29. rész: A szívtolmács

– Genovéééva, kislááányom!
Geni édesanyja soha nem volt hajlandó becézni a lányát. Természetesen ő választotta a lánya nevét annak idején. Mint sok minden másban, ebben se volt hajlandó átengedni a döntést senkinek. Operaénekesnőként, szépen "énekelhető" nevet akart a gyermekének. Természetesen a családnevét is az édesanyjától kapta. Reményfi Odett énekesnő csemetéjeként ez volt a minimum.
– Úristen, ez az anyám... – nézett fel ijedten az ebédjéből Genovéva. Nem a lakásból vagy a lépcsőházból hallották az énekesnő hangját, hanem lentről az utcáról.
– Biztos, hogy ő az? – kérdezte Judit.
– Ha meghallasz valakit innen úgy, hogy az illető épp a város másik végében van, akkor biztos lehetsz benne, hogy ő az anyám. – Genovéva még mindig nem mosolygott, de azért már egy kicsit kevésbé volt feszült az arca és a hangja. – Készüljetek fel. Nemsokára itt lesz. Bár... az anyámra nem tudtok felkészülni.
– De miért szólongat már onnan lentről? Nem találja a házat? Lemegyek segítek neki. – mondta Ármin és már el is indult lefelé. Geni szája épp tele volt, így csak egy határozott fejrázásra futotta, de megállítani már nem tudta a srácot. Lemondóan ette tovább a miso levest, hogy végezzen vele mielőtt felérnek.

– Genovéééva, kislááányom!
A kicsilány mosolyogva kapta fel a fejét. Végre hazaért az édesanyja. Ránézett az édesapjára, aki kedvesen intett neki, hogy  mehet. Rohanva igyekezett, de még időben rájött, hogy anyukája ezt helytelenítené, ezért hirtelen lefékezett, ellenőrizte a ruháját, nagy sóhajjal kifújta a levegőt és elegánsan, emelt fejjel továbbindult.
– Édesanya! – kiáltott mégis, amikor meglátta őt. Már két hónapja nem volt itthon, egy körútra mentek a társulattal.
– Genovéééva! Mire tanítottalak? Hát mindent elfelejtesz, ha egy kicsit kiteszem innen a lábam? – emelte fel az ujját rosszallóan az édesanyja.
Geni újra megállt, lehajtott fejjel, bűnbánóan nézett fel, hogy de de tudja. Odett kegyesen megbocsájtott és intett a lánynak, hogy odajöhet megölelni. Felkapta és magához szorította a kislányát, aki mosolyogva ölelte vissza. Így értek be a házba.
– Odettem, végre itthon. – mosolygott Imre is az ölelkező anyára és lányára. – Hiányoztál nekünk. – Megvárta, míg sorra kerül és ők is megölelték egymást.
Imre festő volt. Lelkes operarajongóként, rendszeres látogatója volt a premiereknek. Így találtak egymást Odettel is, amikor ő még feltörekvő kezdőként kisebb szerepeket játszott. Míg mások az akkori főszereplőknek küldtek virágkölteményeket, addig Imre Odettnek csapta a szelet. Mire az operaénekesnői karrierje felfelé kezdett ívelni, már rég házasok is voltak. Jól kiegészítették egymást. Imre bohém, kedves, mindig jókedvű ember volt, Odett pedig az a típus, aki nem engedi ki soha a kontrollt a kezéből. A lányukat is így nevelték. Imre volt az ideális szelep Genovéva édesanyjának szigorúságában. Minden igazán veszélyesnek induló helyzetet sikerült egy-két jól elhelyezett poénnal, bohóckodással elsimítania. Imre szinte mindig otthon volt, tipikus apja-lánya szerelem volt közöttük az első perctől kezdve.
Odett csak otthon esett ki kicsit a primadonna szerepből. A szűk családon kívül mindenhol neki kellett a központban lennie és meg is volt minden eszköze ahhoz, hogy ezt minden esetben el is érje.
– Na Genovéva, meséld el szépen mi volt az suliban és miből kaptál ötösnél rosszabb jegyet és miért nem tanultál rá rendesen?

– ÁÁÁrmin fiacskám, ne úgy fogja azt a stólát, mintha meg akarná fojtani, mi ártott az magának? Az édesapja nem tanította meg, hogy hogy kell fogni egy hölgy ruháit?
– Hölgyem, az édesapám sok mindent tanított nékem. Például, hogy hogy csiklandozzam meg a fészivel a farkas nyakát anélkül, hogy leharapná a karom amikor rám támad, vagy hogy ha az erdőben, a heccáson ér a nagydolog, mivel szabad és mivel tilos kitörölni a sejhajom. Mer'hát, ha csihánnyal törölném, akkor olyan aprólikas lenne a hátsóm, mint a berbécshimlős csóró. Meghát nálunk kérem stólája a papnak vót, asszonynak nem, mert körbeviháncolta volna mindenki a havas hegyen, ha azzal indul neki a vízért a patakhoz.
Genovévát csak a jó neveltetése tartotta vissza, hogy ne nevessen felszabadultan azon a két emberen, akik immár a legfontosabbak lettek számára a világon. Nagyon félt ettől a találkozástól, de láthatóan egymásra találtak. Vagy kinyírják egymást, vagy megszeretik. Köztes út nincs.
– Genovéva, ugye mondtad te nekem, hogy a kedvesed neve Ármin, de ugye azért ez nem annyira ritka név és mondd kérlek, hogy nem ez a tenyer... naszóval ez az Ármin, nem az az Ármin. – húzta fel az orrát Geni édesanyja.
– Tenyerestalpas. Mondja csak ki naccsád. Nem félek én a becenevektől. Hívtak már petrencésrúdnak is, ha érti a csíziót az énekeshölgy, de ha belegondolok hogyne értené, hiszen valahogy megszületett ugye ez a Geni leánka is, hacsak nem a szentlélek volt, aminek ugye kicsit az esélye, akkor tudnia kell, hogy mi merre hány méter. De el kell keserítenem, mert én vagyok az a bizonyos Ármin. Az az Ármin, aki csapja a szelet a leánkájának.
Most már mindannyian teliszájjal vigyorogtak a szobában, már Konrád kis kijött a csetepatéra, de ő is látta, hogy Ármin elemében van. Akik ismerték a srácot, azok tudták, hogy amióta itt lakik Árkodon, könnyedén elhagyta az erősen székelyes kiejtést és kifejezéseket, ha szükség volt rá és lassan már senki nem tudta volna megmondani honnan jött, ha ő nem akarta, tehát nyilvánvalóan szerepet játszott – még ha ilyen nagy örömmel is tette – a beszédstílusával.
– Nahát édes lányom, sokmindennel megleptél már, mióta elköltöztél otthonról, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hegyimedvével kötöd össze a sorsodat. Ha erdőben lennénk, istenbizony azonnal sikítozva menekülnék, ha előjönne ez az ember a susnyásból, pedig engem még senki nem hallott sikítani. Nem csodálkoznék, ha egy egész farkast tartana a jégszekrényben, ami még ráadásul él is, csak annyira fél, hogy nem mer kijönni. Ugye nem bánt téged ez az óriástörpe, mert akkor már vissza se adja a stólát, megfojtom vele.
– Jajj édesanya, dehogy bánt. Merthogy szeret az a kedves medve. nem volt könnyű, de megszelídítettem. Már késsel-villával eszik a szentem és a szája elé teszi a kezét, ha böfizik.
– Ja, hogy már tudom kitől örökölte a tündérke modorát ez a leánka. De egy székely ember nem fél, ha túlerő támadja, csak azt nézi, hogy kész lesz-e velük ebédig.

Geni édesapja hirtelen ment el. Egy infarktus jött a semmiből, nem tudtak róla, hogy beteg lett volna. Elment egy kiállításra és nem jött haza. A tizenhat éves lány épp hazaért a suliból, amikor csörgött a telefon. Mondta, hogy egyedül van itthon, de megadhatja az édesapja, vagy az édesanyja számát. Az édesanyjáét kérték. Aztán csodálkozott is, hogy az anyukája ilyen gyorsan hazaért a próbáról, hiszen éjfél előtt ritkán végeztek, ha közeledett a premier. Odett már sírt, amikor belépett, de el kellett mondania a lányának a rossz hírt. Hosszú percekig sírtak egymást ölelve. Aztán Odett felállt, megigazította a ruháját és elindult a szobájába.
– Na, holnap is nap lesz Genovéva, szedjük össze magunkat.
Geni egész éjszaka sírt a saját szobájában, csak akkor nyomta el az álom egy kicsit, amikor már felkelt a nap. Amikor felébredt bement a fürdőszobába, megmosta a kisírt, fáradt arcát és szomorúan nézte magát a tükörben, de mintha nem is önmagát látta volna a másik oldalon.
– Igen, tudom apa, vigyázni fogok rá és tudom, hogy nagyon szeret, de hogy fog ezentúl szeretni, ha nincs többé velünk a szívtolmácsa...

28. rész: Tükröm, tükröm

András belenézett a tükörbe. Rég tette ennyire nyugodtan és rég találkozott ennyire kisimult vonásokkal a saját arcán. Rendezett, tegnap levágott haj, frissen borotvált arc. Sportosan elegáns ruha. Úgy gondolta megadja a módját. Simított egy utolsót az ingjén és sóhajtott egyet. Maga is meglepődött, hogy milyen nagy és hangos sóhaj tört ki belőle. Eszébe jutott a múltkori beszélgetése Konráddal és az épp hazaérkező Judittal.

Judit két héttel ezelőtt megrökönyödve állt az ajtóban és látszott rajta, hogy nem érti ezt az egészet. Azt se, hogy András miért tette amit tett és azt se, hogy miért fordult mégis az utolsó pillanatban a megbízója ellen. Így a srác neki is elmondtott mindent. Újabb döbbent csend következett, amit András tört meg. 
– Amikor a bátyám, nem sokkal a halála előtt megtudta mit tettem érte, mert Neki mindig mindent elmondtam, így kikívánkozott belőlem ez is, szóval ő akkor elmesélt egy történetet:
"Andris, tudod gyerekkoromban, amikor te még épp csak megszülettél, még Kecskeméten éltünk és csak a 90-es években költöztünk ide Árkodra, amikor édesapánknak felajánlották a megtisztelő nagytemplomi kántori állást. Akkor épült Kecskeméten a Széchenyi város, amikor én gyerek voltam. Sorra rombolták le az öreg tanyavilág kis házait, hogy ott emelkedjenek ki a földből a robusztus panelóriások. Ott éltük meg a csodálatos nyarainkat, mint kulcsos gyerekek, ha mond ez neked valamit.
Na szóval ott volt egy bácsi. Hétvégén rendre járta Kecskemét utcáit, mindig ugyanazon az útvonalon és tárogatón eljátszott mindenhol pár szívhez szóló dallamot. Apánk sokszor küldött le 1-2 forinttal, vagy egy darab étellel a vasárnapi ebédből, hogy adjuk oda neki. Olyankor odamentem, megbabonázva néztem közelről, ahogy játszott azon a szép és számomra akkor oly bonyolultnak tűnő hangszeren. Ha meglátott, rám biccentett a kedvesen szomorú égszínkék szemeivel. Aztán, ha odaraktam a katonatáskája mellé amit apa küldött, akkor mindig egy meghajlással köszönte meg, de úgy, hogy egy pillanatra se hagyta abba ezért a muzsikát. Soha nem láttuk részegen, nem éreztem rajta alkohol szagot se, olyan volt mindig, mint aki most ért volna haza a frontról és köszönne szülővárosa minden szegletének. Talán így is volt az legelején.
Egy napon egy kislány is megjelent mellette. Olyan egykorú lehetett velem. Ugyanolyan kék szeme és orra volt, mint az öregnek, így sejtettük, hogy a kislánya, esetleg az unokája lehet.
Egyszer egy késő esti sétán megláttam, ahogy bandukolnak ki a városból a még megmaradt régi tanyavilág felé. Utánuk osontam, észre se vettem, ahogy elhagytuk a lakótelep minden nyomát és már csak a telihold segített, hogy ne bukjak el mindenben és lássam őket is hazaérni. Egy nagyon pici fakalyibánál álltak meg. Mint később megtudtam, két telek között, egy kis senkiföldjén sajátkezűleg építette fel az otthonát Jakab. Merthogy így hívták az általunk, csak tárogatós bácsinak elnevezett öreget. Megálltam és néztem, ahogy fény gyulladt a kis házikóban, aztán felordítottam, ahogy észrevettem, hogy ott ül, tőlem pár centire egy nagy sárga kutya. Nem morgott, csak nézett rám és lassan, nyugodtan lihegett a nyári meleg éjszakában.
– Jöjjön be fiatalúr – kiálltott bele az éjszakába az öreg, de szinte pontosan felém nézve. – Kutya! Te meg ne ijesztgesd a vendéget. – szólt rá aztán a kutyára. Mikor kedvesen leültettek, elmondta, hogy már rég észrevette, hogy követem őket. Meg, hogy a kutya fél éve csapódott hozzájuk, de nem tudja a nevét, ezért hívja Kutyának.

– Van neki neve, csak nem tudja nekünk elmondani, mi meg nem akarjuk átkeresztelni. Ezért maradt Kutya. De hallgat rá. – nevetett a kislány is, akiről kiderült, hogy tényleg Jakab kisunokája. Egy órát maradtam, kaptam teát és zsíros kenyeret. Elmesélte, hogy valóban katona volt, de mire hazatért, a családja ismeretlen helyre költözött, így nincstelenné vált, mert a szülőházában már idegenek laktak és nem voltak hajlandóak segíteni, hogy hova menekült a felesége és a gyermekei. A régi hangszerét úgy lopta vissza a saját padlásáról. Azóta azzal járta a várost és abból élt meg, amit ezért kapott. 15 év telt el, mire a családjával újra egymásra találtak. A felesége már meghalt, ő pedig addigra már megszokta az egyedüli életet, így nem tartott a fiával, akármennyire is kérlelte őt. A kisunokáját is nagyon megszerette, aki most vele tölti a nyarat és örökölte a nagyapja muzikalitását. Első hallásra megtanulta a dalokat és hol énekkel, hol ő is tárogatóval kísérte a nagyapját Kecskemét utcáin.
Otthon persze büntetést kaptam a hosszú kimaradásért, de nem érdekelt, olyan meseszerűen szép volt számomra ez a találkozás. Párszor elsétáltam arra napközben, de soha nem mertem kéretlenül berontani hozzájuk. Ha otthon meghallottuk őket, örömmel rohantam le és jókat beszélgettem Hajnalkával, a tehetséges kislánnyal. Igazi ártatlan és őszinte gyerekszerelem szövődött közöttünk. Mindig vártam őt és ő is mindig várt rám. Apró kis ajándékokat vittünk egymásnak. Még mindig megvan egy papírdoboz mélyén pár rajza és a ruhafoltokból varrt kismajom, ami évekig lakott az ágyam szélén. Ahogy nőttünk, egyre jobban vártam a nyarakat. A negyedik nyáron már elhívtam sétálni, kézenfogva andalogtunk és az első csókom is tőle loptam 14 évesen. Akkor még 14 évesen ez nagy szó volt, 17 évesen csókolóztam újra. Soha nem felejtem el azt a nyarat.
Az ötödik nyáron hiába vártam Hajnit, csak Jakab zenélt tovább fáradhatatlanul Kecskemét utcáin. Bezárkózott előlem is, nem válaszolt az egyre kétségbeesett kérdéseimre se, így én se mentem le egy idő után, ha felénk járt. Soha nem tudtam meg, hogy mi lett Hajnival. Mindig is abban reménykedtem, hogy csak másfelé sodorta az élet és megtalálta a boldogságot. Néha őt vélem látni pár szembejövő járókelőben, de soha nem voltam annyira biztos benne, hogy odamenjek az illetőhöz megkérdezni.
Az öreg még két évig járta az utcákat. Mint mondtam, soha nem ivott, nem volt részeges, csak játszott mindig, mindenhol szívvel és lélekkel. De egyre kevésbé mosolygott a szeme.
Egy nap megrökönyödve láttam, hogy pont ott a házunk alatt elfogad egy demizson italt. Persze akkor még reménykedtem, hogy csak víz van benne, de gyorsan kiderült, hogy sajnos nem. Talán a unokája hiányzott neki ennyire, talán más szörnyű dolog történt vele, de akkor és ott rossz döntés hozott a fájdalma miatt.
Napról napra egyre gyorsabban rohant ki az élet a tárogatós bácsi játékából. Azt a telet valószínűleg már nem élte túl. Ezt onnan gondolom, hogy márciusban, mikor már egy hónapja nem látta őt senki, én elmentem feléjük, de addigra a kis házikónak már a nyomát is eltörölték a föld színéről.
András, te is hoztál egy rossz döntést miattam. Ne hagyd, hogy kimarja a lelked. Lépj le erről az ördögi útról, mielőtt késő nem lesz."
– Nem akartam érteni, amit mond, annyira elvakított a félelem, hogy elveszítem a bátyámat – mesélte András – de most már tudom mire gondolt.
Judit megfogta a kezét, nem szólt semmit, csak egy kövér könnycsepp gördült le az arcán. András úgy érezte, megkapta az áhított feloldozást, de azt is tudta, hogy ez önmagában kevés.

András otthagyta a tükröt és leült a lakása kis teraszán, ami szinte pontosan kelet felé nézett. Nem mozdult addig, amíg a nap lassan és méltóságteljesen fel nem kelt. Nyitott szemmel nézte, egészen addig, amíg a fájdalom, amit a szeme közvetített felé, nem kényszerítette rá, hogy onnantól csukott szemmel élvezze, ahogy a nap beissza magát a bőrébe. Minden napsugarat külön-külön kiélvezett, mint aki tudja, hogy egy ideig nem lesz része ilyen luxusban. Felkelt, bement a szobába, összeszedte a hátizsákot, amibe mindent belezsúfolt, amit csak tudott, lerakta az utolsó havi lakbért a kis előszobai asztalkára, gondosan bezárta a lakást, majd a postaládába dugta a lakáskulcsot és elindult.
Nem volt messze az úti célja, szép komótosan sétált, bement az ajtón és odament az ügyeleteshez.
– Üdvölzöm, Szegszárdy András vagyok és vallomást akarok tenni egy nemzetközi zsarolási ügyben.

27. rész: Baby boom

– Nem, nem, nem! Elegem van!
Alex szeme azonnal felpattant és felült az ágyon. Jobbra nézett és Adél nem feküdt mellette. Látta, hogy a konyhában fel van kapcsolva villany, így gondolta ott lehet. Még félálomban rohant ki utána.
– Te mit keresel itt? Miért nem alszol? – nézett rá Adél mérgesen.
Alex most már nem tudta, hogy álmodik-e. Gondolkodott, hogy megcsípje magát, de aztán elvetette, mert ha mégse álmodik, akkor hülyén néz ki.
– Hát... felsikoltottál vagy mi... azt hittem baj van... – motyogta a srác.
– Sikoltott ám a tudod ki. Mikor hallottál te engem sikoltani édes Alexem? Tudod, hogy én ilyet nem szoktam. – vitte le a hangját szinte szeretetteljesen halkra. – ÉN ORDÍTOTTAM!
Alex nagy szerencséje volt, hogy volt mögötte egy szék, mert komoly sérülései lehettek volna, ha hátraesik és ott nincs semmi.
– Na de miért szerelmem? Mi a baj?
– Hogy mi a baj?! Még kérded?! A fiad a baj! Hajnali négy óta a vesémmel focizik az a kis ördögfióka. Értem én, hogy focis nemzet vagytok, de legalább jöjjön ki előtte. Ha kijön, az lesz az első, hogy elverem a kis seggét! Na jó, a második, először agyonpuszilgatom és csak utána. Olyan kis édes a fotókon, látod. Imádom a pici kis nóziját. – Adél előtt a konyhaasztalon az utolsó 4D fotók hevertek.
Amióta elkészültek a képek, nem lehetett elrakni őket. Vagy Adél nézegette, vagy mutogatta épp valakinek. Isteni szerencse, hogy Alex családja ilyen népes, volt mindig kinek mutogatni a kissrác képeit.
– Olyan kis bantu négeres az orra... – motyogta még mindig félálomban Alex.
– Hogy mondhatsz ilyet, de apák szégyene, ez a picur angyalka úgy tökéletes ahogy van – abajgott tovább Adél, majd újra eltorzult az arca és dühösen kiabálva folytatta – de saját-kezűleg verlek el, te kis anyaszomorító sajtkukac, ha nem hagyod abba a kalimpálást! Bezzeg a szívhang vizsgálat alatt aludtál mi? A dokinő meg is jegyezte, hogy milyen kis nyugodt baba lesz. Mondom neki, ez csak a beetetés, amióta van lába, azóta ki akarja rúgni a ház oldalát, de főleg éjszaka, így persze nappal alszik. Na gyorsan megettem egy csokit, mert azt mondta a doki, hogy arra felébrednek. Hát ne tudd meg, pár percig még semmit, aztán olyan hip-hop dance kezdődött, hogy még a vizsgáló csajszi is meglepődött. Esküszöm meg lehetett számolni a lábacskáit a hasamon. Na mondta, akkor mérjük meg a ébrenléti szívverést is, felrakta a tappancsokat, ez a kis focista, meg olyat rúgott pont oda, hogy lerepült a pocakomról, vissza a dokinő ölébe. Na onnantól percekig nem mértek sehol, mert mindenki elkezdett röhögni aki látta.
– Megmondtam, hogy focista lesz! – vigyorgott büszkén Alex.

– Nem, nem, nem! Elegem van!
Judit mérgesen törölgette le magáról az almaszószt. A kislánya már több napja minden étkezésre kikövetel magának egy plusz kanalat és ez azzal jár, hogy lassabban és sokkal több kajadobálással zajlik le egy étkezés.
– Jázmin lányom, ha már nem vagy éhes, akkor azt mondd, de nem kell az ételt az én hajamra kenni!
Persze nem tudott rá komolyan haragudni. Olyan egyenes őszintén és olyan pajkosan nézett bele a lánya a nagyvilágba, ami minden egyébként fontosnak tűnő problémát zárójelbe tett. Persze fáradt volt, persze tudta, hogy nagyon nehéz évek várnak rá, de minden reggeli mosoly és kacaj új és még újabb energiákat szabadított fel benne, amiknek előtte még a létezéséről se tudott. Ez az izgalmas a szülői létben. A "probléma" önmagában hordozza az összes megoldást is.
– Átvegyem? – kérdezte mosolyogva Konrád.
Örült, hogy újra élettel telivé vált a lakás. Mindenki újra beköltözött, indulhat az új tanév. Most érezte igazán, hogy mennyire hiányzott neki az a reggeli őrület, amit három és fél fiatal okoz minden nap. Jázmin hajnali sírásai azonban mintha csökkennének, pedig olyankor (jobb híján) mindenki kijött és közös fiesztával terelték el a kislány figyelmét a hasfájásról. Volt olyan eset is, hogy a kimerült anyuka bealudt a nappali egyik sarkában, amíg Ármin és Genovéva pantomim előadással szórakoztatták a picit. Konrád még mindig úgy érezte, hogy megérte hallgatni Eszterre és kiadni a szobákat. A pénz se jött rosszul, de néha úgy érezte, hogy akkor se lenne gond, ha ingyen laknának nála, annyi energiát löktek a lelkébe a fiatalok.
– Köszönöm Konrád, de már épp végeztünk – mosolygott vissza Judit.
– Akkor itt az ideje a Konrád bácsi féle bébimosdatásnak! – kapott az alkalmon Konrád és mielőtt Judit egy szót szólhatott volna, felkapta az azonnal rötyögni kezdő kisbabát és vállára csapva, mint egy liszteszsákot, elindult a fürdőszoba irányába. Konrád technikája abból állt, hogy egyik kezével Jázmin egyik lábát fogva lógatta a kislányt a mosdó fölé és a másik kezével kezet és szájat mostak. Jázmin imádta, Judit megőrült tőle. Annyira félt, hogy Konrád egyszer leejti a kisbabáját. Nem szólt, mert látta, hogy mindketten élvezik a mutatványt, de ha rajta múlt, akkor úgy intézte, hogy aznap kimaradjon a kaszkadőr műsor. Most nem volt elég gyors. Addig legalább rendbe tette a nappalit és eltakarította az ebéd romjait.

– Engem nem érdekel, most azonnal indulunk a kórházba és valaki csalogassa ki ezt a birodalmi-lépegetőt, mert megőrülök. 5 percenként megyek pisilni. Utállak Alex téged is! Te akartad ezt a gyereket!
– Igen, én ujjongtam fél órán keresztül rohangálva a lakásban, amikor megjelent a plusz jel a terhességi teszten. – vigyorgott Alex a lány hisztijén. Kezdte megszokni ezt az érzelmi hullámvasutat, amire felültek. Adél soha nem volt egy nyugodt, kimért angolkisasszony, de a várandósságával felszabaduló érzelmi lökéshullámok még így is felkészületlenül érték Alexet. Így a hetedik hónapra már kezdte megszokni.
– Az mindegy. Az orra meg nem négeres, csak odanyomta a méhfalhoz. Olyan éééédes, már most imádom a kis kezeit. – nyugodott meg újra Adél, ahogy egy kis lélegzetvételhez jutott a kisfia révén.
– Tudom, tudom. – mosolygott Alex is.
Mióta megtudták, hogy gyerekük lesz, a leendő apa fél méterrel a föld felett járt. A család persze kiakadt, hogy nem voltak még összeházasodva, amikor bejelentették a gyermekáldást, de két hónappal ezelőttre ezt is megszervezték. Sajnos Adél rokonait nem tudták elhívni, de megnyugtattak mindenkit, hogy ott is lesz egy lagzi, ha megszületett és kicsit megerősödött az utazáshoz a kis Victor. A névválasztás is egy igazi bokszmérkőzéshez hasonlított. Adél főleg magyar, Alex főleg brazil nevekkel készült. Tudták, hogy valahol középen lesz a megoldás, de nem akarták hagyni, hogy a másik felülkerekedjen. Alex teljes neve Alexandre Rocha, így ehhez a családi névhez kerestek megfelelő keresztnevet. Persze az elején Adél a családnevét is szerette volna megtartani, de ő belátta, hogy az itt a világ másik felén kész istencsapása lett volna a kisfiának, így viszonylag gyorsan elfogadta, hogy az apja családnevét viszi tovább a pici, ahogy itt a család is elvárta. A Leonardo, Ricardo, Carlos és a Rodolfo neveket Adél söpörte le azonnal, miközben nevetve mesélte el, hogy ezek náluk milyen jelentéstöbblettel bírnak a szappanoperák és egy régen meghalt, de mindenki által jól ismert kiváló magyar bűvész miatt. Alex pedig az általa kimondhatatlannak ítélt magyar neveket vétózta meg igen nagy vehemenciával, amivel egy hétig tartó vitacunamit generáltak. A "Victor"-t Alex édesapja ajánlotta egy ilyen hangos szóváltás közepette, ami annyira megtetszett mindkettejüknek, hogy Adél azonnal agyonölelgette érte leendő apósát. Nem mertek belegondolni, hogy mi lett volna, ha lányuk születik.
– Na megint kezdi! – morgott Adél, de azért nem olyan vehemenciával, mint előtte. – Most már úgyse alszunk. Te én felhívom az apámat. Legalább megkérdezem, hogy én is ilyen durván rugdalóztam-e, vagy egyértelműen a te véred az ok. – ajánlotta vigyorogva.
– Persze én még aludhattam volna... – mondta halkan Alex, de szerencséjére Adél meg se hallotta. – Persze, hívd, fognak nekünk örülni hajnali ötkor?
– Alex szerelmem, mindig elfelejted, hogy nem itt laknak a falu túlfelén. Ott már... – számolgatott a nyelvét kidugva és a kezével rásegítve Adél – 10 óra is elmúlt.
– Ja tényleg, igaz. Akkor hívd őket életem. Üdvözlöm az apósomat, jó lenne már személyesen is meglapogatni egymást.
– Nemsokára az is meglesz szerelmem – mondta Adél és felkapta a telefonját.

– Konrád! A telefonja! – szólt be Konrád szobájába Judit, de már hozta is magával a nappaliban hagyott mobilt.
– Köszönöm kislányom. – ugrott fel a kényelmes karosszékben olvasásból Konrád. – Halló? Édeslányom, te vagy az? – mosolygott Juditra, jelezve neki, hogy Adél van a telefon másik végén. – Na mesélj! Remélem nincs semmi baj. Örömmel hallom. És a kisunokám? Ó, hát, ilyen kis eleven? Nem nem, ezt nem kenheted a férjedre kicsim, te is ugyanígy rugdostad édesanyádat. Meg is kaptam tőle jópárszor, hogy ez az én hibám, csakis tőlem örökölhette. De legalább vérbeli katona lesz belőle, én megmondtam előre.