2014. október 28., kedd

24. rész: Az élet megy tovább.

– Szóval itt laksz most kislányom?
Judit meglepődve fordult vissza a bejáratból. Édesapját látta meg elsőként, aztán mögüle, kedves mosollyal édesanyja is előkerült. Épp bevásárlásból ért haza, hogy egy jó kis vacsorával lepje meg a többieket. Minden héten más volt a bevásárlásfelelős, de amikor Juditra került a sor, akkor mindenki fellélegzett, hiszen biztos volt tej és kenyér otthon és vacsora is akadt. András egyszer megpróbálta meggyőzni a csapatot, hogy mi lenne, ha ezeket a feladatokat mindig Juditra bíznák, de Ármin határozott "Nem!"-jére más senkinek nem jutott eszébe meggyőzőbb érv. Így is ő volt az albérlet lelke, a vacsora is csak akkor nem fordult megrendelősdibe, ha neki volt egy kis ideje a konyhában tüsténkedni.
– Édesapa! Édesanya! – örült meg Judit a szüleinek. Annyira meglepődött, hogy azt is elfelejtette, hogy eddig mennyire szenvedett a nehéz csomagoktól, csak állt ott felmálházva és mosolyogva, mintha angyalok szállták meg volna a teret.
– Jajj kislányom, add ide azt a két cekkert, nehogy bajod legyen! – kapott észbe az édesanyja és kirángatta a lánya kezéből a szatyrok felét.
– És a többiek? Nem segítenek egy kismamának? Ne hagyd magad lányom, az Isten szerelmére. – morgott Judit édesapja, amíg felsétáltak a lakásig.
Judit csak mosolygott, de nem válaszolt. Tudta, hogy az apjával ilyenkor nem szabad vitatkozni.
– Sziasztok srácok! Had mutassam be a szüleimet! – lépett be mosolyogva Judit a lakásba. – Konrád, annyira örülök, hogy itt van! Már ismeri a szüleimet.
– Üdvözlök mindenkit hölgyek és urak, Kelényi Károly vagyok! – intett Judit édesapja. – Ő itt a feleségem Elvira.
– Üdvözlöm asszonyom. – csókolta meg Elvira kezét Konrád – Uram? – fogott kezet Károllyal. – Foglaljanak helyet minálunk.
– Édesapa, bemutatom nektek Ármint, Genovévát és Andrist. Velük lakunk itt és persze Konráddal.
– Mi a fene? – néz Konrádra Károly – maga is itt lakik? Ez nagyon megnyugtató számomra. Akkor biztos nem változik egy bulitanyává ez a hely. Pedig Juditom – nézett jelentőségteljesen a lányára – azért jöttem, hogy hazavigyünk végre.
Nagy csend lett. Judit arcszíne pár másodpercenként a sápadt és a vérvörös között váltakozott. Konrád válaszolt helyette, hogy elejét vegye egy családi veszekedésnek.
– Ez nagyon jó hír Károly, nagyon örülök, hogy ennyire támogatják Juditot. Nagyon megérdemli. Annyiszor hallom tőle, hogy mennyire hiányoznak a szülei.
– Ó kislányom, hát te is nagyon hiányzol! – mosolygott könnyes szemmel Elvira a lányára.
– Büszke lehet a lányára asszonyom, alig pár hónap és leteszi idő előtt a  félévi vizsgáit. Azért ezt nem mindenkinek engedi meg a dékán. Azért kicsit én is hatottam rá – kacsintott Konrád – jól ismerem őt, katona volt valamikor. De – kapott észbe Konrád – félre ne értsék, ha Judit nem tanulna ilyen jól, akkor hiába lenne minden ismeretség.
– Azért egy Kelényitől ez elvárható. – válaszolt Elvira helyett Judit édesapja, de a tettetett szigor mögött látszott, hogy büszke ő is. – Na édeslányom, akkor menjünk pakoljunk össze, a Báthori úr meg számolja össze a cehhet addig és én ki is fizetem.
– Édesapa... de az iskola... – próbálkozott Judit lesütött szemmel.
– Az megvár lányom. Ott lesz az pár év múlva is, ha felneveltétek a gyereket. Jut is eszembe, hívd fel azt a Tamást, jöjjön ide, leülünk és megbeszélünk mindent civilizált emberek módjára. Ha Konrád megengedi, hogy kicsit koptassuk még a bútorait – mosolygott cinkosan Konrádra.
– Ide ugyan nem jön az az... – mondta halkan, szinte sziszegve Konrád.
– Nahát akkor ugye... – mosolygott tovább Károly, mire eljutott a tudatáig, hogy nem teljesen ezt a választ várta. Nem számított rá, hogy ellentmondanak neki ilyen egyszerű kérésben. – Hogyan kérem?
– Azt mondtam Károly, hogy minden tiszteletem az Öné, de ide ugyan nem jöhet többé az a bizonyos Tamás. Amit ezzel a lánnyal tett, azzal az én szememben leírta magát mint ember.
– Na de az unokám apjáról beszél... – próbálkozott még Károly.
– Én tudom, Judit tudja, Önök tudják. Ő nem hajlandó tudni. Két életet is megcsúfolt azzal, ahogyan kilépett abból a történetből, aminek szó szerint szerves részévé vált.
Károly tudta, hogy Konrádnak igaza van, tudta eddig is, de nem akart gondolni rá. Ahogy polgármesterként mindent meg szokott oldani, itt is bízott benne, hogy elég ha előre rohan kicsit, mindenkit lendületbe hoz a megfelelő irányba és minden magától a helyére kerül, ahol lennie kell.
Le kellett ülnie. Judit aggódva hozott egy pohár vizet az édesapjának. A srácok döbbenten figyelték ahogy összeomlik egy ember, aki nemrég még szinte egy isten erejével rontott be a közös életükbe.
– Én nem akarom teljesen felborítani minden tervét uram, – próbálta meg Konrád kicsit kihasználni a helyzetet Judit védelmére – de ne kérdezzük meg Juditot, hogy mik az ő tervei? Okos, talpraesett lányuk van, szerintem érdemes legalább meghallgatni.
Károly szinte alig tudta felemelni a kezét, ahogy megadóan intett a lánya felé. Judit kihúzta magát, a szülei elég lépett, mintha az iskolai évzárón szavalna és alaposan megrágva minden szót kezdte a mondandóját.
– Édesapa, édesanya. Nagyon nagyon szeretnék veletek hazamenni, újra otthon lenni egy kicsit. Megyek is most, mert annyira, de annyira hiányzik minden ami ti vagytok, ami mi vagyunk, a mi családunk. Édesanya meleg ölelése reggel, édesapa erős keze, ahogy még most is bármikor felkap és akár fél kézzel elvinne bárhova a faluban. A virágillat ami a napfelkeltével érkezik a régi szobámba. Annyira hiányzik minden, hogy erőt adjon, mint régen...
Mindenki csendben, áhítattal hallgatta, ahogy kinyílt Judit igazi énje a szülei előtt. Szinte látták, ahogy felnőtt válik egy gyereklányból.
– De pár nap múlva szeretnék visszajönni édesapa és édesanya, mert szeretném befejezni amit elkezdtem. Sokat dolgoztam ezért a félévért, erőt adott a picikém is, hogy tudom őérte is hajtok most. Hogy mikor megszületik, fél évvel kevesebb legyen, amit már mellette csinálok végig. Mert végig akarom csinálni. – Judit egy pillanatra megijedt saját határozottságától, de aztán összeszorította a száját, felemelte az orrát és elszánt mosollyal folytatta. – Igen édesapa, akarom. Rájöttem, ez már az én életem, akármit is szeretnék, akármit is teszek, a kisbabámmal együtt egy új életet kezdek, olyat amilyet ti kezdtetek velem annak idején. Már összekapcsolódott a sorsunk és én mindent meg fogok tenni, hogy legalább olyan szép gyerekkora legyen neki, amilyen nekem volt veletek. Felelősséggel tartozom érte, hiszen engem választott, hogy ideszülessen mellém és ebből nem engedek egy millimétert se.
– Kislányom... annyira büszkék vagyunk rád – ölelte meg mosolyogva-sírva az édesanyja. Majd ránézett a férjére és mivel látta rajta, hogy valami bölcsességen töri a fejét, úgy mordult rá, hogy még ő maga is meglepődött – Igen Károlyom, mindketten. Nekem ne akard velem elhitetni, hogy nem arról álmodtál, mióta elmondtam neked, hogy babánk lesz, hogy egyszer olyan határozott és önálló lesz, mint te vagy! A kislányunk anyuka lesz és mi ebben támogatjuk. Kész-passz.
Ekkor már Károlyon kívül mindenki vigyorgott mint egy szakajtó vadalma. Károly azonban megtörten, elfogadóan, de mégis önmagát adva tette fel a kérdését.
– Na de akkor mit mondok a falunak...? Ki fog odajönni és megmutatni a választóknak, hogy a vezetőjük nem hazudott, amikor azt mondta, hogy van apja ennek a gyereknek...?
– Én szívesen segítek, ha kell... Eljátszom, hogy én vagyok a gyerek apja...
Mindenki döbbenten nézett Andrásra, aki ijedten mosolygott rájuk.

2014. október 15., szerda

23. rész: Kémek, mint mi?

– Annyiszor mondtam már te nagy szőrös medve, hogy az vécéülőke lehajtva jó! Nem vagyok én indiai jógi, hogy lebegjek a fajansz felett. – kiabált ki Geni Árminnak. – Nem vagyunk az erdőben.
– Ami nagy kár piszuka, mert akkor megtudnád milyen egy igazi szőrös medve. Vele aztán kajabálhatnál, mer' gyorsan meggyőzne egy olyan tenyeres-talpas poffal, hogy a bikkfa adja a másikat.
– Asszed megijednék tőle? Sok állattal volt már dolgom, de mind kezesbárány lett előbb-utóbb.
– Velem is lenne gondod, de a medvétől meg még én is félek, az nem játék.
– Kihívás elfogadva Medve úr!
– Nem lehetne, hogy vagy Ármin bemegy, vagy te kijössz és úgy folytatjátok ezt a párzási rítust? Nem hallom a saját gondolataimat. – szólt bele András.
– Mindenképp szólok, ha szeretném, hogy belebeszélj Andrew fiú. – kiabált vissza Genovéva.
– Meg ne edd vadmacska. Igaza van a tápos magyar gyereknek, nem vagyunk házasok és ők is itt laknak. Ha elvennélek, elvinnélek. De ehhez még szelídülnöd kell. Nem is keveset. Addig ne is álmodj róla piszuka.
Konrád ekkor lépett be a lakásba és mindenki elhallgatott. Ő próbált kedvesen mosolyogni, de csak egy keserű fintorra futotta, ezért nem erőltette tovább. Judit hozott neki egy pohár vizet és aggódóan letette elé.
– Valami erősebb kéne azt hiszem – szólt halkan Konrád.
– Itt a pálinka ideje – ült le mellé Ármin egy üveggel. – Juditka szentem, hoznál pár poharat?
– Mit sustorogtok ott kint? Ne "Juditka szentem"-ezz nagymedve, mert kimegyek és hozzád vágok valamit. – szólalt meg Geni. Kínosan mosolyogtak mindannyian, Konrád intett Árminnak, hogy hagyja. – Na mi van ott kint? Mindenki elment skandizni? ... Na várjatok, kimegyek és szétcsapok közöttetek. Szórakoztok? Ármin, ha...
Amint Genovéva is kijött és meglátta Konrádot, azonnal elvörösödve elhallgatott.
 – Nem tudtam, hogy itt van Konrád, elnézést kérek. Ezek meg nem szóltak, hogy ne csináljam magamból a hülyét – mutatott a többiekre Genovéva.
– Semmi gond, csak mert nekem nincs jó kedvem, nem kell, hogy egy temetésre hasonlítson a lakás.
– Hogy van Adél? Nagy a baj? – kérdezte Judit, amikor behozta a felespoharakat.
– Egyre jobban van, de vannak gondjai. Igazából nagyon boldog vagyok, hogy hallottam felőle.
– Isten-Isten! – töltött Ármin a kerítésszaggatóból. Megitták, Judit kedvesen mosolyogva Konrád vizéből öntött magának a kupicába és így ő is koccinthatott.
Hallgattak. Konrád végignézett mindannyiukon. Egyikről se tudta elképzelni, hogy egy maffiafőnöknek kémkedjen. Kétségbeesetten keresett valami árulkodó nyomot a srácok arcán, de ugyanazt a négy kedves, szeretni való fiatalt látta mindannyiukban, mint eddig. Tudta, hogy lépnie kell, ezért úgy döntött, hogy megpróbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból. Tudta, hogy ha nem akar lelepleződni, akkor óvatosan kell fogalmaznia. Minden szavát alaposan megrágta és a négy fiatalt fürkészte közben.
– Adél egy brazil maffiafőnök hálójába került, akinek még ide Magyarországra is vannak vannak kapcsolatai. Így csábította a lányom is anno... Adél úgy tudja, hogy valaki hozzám is közel férkőzött. Ha megtudnám ki az... – mérgesen harapta el a mondat végét.
Judit ijedten fúrta a szemét Konrád tekintetébe. Ármin ökölbe szorul kézzel fogta a poharát, Konrád szinte attól félt, hogy összetörik a kezében. András maga elég nézett, majd többiek arcát fürkészte. Genovéva a körmét piszkálva ült, alsó ajkát beszívta és idegesen billegett a székén.
– Ez félelmetesen hangzik... – szólalt meg András.
– Import gonosz? Pedig nekem elég lenne a saját rosszfiúinktól félni. – mondta Geni.
– Hogy néz ki az a maffiafőnök? Lenne nálam számára két nagy maflás. –  morgott Ármin.
Judit nem szólt semmit, csak riadtan nézett az asztaltársaira.
Konrád most már mindenkit gyanúsnak látott. Amikor erre rájött, majdnem felnevetett. Tehát nem jutott előre. Mára feladta, másképp kell majd próbálkozni.
– Erről le kell szoknod medvemackó, nem lehet mindenkit megverni. – szólt oda Geni Árminnak.
– De törekedni lehet rá. – morgott vissza a srác.
– Igazad van.
– Tudom. Miben?
– Hogy nehezen foglak megszelídíteni.
– Ezek ezt csinálják egész nap Konrád, nincs valami szabály arra, ami kizárná, hogy egymást kajálják a közös helyiségekben? – morgott most András – Ha még csókolóznának, mert azt csendben csinálja az ember...
– Irigykedsz mi? Szerezzek neked csajt? A suliban rengeteg agyhalott osztálytársam van. Jó nők. Valahol. – válaszolt Geni.

– Konrád, kér egy kávét? – szólt ki Judit a konyhából.
– Igen, megyek is érte. – kapott az alkalmon Konrád, hogy kimeneküljön a helyzetből. Oldják meg egymás között. Már rég rossz, ha neki kell rendet tennie. Persze erről még szó nincs, csak évődnek egymással.
– Hogy vagy kislányom? – kérdezte Juditot.
– Ó velem minden rendben, tegnap voltam ultrahangon. Nagyon édes a picurka. Csak hát... Egyedül valahogy nem az igazi...
– Elhiszem. Legközelebb elkísérlek.
– Ugyan, ne fáradjon Konrád...
– Nem! Ezt ne jótéteménynek vedd kislányom. Megszerettelek, mintha a saját lányom lennél, én meg imádok nagypapa lenni, még ha veled csak pár perce is. – mosolygott a lányra. – A fiam gyerekei már nagy culák, imádni valóak, de ez a legszebb időszak, amikor várjuk őket és amikor megszületnek.
Judit óriási, meghatott szemekkel nézett fel Konrádra, de mielőtt teljesen megtelt volna könnyel, erősen megölelte.
– Köszönöm...
– Ugyan...
Lefőtt a kávé, Judit elkezdte kiönteni, közben alaposan átgondolta, ami kérdezni akart. Nem egyszerű, de tudta, hogy ki kell mondania.
– Konrád, amióta elmondta, hogy mi történt Adéllel, egy gondolat dübörög bennem... Vajon köztünk van a kém? Vagy családtag...?
Konrádra lelkét jeges rémület szorította össze. Erre nem is gondolt eddig. Egy távoli, sőt esetleg egy közeli családtag jelentene fenyegetést mindannyiukra?!

2014. október 7., kedd

22. rész: A szivárvány

– Mindenkinek köszönöm ezt a csodálatos estét! Minden premier olyan, mint egy gyermek születése, akit sok sok hónapon keresztül hordunk, táplálunk, aztán megszületik, büszkék vagyunk rá, de onnantól már bizony éli a saját életét. Még próbálhatjuk nevelni, terelgetni, de a sorsa a születéskor dől el. Túl vagyunk a premieren. Hogy tetszett? Én Önöknek? Igen? Hát mi is imádtuk minden percét. Köszönjük, hogy eljöttek, hogy bizalmat szavaztak nekünk.
Vastaps. Imola mosolyogva meghajolt, majd intett minden szereplőnek, hogy ők is jöjjenek vissza a színpadra. 15 percig fürdőztek még a közönség szeretében. A színpad mögött aztán ők is mosolyogva ölelték meg egymást. Úgy érezték mindannyian, hogy nagyon jól sikerült az előadás. 1980 első darabja. Ez bizony jó ómen.
– Anyaaaaaaaaa – két gyönyörű gyerek rohant oda hozzá és majdnem egy percig fonódtak össze szótlanul így hárman.
– Gyöngyeim, hát itt vagytok végre. Apát hol hagytátok?
– Itt van ám, csak beszélget egy bácsival ott. Látod anya?
– Igen Adél kicsilányom, látom. Áronom? Milyen volt a napotok? Annyira hiányoztatok, mint...
– ...mint szivárványnak az esőillaaaaaat – kántálta vigyorogva, ugrándozva a két picurka egyszerre.
– Jajj gyöngyeim... – súgta halkan, meghatódva Imola. – Na de meséljetek végre, milyen volt a napotok?
– Rajzoltunk meg játszottunk anya. De én már nagy vagyok, írtam is. "A" betűt. Az óvónéni megdicsért, hogy milyen szép. Elhoztam ám, nézd. – mutatta Áron a rajzát.
– Én még sarokba is álltam ááááááám – vágott közbe a kis Adél büszkén, mintha ez lenne a legnagyobb tett egy oviban.
– Na de kislányom, most megint miért?
– Ja semmiseám, csak hallottam, hogy Ájonnal megint kiabál az a fiú és átjohantam az ő szobájukba és kupán vágtam a kanalammal. – vigyorgott a kislány.
– Na, de kislányom, ez nem szép dolog! Ráadásul a kanállal... – Imola elfordult, hogy ne lássák a gyerekei a nevetését. – ha ez így meg tovább, kénytelen leszek másik oviba vinni téged.
– Anyaaaaa, de akkor hogy vigyázok a bátyuskámra...?

Áron alig jutott szóhoz, amikor meghallotta Adélt a telefonban.
– Adél...? Tényleg te vagy az...? Annyira rég hallottam a hangod húgocskám... – Áron intett Eszternek, hogy hívja oda az apját és jöjjön ő is. Hang nélkül formálta neki Adél nevét, így Eszter már tudta, hogy miért sápadt el ennyire a férje.
– Igen, én vagyok. Hogy vagytok? Ádám fiad?
– Jól van, sőt, Fanni lányom is.
– Ó, hát lányod is született? Annyira örülök Áronka. Akkor jól megy a sorod? Minden rendben? – kérdezte vidáman Adél.
– Igen, jól. Eszter is üzeni, hogy puszil. Te hogy vagy? Mesélj!
– Velem nagyon sok minden történt. De jól vagyok most, végre süt a nap a lelkemben is. – válaszolt szomorúan a lány. Aztán kis hallgatás után megkérdezte. – Apáék...? Ott vannak nálatok?
Áron elvörösödött, a szeme megtelt könnyel.
– Igen... vagyis... Apa... Itt van. Adjam?
– Megijesztesz... Add kérlek.
Áron átadta a telefont az apjának.
– Kislányom, te vagy az?
– Igen apa. Én vagyok. Annyira hiányoztok. – válaszolt halkan meg-megcsukló hanggal a lány. – Te is és anya is, meg természetesen Áron.
– Rossz hírem van kislányom... – kezdett bele Konrád.

– Nem is kell rám vigyázni, megvédem ám magam! – kiabált rá sértődve a húgára a kis Áron.
– Így van kisfiam, megvéded te magad – mosolygott rá Imola. – de ti azért mindig tartsatok össze gyöngyeim – ölelte át újra mindkét gyermekét.
– Szejetlek Anya – súgta a fülébe Adél.
– Szeretlek Anya – súgta Áron is. – te is tartsál össze anya. Mindig.
– Így lesz kisfiam. – súgta meghatódva Imola. – ti vagytok az én szivárványaim.
– Te meg az esőillat anya? – mosolygott Adél.
– Igen, én meg az esőillat – mosolygott Imola.
– Ima drágám, annyira büszke vagyok rád – ért oda Konrád is.
– Köszönöm szerelmem. – bújt hozzá Imola. – Csodás napom volt, de most már csak veletek akarok lenni. Menjünk haza.
– Gyerekek, sorakozó! Tömött sorokban irány a kijárat, vigyük haza végre anyát!

Adél nem hitte el amit hallott. Az nem lehet igaz. Anya meghalt? Az nem létezik.
– De apa, hogy...? Miért? Nem. Ez nem lehet.
– Kislányom, anya beteg lett. Sokáig harcolt vele, de nem nyerhetett. Sokat gondolt rád. Azt mondta, tudja, hogy élsz és haza fogsz jönni.
– El se köszönhettem... De én tehetek róla. Annyira sajnálom apa. Mindent annyira sajnálok. Eltévedtem. Azt hittem megtaláltam az igaz utat, de hazugság volt minden. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem. Kérlek. – Halkan, szinte alig hallhatóan mondta kis az utolsó szavakat. Aztán elhallgatott. Az apja nem láthatta, hogy a könnyei beterítik az arcát.
– Nem haragszom rád kislányom, soha nem haragudtam. Kétségbeejtő volt látni, ahogy elvesztünk. Édesanyád... ő élete végéig azon gondolkozott, hogy mit rontottunk el, mivel üldöztünk el téged ennyire.
– Nem apa! Értsd meg, nem! Ez az én utam volt, ezt kellett bejárnom, ti szerető  szüleim voltatok mindig. Amit magammal hoztam, azt tőletek tanultam. Ezzel éltem túl az elmúlt éveket.
– Értem kislányom. – hagyta rá Konrád. Nem akart vitázni a lányával. Soha többé. – Akkor most már jól vagy? Minden rendben veled?
– Nagyjából apa. Mondjuk, hogy kifelé tartok az alagútból. De ezért is hívtalak. Tudod, ráléptem itt egy mindenható maffiavezér tyúkszemére, ami nem lenne baj, tudtam előre, hogy menekülni kell előle.
– Jézusom Adél lányom, mibe keveredtél...?
– Hosszú annak a sora apa, el is fogom majd mondani, ha meghallgatsz, de most az a fontos, hogy veletek is megfenyegettek... Igaz, hogy albérletbe adtál kis szobákat? Bár gondolom igaz, hiszem először ott kerestelek. Úristen, most jövök rá, hogy anya miatt adtad ki... Anya...
– Igen, kislányom igaz. De miért?
– Azt mondta ez az ember, Leonado Barboza. Nem tudom hallottatok-e róla?
– Igen, bemondta a híradó. Megrémítesz lányom.
– Szóval azt mondta, hogy ha vallok ellene, akkor titeket bánt és hogy van egy beépített embere. Aki nemrég került a közeledbe. Szerintem, valamelyik albérlőd lehet. Szóval könyörgöm apa, rakd ki őket. Mindet. Akkor nem bánthat ez a szörnyeteg.
– Szóval valamelyik kölyök átvert...? És garantálni tudod kislányom, hogy ha őket kidobom, akkor nem fog mással a közelembe férkőzni?
– Nem... Szinte biztos, hogy újra megpróbálja apa, amíg én... Szóval amíg élek és tanúskodhatok ellene.
– Akkor ki kell derítenem, hogy ki az és figyelnem rá úgy, hogy ő ne tudja meg. Akkor nem árthat. Sőt, talán segíthetünk innen is az interpolnak felgöngyölíteni a magyar hálózatot. – mondta elszántan Konrád.
– Igazad van Apa.
– Ezt bízd rám kislányom. De most meg kell ígérned, hogy nagyon vigyázol magadra és rendszeresen jelentkezel. És hazajössz.
– Megígérem apa, hogy nagyon vigyázni fogok magamra és nagyon büszke vagyok rád ėdesapa. Lassan le kell tennem. Annyira szeretlek titeket, add át kérlek mindenkinek. Rendben édesapa?
– Rendben kicsi lányom. Szia édesem.
– Szia Apa.
Csend költözött újra Áronék házába. Mindenki próbálta feldolgozni amit hallott.
– Érzed az esőillatot drágám? – kérdezte Áron Esztert. – Szedjük össze a játékokat és a gyerekeket, mert zuhé lesz.

Adél percekig bámult maga elé. Forgott vele a világ. Meghalt az édesanyja.
– Nagyon szeretlek anya... – súgta maga elé.
Esőillatot érzett. Az óceán felett egy óriási szivárvány jelent meg. Sose látott ekkorát. "Talán ez még Magyarországról is látszik." – gondolta.