult szivarvégit, hogy a dühü eméssze meg a fejit annak, aki kitalálta ezeket az úri mókákat.
Most már Konrád is vigyorgott. Erről a hangról legalább tudta, hogy kihez tartozik. Judit gyöngyöző nevetése jelezte, hogy ő is felébredt. A mélyebb csipogás újra kezdte. Mesteri deduktív nyomozói képességeivel Konrád kikövetkeztette, hogy András az aki nem kelt még fel, hiába ébreszti már harmadszor a kütyüje.
- Jó reggelt fiatalok! – köszönt jókedvűen Konrád, amint kiért a nappaliba. Majdnem alsógatyában jelent meg előttük, de eszébe jutott, hogy mostantól meg kell gondolnia, hogy miben jön ki a szobájából.
- Adjon Isten a ház urának! – köszönt vidáman Ármin.
- Nagyon friss vagy Ármin. Valami jó kávé a titkod? Mert akkor kérek én is!
- Dehogy. Csak korábban kell kelni, mint a többiek, hogy mire felocsúdnak, én már friss legyek. Ez a majorok bőcsessége.
- Nagy igazság – vigyorgott Konrád -, de kik azok a majorok.
- Hát, a… juhászok.
- Sokat fogok még tanulni tőled, csak figyelnem kell – mondta Konrád a székely fiúnak.
- Jó reggel Konrád, üljön le és egyen, mert kihűl – mosolygott kedvesen Judit.
Konrád szinte minden nap rászólt a lányra, hogy tegezze, de valahogy mindig visszatér a magázáshoz, így Konrád úgy döntött ma már nem erőlteti. Úgy néz ki, egy kicsit mindig megmarad a távolság a lakói között, ami valahol érthető, hiszen korban nem is egy generáció választja el őket egymástól.
- Jó reggel Juditkám. Honnan tudtad, hogy én is kelek?
- Nem tudtam, de ahol ketten jóllakunk, ott egy harmadik se marad éhen. – válaszol Judit.
- Ezt jóanyám is pont így mondja – vigyorgott Ármin.
Jókedvűen telt a reggel. András is felébredt lassan, bár valószínűleg Ármin öblös jókedvű nevetése is közrejátszott benne. Nagyon kócosan, de jókedvűen mosolyogva jelent meg a szobaajtóban. Judit őt is megvendégelte a reggeliből. Konrád 11 órára várta Tamás helyére az új jelentkezőt. Több számot is felhívott, mire megtalálta azt, aki még nem fogadt el más lehetőséget és szívesen jönne az albérletbe.
11 előtt pár perccel szólalt meg a csengő. András már bement az iskolába, de Judit és Ármin épp otthon volt. Magas, csinos, nagyon vékony lány állt az ajtóban.
- Jónapot, Reményfi Genovéva vagyok. Az albérlet miatt jöttem.
- Kézcsókom hölgyem, fáradjon beljebb.
- Nincs sok időm, mert rohanok a suliba, utána a rádió, tetszik tudni kommunikáció szak.
- Mi szeretne lenni kedves? – próbálta felvenni a fonalat Konrád.
- Leginkább híres. – nevetett Genovéva. – De nem csak szeretnék, be is fogok törni a médiába. Amíg elvégzem a sulit, én leszek itt a kedvenc bemondónő, aztán irány Pest és az országos csatornák, onnantól határ a csillagos híresség. Hello Árkod, Hello Budapest, Hello Magyarország, Hello Vilááááááág. – Az utolsó mondatot már feltett kezekkel, mint egy amerikai pompomlány kiabálta bele a nappaliba, úgy hogy összefutott az egész lakás.
- Nahát, egy őzgida, de miért ez a nagy kinyilatkoztatás? – jött be Ármin. – Megmentjük a világot piszuka?
- Judit vagyok, ne ijedj meg tőle, kedves medve. – nyújtotta a kezét Judit.
- Genovéva. – mosolygott vissza a lány. – ahhoz korábban kell felkelnie, hogy megijesszen.
- Hajnal négy előtt nem kelek, ha a nap se, – vigyorgott Ármin – de ha a kiasszonnka ezt igényli, magácska kedvéért le se fekszem.
- Inkább azt mondja meg a favágó úr, hogy mi az a piszuka, mert ha ronda, akkor kikérem magamnak. De ha szép, akkor köszönöm szépen – rebegtette a szempilláit Genovéva.
Konrád mosolyogva nézte a fiatalokat és nagyon örült a nyilvánvalóan közös hullámhossznak. Drukkolt, hogy Genovévának is tessen a szoba, mert akkor végre egy ideig nem kell a lakókon problémáznia. Élet költözött a házba és ez feltöltötte a nyugdíjas pilótát is. Végre újra vidáman ébredt. Hálás volt Eszternek az ötletért.

– Leonardo atya, Samaritanus keresi a titkos csatornán.
Leonardo Barboza 170 centis és majdnem ugyanannyi kilós hústömeg volt. Az arca egyszerre volt ravasz és kegyetlenül elszánt, mintha egy emberben lenne Napóleon és Dzsingisz kán leszármazottja. A hadiszállása az a templom volt, amit először vett meg egy megfélemlített paptól. A pap családja saját pénzén építette 120 éve és azóta apáról fiúra szált a katolikusság és a keresztény hit kicsi, de takaros szentélye. A pap jó ember volt, nem voltak világi szenvedélyei. Kivéve a szerencsejátékot. Nem volt nehéz bepalizni őt és óriási adóságokba hajszolni. Ez volt a nagy ötlet alapja, hogy egyházként bújjon ki a rendőrség elszánt karmaiból. A szobája előtere egy puritán kamra volt, itt fogadta a hívőket, de egy dísztelen ajtó mögött már minden megtalálható volt, amit egy élveteg kövér keresztapa csak kívánhatott. Bólintott a titkárának, leült az íróasztalhoz és bekapcsolta a gépét. A chat program azonnal elindult. Nyilvános programot használt, de havonta változtatta a felhasználói fiókjait, vagy ha kellett még sűrűbben. Az egyház weboldalán voltak kódolva az aktuális adatok, hogy a besúgói és képviselői mindig elérjék, ha szükség van rá. A Samaritanus egy európai embere volt, akit alig egy éve szervezett be egy titkos akcióba, mert előre látta, hogy gondjai lesznek az egyik bizalmasával. Barboza zseniális, de emellett kegyetlen, óvatos stratéga volt, ezért is élt túl eddig minden ellene irányuló támadást. Most Barabas5648 néven lépett be.
Samaritanus: Isten legyen Veled Vezetőnk!
Barabas5648: Veled is Isten báránya.
Samaritanus: Jó hírekkel jöttem Vezetőnk, amit kértél elértem.
Barabas5648: Jó katonája vagy Istennek bárányom. Mit végeztél?
Samaritanus: Pár hónap alatt, alapos munkával a célszemély közelébe kerültem. Most már bármikor ott lehetek mellette, elnyertem a bizalmát.
Barabas5648: Mindig tudtam, hogy sikerrel fogsz járni, Isten meg fog jutalmazni.
Samaritanus: Köszönöm Vezetőnk, a te vezetéseddel elnyerjük a bűnbocsánatot. Várni fogom a parancsaidat, addig Konrád közelében maradok.

17. rész: Tanúk és vallomások

– .. és így meg tudtam szökni a házból, amit a gyülekezet tartott fenn. Elmentem a rendőrségre és ott igyekeztem mindent elmondani. A hadnagy úr tanácsára eljöttem a városból és minden települést elkerültem, ahol tudtam róla, hogy a gyülekezet jelen van. Mivel az útlevelem elvették, azóta alkalmi munkákból élve vándoroltam az országban.
– Adele Bathori, köszönjük az alapos vallomást. Kérem üljön le. – zárta le a tanúvallomást a bíró. – nagyon sok új információt tudtunk meg, amit a bíróság fel fog dolgozni, így ma már újabb meghallgatás nem lesz. Adele vallomása nagyon alapos volt és ... – lapozgatott gondterhelten – mivel önmagára is terhelő adatokat osztott meg velünk, kénytelen vagyok előzetes őrizetbe venni.
– Ezt hogy képzelik – pattant fel Alex – hiszen azért jött ide, hogy nem törődve a veszéllyel segítse az önök munkáját és elítélhessék ezeket a... mocskokat!
– Csendet! Mert kivezettetem! – szólt rá Alexre a bíró és csendesen Adél felé fordult – Tudom, hogy mit jelent, hogy ön eljött, de be kell tartani a törvényt. Ön eltűnt a rendőrségi tanúvallomása után. Igen, tudom tudom, hogy jó oka volt rá, hiszen mint azóta kiderült, jól sejtette, hogy a helyi rendőrségben is volt szektatag, de hivatalosan önt azóta is körözik. Mindent el fogok követni, hogy minél gyorsabban vádalkut kössünk önnel. így... utólag is. Megértette, amit elmondtam?
– Igen Uram... számítottam rá... Beszélhetek a... a kisérőmmel?
– Igen, adok 3 percet.
– Alex... – szólt halkan a srácnak.
Az őr, akit Adél mellé rendeltek megállította Alexet, de a bíró intett, hogy beszélhetnek.
– Kicsim ez felháborító, én ezt nem hagyom, elmegyek akárhova... – kezdte az idegességtől elfúló hangon Alex, de a lány olyan szeretettel nézett rá, ahogy megfogta a kezét, hogy elhallgatott.
– Én sejtettem, hogy ez vár rám. Kérlek bocsáss meg, hogy nem mondtam el. Élvezni akartam azt az időt, amit együtt töltöttünk. Csitt. – tette a srác ajkára az ujját – Nincs sok időm, had mondjam el. Minél előbb ki akarok jutni, de nem tudom mikor sikerül. Megkérhetlek, hogy vigyázz a cuccaimra? Tudom a számod, felhívlak ha kijutottam. Menj haza, itt nincs dolgod, nem tudsz segíteni. Ismersz. – próbált meggyőzően mosolyogni Adél – Mindig a talpamra esem, mint a többi macska és még megvan mind a kilenc életem is. Na jó, 5-6 még biztos van.
– Nem megyek sehova. Minden követ megmozgatok, ügyvédet fogadok. Nem érdekel, hogy épp kinyírsz a szemeddel, így még jobban tetszel... Szeretlek.
Elhallgattak mindketten. Adél gyönyörű szemei még jobban kikerekedtek, de Alex se tudott megszólalni. Még soha nem mondták ki egymásnak. Úgy rohant végig a sors velük ezen a pár héten, mint egy japán gyorsvonat.
– Letelt az idő. Kérem vezessék el a kisasszonyt!
Adél finoman megfogta Alex kezét, hogy ahogy elhúzza őt az őr, végigsimítsák egymást tenyerét. Nem nézett sehova, csak Alex szemeibe fúrta a tekintetét, amíg ki nem értek vele az ajtón.
Alex még percekig csak állt ott, ahogy kiürült a tárgyalóterem. Túl sok egy ember lelkének, hogy egy percen belül megtalálja és elveszítse a tökéletes boldogságot. Aztán megkeményedtek az arcvonásai és elindult kifelé. A törvényszolga épp be akart jönni, hogy kitessékelje a teremből, de ahogy meglátta a fiú tekintét, azonnal elállt az útjából.

Adélt egy gyűjtőfogdába vitték, amíg ki nem derül, hogy hol kell letöltenie az előzetest. Egyszerre volt boldog és halálosan rémült, hiszen Alex erőt adott neki, de tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolga, amíg kikerül. Leonardo Barboza keze messzire elér. Nem az volt a kérdés, hogy megtalálják-e a börtönben, hanem hogy mikor. Barboza az egyik legnagyobb keresztapa Brazíliában, aki egy zseniális húzással került a legnagyobbak közé. Egyházat alapított, aminek ő lett a szellemi vezetője, így sehol nem szólhattak, ha a hívei gyülekeztek, összejöttek. Siklóként csúszott ki mindig a rendőrség karmai közül, már háromszor helyezték vád alá és mindháromszor bizonyíték hiányában szabadon engedték. Nem félt a nyilvánosságtól, úgy használta fel az ismertséget, mint egy profi politikus, így minden sikeres bírósági ítélet után erősebben került vissza a hívei közé. Ez a negyedik bírósági ügy is jól indult a számára, a hívei szinte szenté avatták.
Adél tudta, hogy mi vár rá. Amikor elszökött a gyülekezet elől és a rendőrségre rohant, a nyomozóval mindent átbeszéltek. Nagyon nagy szerencséje volt, hogy nem egy korrupt kollégájához került, mert akkor pár órán belül újra egy zárt szobában találta volna magát. Fábio azonban szívből utálta a maffiát és segített a lánynak. Elmondta neki, hogy milyen nagy bajban van, de azt is, hogy az ő vallomása sokat segíthetne az aktuális Barboza elleni tárgyaláson. A vádalku pedig megmentené őt a hosszú börtöntől, amit bűnrészesként egyébként is rásózhatnak. Hivatalosan az lett volna a módja, ha ott marad előzetesben a tárgyalásig, de a fél év alatt szinte biztos, hogy megölték volna a börtönben, így Fábio elengedte. Bár elkezdték kerestetni, de korrekt személyleírás nélkül nem volt veszélyben, ráadásul a körözvényben tanúként keresték és a neve is a magyar sorrendben lett leírva, ráadásul Adélként, így még az se gondolta, hogy róla van szó, aki ismerte. Persze gondosan kerülte is, hogy bárki is megismerje a teljes nevét. Ha ezt mind elmondja Alexnek, akkor a srác nem engedi a bíróságra, de ő tudta, hogy ez az egyetlen jó döntés.
Ehelyett két hétig turbékoltak a főváros környékén, továbbra is a kocsiban lakva. Adél semmiért nem adná azt a két hetet.
Leült a priccsre és egy kis félmosollyal az arcán gondolt vissza minden szépre, ami mostanában érte. Egy sötét hajú, kreolbőrű középkorú nő ült le mellé.
– Szabad ez a hely drágaságom. Nem akarok ám zavarni. – mosolygott Adélra.
Adél egy zavart mosollyal mutatott a mellette levő helyre.
– Jajj, köszönöm. Én csak jövök megyek, megint behoztak az utcáról ezek a mocsok fakabátok, de jön értem az én Paolóm és kivisz hamar.
Adél újabb zavart mosollyal fogadta az információt. Nem érezte fenyegetőnek a nőt, de volt benne valami, ami nem tetszett neki, így nem akarta bátorítani a barátkozást.
– Látom te új vagy itt. Na majd megszokod, nem olyan vészes ám. Meg aztán lehet gyorsan kikerülsz.
Adél ránézett. Vajon véletlenül hibázott rá a nő, hogy ő csak előzetesben van itt?
– Ki tudja, hátha szerencsém lesz – válaszolt Adél.
– Adele drága, azért ne bízz benne túlságosan. Leonardo atya az üdvözletét küldni a kisverébnek és egy üzenetet, hogy mennyire csalódott benne, hogy ellene fordultál.
Adél szíve a torkában dobogott. Csak Leonardo hívta kisverébnek, így biztos lehetett benne, hogy tényleg ő üzent neki. Nem tudott igazán megszólalni, de nem is volt lehetősége, mert a nő folytatta.
– Remélem elköszöntél mindenkitől, mielőtt bejöttél, mert innen már csak tepsiben fogsz kijutni drágaságom.