2015. szeptember 9., szerda

27. rész: Baby boom

– Nem, nem, nem! Elegem van!
Alex szeme azonnal felpattant és felült az ágyon. Jobbra nézett és Adél nem feküdt mellette. Látta, hogy a konyhában fel van kapcsolva villany, így gondolta ott lehet. Még félálomban rohant ki utána.
– Te mit keresel itt? Miért nem alszol? – nézett rá Adél mérgesen.
Alex most már nem tudta, hogy álmodik-e. Gondolkodott, hogy megcsípje magát, de aztán elvetette, mert ha mégse álmodik, akkor hülyén néz ki.
– Hát... felsikoltottál vagy mi... azt hittem baj van... – motyogta a srác.
– Sikoltott ám a tudod ki. Mikor hallottál te engem sikoltani édes Alexem? Tudod, hogy én ilyet nem szoktam. – vitte le a hangját szinte szeretetteljesen halkra. – ÉN ORDÍTOTTAM!
Alex nagy szerencséje volt, hogy volt mögötte egy szék, mert komoly sérülései lehettek volna, ha hátraesik és ott nincs semmi.
– Na de miért szerelmem? Mi a baj?
– Hogy mi a baj?! Még kérded?! A fiad a baj! Hajnali négy óta a vesémmel focizik az a kis ördögfióka. Értem én, hogy focis nemzet vagytok, de legalább jöjjön ki előtte. Ha kijön, az lesz az első, hogy elverem a kis seggét! Na jó, a második, először agyonpuszilgatom és csak utána. Olyan kis édes a fotókon, látod. Imádom a pici kis nóziját. – Adél előtt a konyhaasztalon az utolsó 4D fotók hevertek.
Amióta elkészültek a képek, nem lehetett elrakni őket. Vagy Adél nézegette, vagy mutogatta épp valakinek. Isteni szerencse, hogy Alex családja ilyen népes, volt mindig kinek mutogatni a kissrác képeit.
– Olyan kis bantu négeres az orra... – motyogta még mindig félálomban Alex.
– Hogy mondhatsz ilyet, de apák szégyene, ez a picur angyalka úgy tökéletes ahogy van – abajgott tovább Adél, majd újra eltorzult az arca és dühösen kiabálva folytatta – de saját-kezűleg verlek el, te kis anyaszomorító sajtkukac, ha nem hagyod abba a kalimpálást! Bezzeg a szívhang vizsgálat alatt aludtál mi? A dokinő meg is jegyezte, hogy milyen kis nyugodt baba lesz. Mondom neki, ez csak a beetetés, amióta van lába, azóta ki akarja rúgni a ház oldalát, de főleg éjszaka, így persze nappal alszik. Na gyorsan megettem egy csokit, mert azt mondta a doki, hogy arra felébrednek. Hát ne tudd meg, pár percig még semmit, aztán olyan hip-hop dance kezdődött, hogy még a vizsgáló csajszi is meglepődött. Esküszöm meg lehetett számolni a lábacskáit a hasamon. Na mondta, akkor mérjük meg a ébrenléti szívverést is, felrakta a tappancsokat, ez a kis focista, meg olyat rúgott pont oda, hogy lerepült a pocakomról, vissza a dokinő ölébe. Na onnantól percekig nem mértek sehol, mert mindenki elkezdett röhögni aki látta.
– Megmondtam, hogy focista lesz! – vigyorgott büszkén Alex.

– Nem, nem, nem! Elegem van!
Judit mérgesen törölgette le magáról az almaszószt. A kislánya már több napja minden étkezésre kikövetel magának egy plusz kanalat és ez azzal jár, hogy lassabban és sokkal több kajadobálással zajlik le egy étkezés.
– Jázmin lányom, ha már nem vagy éhes, akkor azt mondd, de nem kell az ételt az én hajamra kenni!
Persze nem tudott rá komolyan haragudni. Olyan egyenes őszintén és olyan pajkosan nézett bele a lánya a nagyvilágba, ami minden egyébként fontosnak tűnő problémát zárójelbe tett. Persze fáradt volt, persze tudta, hogy nagyon nehéz évek várnak rá, de minden reggeli mosoly és kacaj új és még újabb energiákat szabadított fel benne, amiknek előtte még a létezéséről se tudott. Ez az izgalmas a szülői létben. A "probléma" önmagában hordozza az összes megoldást is.
– Átvegyem? – kérdezte mosolyogva Konrád.
Örült, hogy újra élettel telivé vált a lakás. Mindenki újra beköltözött, indulhat az új tanév. Most érezte igazán, hogy mennyire hiányzott neki az a reggeli őrület, amit három és fél fiatal okoz minden nap. Jázmin hajnali sírásai azonban mintha csökkennének, pedig olyankor (jobb híján) mindenki kijött és közös fiesztával terelték el a kislány figyelmét a hasfájásról. Volt olyan eset is, hogy a kimerült anyuka bealudt a nappali egyik sarkában, amíg Ármin és Genovéva pantomim előadással szórakoztatták a picit. Konrád még mindig úgy érezte, hogy megérte hallgatni Eszterre és kiadni a szobákat. A pénz se jött rosszul, de néha úgy érezte, hogy akkor se lenne gond, ha ingyen laknának nála, annyi energiát löktek a lelkébe a fiatalok.
– Köszönöm Konrád, de már épp végeztünk – mosolygott vissza Judit.
– Akkor itt az ideje a Konrád bácsi féle bébimosdatásnak! – kapott az alkalmon Konrád és mielőtt Judit egy szót szólhatott volna, felkapta az azonnal rötyögni kezdő kisbabát és vállára csapva, mint egy liszteszsákot, elindult a fürdőszoba irányába. Konrád technikája abból állt, hogy egyik kezével Jázmin egyik lábát fogva lógatta a kislányt a mosdó fölé és a másik kezével kezet és szájat mostak. Jázmin imádta, Judit megőrült tőle. Annyira félt, hogy Konrád egyszer leejti a kisbabáját. Nem szólt, mert látta, hogy mindketten élvezik a mutatványt, de ha rajta múlt, akkor úgy intézte, hogy aznap kimaradjon a kaszkadőr műsor. Most nem volt elég gyors. Addig legalább rendbe tette a nappalit és eltakarította az ebéd romjait.

– Engem nem érdekel, most azonnal indulunk a kórházba és valaki csalogassa ki ezt a birodalmi-lépegetőt, mert megőrülök. 5 percenként megyek pisilni. Utállak Alex téged is! Te akartad ezt a gyereket!
– Igen, én ujjongtam fél órán keresztül rohangálva a lakásban, amikor megjelent a plusz jel a terhességi teszten. – vigyorgott Alex a lány hisztijén. Kezdte megszokni ezt az érzelmi hullámvasutat, amire felültek. Adél soha nem volt egy nyugodt, kimért angolkisasszony, de a várandósságával felszabaduló érzelmi lökéshullámok még így is felkészületlenül érték Alexet. Így a hetedik hónapra már kezdte megszokni.
– Az mindegy. Az orra meg nem négeres, csak odanyomta a méhfalhoz. Olyan éééédes, már most imádom a kis kezeit. – nyugodott meg újra Adél, ahogy egy kis lélegzetvételhez jutott a kisfia révén.
– Tudom, tudom. – mosolygott Alex is.
Mióta megtudták, hogy gyerekük lesz, a leendő apa fél méterrel a föld felett járt. A család persze kiakadt, hogy nem voltak még összeházasodva, amikor bejelentették a gyermekáldást, de két hónappal ezelőttre ezt is megszervezték. Sajnos Adél rokonait nem tudták elhívni, de megnyugtattak mindenkit, hogy ott is lesz egy lagzi, ha megszületett és kicsit megerősödött az utazáshoz a kis Victor. A névválasztás is egy igazi bokszmérkőzéshez hasonlított. Adél főleg magyar, Alex főleg brazil nevekkel készült. Tudták, hogy valahol középen lesz a megoldás, de nem akarták hagyni, hogy a másik felülkerekedjen. Alex teljes neve Alexandre Rocha, így ehhez a családi névhez kerestek megfelelő keresztnevet. Persze az elején Adél a családnevét is szerette volna megtartani, de ő belátta, hogy az itt a világ másik felén kész istencsapása lett volna a kisfiának, így viszonylag gyorsan elfogadta, hogy az apja családnevét viszi tovább a pici, ahogy itt a család is elvárta. A Leonardo, Ricardo, Carlos és a Rodolfo neveket Adél söpörte le azonnal, miközben nevetve mesélte el, hogy ezek náluk milyen jelentéstöbblettel bírnak a szappanoperák és egy régen meghalt, de mindenki által jól ismert kiváló magyar bűvész miatt. Alex pedig az általa kimondhatatlannak ítélt magyar neveket vétózta meg igen nagy vehemenciával, amivel egy hétig tartó vitacunamit generáltak. A "Victor"-t Alex édesapja ajánlotta egy ilyen hangos szóváltás közepette, ami annyira megtetszett mindkettejüknek, hogy Adél azonnal agyonölelgette érte leendő apósát. Nem mertek belegondolni, hogy mi lett volna, ha lányuk születik.
– Na megint kezdi! – morgott Adél, de azért nem olyan vehemenciával, mint előtte. – Most már úgyse alszunk. Te én felhívom az apámat. Legalább megkérdezem, hogy én is ilyen durván rugdalóztam-e, vagy egyértelműen a te véred az ok. – ajánlotta vigyorogva.
– Persze én még aludhattam volna... – mondta halkan Alex, de szerencséjére Adél meg se hallotta. – Persze, hívd, fognak nekünk örülni hajnali ötkor?
– Alex szerelmem, mindig elfelejted, hogy nem itt laknak a falu túlfelén. Ott már... – számolgatott a nyelvét kidugva és a kezével rásegítve Adél – 10 óra is elmúlt.
– Ja tényleg, igaz. Akkor hívd őket életem. Üdvözlöm az apósomat, jó lenne már személyesen is meglapogatni egymást.
– Nemsokára az is meglesz szerelmem – mondta Adél és felkapta a telefonját.

– Konrád! A telefonja! – szólt be Konrád szobájába Judit, de már hozta is magával a nappaliban hagyott mobilt.
– Köszönöm kislányom. – ugrott fel a kényelmes karosszékben olvasásból Konrád. – Halló? Édeslányom, te vagy az? – mosolygott Juditra, jelezve neki, hogy Adél van a telefon másik végén. – Na mesélj! Remélem nincs semmi baj. Örömmel hallom. És a kisunokám? Ó, hát, ilyen kis eleven? Nem nem, ezt nem kenheted a férjedre kicsim, te is ugyanígy rugdostad édesanyádat. Meg is kaptam tőle jópárszor, hogy ez az én hibám, csakis tőlem örökölhette. De legalább vérbeli katona lesz belőle, én megmondtam előre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése