Adél bejezte az óceánt és nekikezdett a napnak. Tökéletesen időzített, pont akkora vált a legszebbé, ahogy a nap kióvakodott az óceán fodrai közül. Az eddig hideg kékeszöld óceán is vörös masnikat kapott ugyanúgy ahogy az égbolt. Évek óta nem festett és ennél szebb témát nem is találhatott volna az újrakezdéshez. Kikeverte a megfelelő színt és megfestette a vérvörös szalagokat. Hirtelen élni kezdett a kép, ahogy előre megálmodta.
– Ilyet egy fényképező soha nem tudna... – szólt halkan Alex.
Halkan óvakodott Adél mögé több mint negyedórája, de nem tudott és nem is akart megszólalni. Csak nézte, ahogy fest a lány és elgondolkodott, hogy vajon mi mindent nem tud még róla és hogy milyen izgalmasan, félelmetesen szép a kapcsolatuk. Soha nem volt még ennyire szerelmes.
– Nem is. A fényképezőnek nincs lelke. De egy jó fotográfus... Na igen, ő tudna ilyet. – nézett rá mosolyogva Adél. – Persze... ő csak a valóságot tudná megörökíteni – mutatott idézőjelet a "csak" szónál. – Én azonban ideálmodhatok mindent, amit csak akarok.
– Ez most a valóság a festményeden is. Csodálatos, de itt és most történik. Nem?
– Majdnem. – mosolygott tovább rejtelmesen a lány.
Jó pár évvel ezelőtt a szüleivel együtt látta először az óceánt. Áron nem jött velük, mert valami táborba ment inkább. Édesapját Bordeaux-ba hívták egy előadásra, így felkerekedett a család, hogy világot lásson. Nem sokkal a rendszerváltás után ez még nagy szó volt. Az útlevél már mindenkinek a rendelkezésére állt, de pénze csak a kivételezetteknek volt egy ilyen utazásra. Egy ilyen konferencia volt az a lehetőség, amire senki nem mondott akkoriban nemet. Sokkal korábban indultak, hogy legyen még egy napjuk az előadás előtt is. Lepakoltak a hotelben, megebédeltek és már indultak is tovább.
A szülei már az előző estét is térképek nézegetésével töltötték. Az óceán. Ez volt a cél. Adél vigyorogva, a szobájából, a résnyire kinyitott ajtó mögül leste ki őket. Ők pedig megkeresték a térképen Bordeaux-ot, majd az édesanyja élvezettel végigvezette az ujját a partig. Annyira koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta közben.
– Nézz oda, nincs messze, csak egy ujjnyi az út – mosolygott Konrádra.
– Tudod mekkora akkor az ujjad? – kérdezte Konrád.
– Nem, mekkora?
– Hát... – nézett rá Adél apukája a térkép távolságjelzőjére – ha jól számolom, legalább 60 kilométeres.
– Nagy ujjon élünk apjuk – bohóckodott tovább Imola.
Adél nem bírta tovább és felnyihogott, a szülei rögtön odanéztek, az édesanyja odaszaladt, felkapta a lányát és hiába kapálózott, bevitte a szobába.
– Megvagy te kém! Kilestél minket? Azonnal add elő hogy mit tudsz? – kiáltotta Imola, miközben ott csikizte Adélt ahol csak tudta.
– Nem tudok semmiiiiit – kiáltotta Adél vigyorogva.
– Az elég baj kislányom, mert történelemből dolgozatot írtok hétfőn. Akkor így nem vihetünk magunkkal. Nem venném a lelkemre, ha rossz jegyet kapnál – próbált komolykodni Konrád.
– Jajj apa, arról tudok mindent. Eddig azt tanultam. Egyébként Bordeaux egy délnyugat-franciaországi település. Lakossága körülbelül kétszázezer fő. Nyolc kanton központja és innen származik a híres bordói bor is.
– A lányunk egy stérber... – nézett rá Imola aggódva.
– Most néztem meg a lexikonban – vigyorgott Adél. – Mi az a kanton?
– Olyasmi, mint nálunk a megye. Na gyertek, nézzük meg, hogy jutunk el a nagy vízhez. – mondta Konrád.
A legrövidebbnek egy D106-os út tűnt a térkép szerint. Nem érdekelte őket, hogy milyen látványosságok vannak arra, csak minél előbb érezzék a regényekből jól ismert sós illatot az orrukban. Az út a térkép szerint mielőtt kiért volna a partra, hirtelen jobbra fordult, hogy egy kinyúló félsziget legvégéig fusson.
– Ez az! Ide megyünk! – mutatott rá Imola – Cap Ferret. Olyan, mint egy Hemingway regény helyszíne.
Az út Bordeaux-ból nem volt hosszú. Adél a hátsó ülésről figyelte a szüleit, ahogy navigáltak egy számukra ismeretlen országban. Jó páros voltak. Konrád jól vezetett és Imola nagyon jól olvasta a térképeket. Egyikük se tudott igazán franciául, így ez az út nehezített pályának számított. Nagyon meglepődtek, amikor váratlanul szembe jött velük egy "Détour" városkába irányító tábla, de mivel másfelé nem fordulhattak, így arra vették az irányt. Imola lázasan kereste a térképen, de se közel, se távol nem találta. Furcsamód hirtelen az ellenkező irányba irányította őket egy másik Détour-ba vezető tábla, de mivel mindenki arra tartott, ők is követték a tömeget. Ezután újra visszakerültek a jól megszokott D106-os útra és szépen célba is értek.
Cap Ferret városkán áthajtva haladtak a félsziget végéig. Még megálltak Le Phare du Cap Ferret-nél egy világítótoronynál, hogy fentről láthassák először az óceánt. Amíg parkoltak, Adél egy megérzéstől vezérelve megnézte a szótárban ezt a "Détour"-t.
– Anya, apa, megvaaaan! – kiáltott fel – nem kerültük el Détour-t!
– Jajj dehogynem kislányom, egy ilyen településen se mentünk keresztül. – válaszolt Konrád.
– Persze, hogy nem, mert détour nem település – mosolygott Adél.
– Hanem? – nézett kis most már Imola is a csomagtartó mögül.
– Annyit jelent "elterelés"! – bugyant ki a lányból a nevetés.
Furán néztek a helyiek, ahogy három turista egymást támogatva nevetve kapaszkodik fel a világítótoronyba, majd nem figyelve senki másra nézik a ködös vízpartot. Késő ősz volt, nem igazán turistaszezon. Minden nyitva volt, de csak félgőzzel üzemeltek az ajándékboltok és vendéglők. Szép lassan úszott a köd a vízen.
– Gyönyörű ez a végtelen óceán...
– Az bizony kislányom...
– Mi az ott anya...?
– Hol?
– Hát a köd mögött.
– Francba, az ott Franciaország. – válaszolt nevetve Konrád.
A három bolond turista rájött, hogy rossz irányba gyönyörködtek eddig. Megnézték a másik oldalon is a ködöt, majd ugyanúgy teli szájjal röhögve jöttek le, ahogy felmentek.
Úgy döntöttek ott hagyják a kocsit és gyalog mentek le a tengerpartig. Üdülőövezet, gyönyörű-szép földszintes házikók között sétáltak az utcán, ami egyenesen levezette őket az óceánig. A legutolsó házikó utáni pici erdősor a legvégső pillanatig eltakarta előlük a látványt, pedig már hallották az óceán hangját és érezték az illatát. Észre se vették, hogy a felerősödő szellő szétszórta felőlük a köd utolsó maradékát is.
Ahogy kiértek a partra, elállt a lélegzetük. A felhők résein lemosolygó napsugarak aranyoszlopokat varázsoltak széltől feléledő hullámfodrok közé.
– Ilyen lehet az Istenek Csarnoka... – szólt halkan Adél.
A szülei nem szóltak semmit, csak két oldalról közrefogva átkarolták egymást. 40 percig csak nézték a fényorgiát, aztán összeölelkezve, egymásra mosolyogva mentek vissza az autóhoz. Adél elaludt a visszaúton. Amikor beértek a Bordeaux-ba felébredt, nézte a város fényeit, majd halkan mosolyogva csak ennyit mondott.
– Anya, apa, építész leszek. Megtervezem és megépítem ezt a csarnokot, hogy mindenki láthassa.
– De hol az a majdnem? – kérdezte Alex. – Nem látom.
– Nem baj. Ott van a majdnem, hihetsz nekem. – válaszolt kedvesen Adél – Ha teljesen kész leszek vele megmutatom és elmesélem.
A festményen hárman álltak a tengerparton és megigézve nézték az óceánt. Egy anya, egy apa és egy kislány.
