2015. szeptember 30., szerda

29. rész: A szívtolmács

– Genovéééva, kislááányom!
Geni édesanyja soha nem volt hajlandó becézni a lányát. Természetesen ő választotta a lánya nevét annak idején. Mint sok minden másban, ebben se volt hajlandó átengedni a döntést senkinek. Operaénekesnőként, szépen "énekelhető" nevet akart a gyermekének. Természetesen a családnevét is az édesanyjától kapta. Reményfi Odett énekesnő csemetéjeként ez volt a minimum.
– Úristen, ez az anyám... – nézett fel ijedten az ebédjéből Genovéva. Nem a lakásból vagy a lépcsőházból hallották az énekesnő hangját, hanem lentről az utcáról.
– Biztos, hogy ő az? – kérdezte Judit.
– Ha meghallasz valakit innen úgy, hogy az illető épp a város másik végében van, akkor biztos lehetsz benne, hogy ő az anyám. – Genovéva még mindig nem mosolygott, de azért már egy kicsit kevésbé volt feszült az arca és a hangja. – Készüljetek fel. Nemsokára itt lesz. Bár... az anyámra nem tudtok felkészülni.
– De miért szólongat már onnan lentről? Nem találja a házat? Lemegyek segítek neki. – mondta Ármin és már el is indult lefelé. Geni szája épp tele volt, így csak egy határozott fejrázásra futotta, de megállítani már nem tudta a srácot. Lemondóan ette tovább a miso levest, hogy végezzen vele mielőtt felérnek.

– Genovéééva, kislááányom!
A kicsilány mosolyogva kapta fel a fejét. Végre hazaért az édesanyja. Ránézett az édesapjára, aki kedvesen intett neki, hogy  mehet. Rohanva igyekezett, de még időben rájött, hogy anyukája ezt helytelenítené, ezért hirtelen lefékezett, ellenőrizte a ruháját, nagy sóhajjal kifújta a levegőt és elegánsan, emelt fejjel továbbindult.
– Édesanya! – kiáltott mégis, amikor meglátta őt. Már két hónapja nem volt itthon, egy körútra mentek a társulattal.
– Genovéééva! Mire tanítottalak? Hát mindent elfelejtesz, ha egy kicsit kiteszem innen a lábam? – emelte fel az ujját rosszallóan az édesanyja.
Geni újra megállt, lehajtott fejjel, bűnbánóan nézett fel, hogy de de tudja. Odett kegyesen megbocsájtott és intett a lánynak, hogy odajöhet megölelni. Felkapta és magához szorította a kislányát, aki mosolyogva ölelte vissza. Így értek be a házba.
– Odettem, végre itthon. – mosolygott Imre is az ölelkező anyára és lányára. – Hiányoztál nekünk. – Megvárta, míg sorra kerül és ők is megölelték egymást.
Imre festő volt. Lelkes operarajongóként, rendszeres látogatója volt a premiereknek. Így találtak egymást Odettel is, amikor ő még feltörekvő kezdőként kisebb szerepeket játszott. Míg mások az akkori főszereplőknek küldtek virágkölteményeket, addig Imre Odettnek csapta a szelet. Mire az operaénekesnői karrierje felfelé kezdett ívelni, már rég házasok is voltak. Jól kiegészítették egymást. Imre bohém, kedves, mindig jókedvű ember volt, Odett pedig az a típus, aki nem engedi ki soha a kontrollt a kezéből. A lányukat is így nevelték. Imre volt az ideális szelep Genovéva édesanyjának szigorúságában. Minden igazán veszélyesnek induló helyzetet sikerült egy-két jól elhelyezett poénnal, bohóckodással elsimítania. Imre szinte mindig otthon volt, tipikus apja-lánya szerelem volt közöttük az első perctől kezdve.
Odett csak otthon esett ki kicsit a primadonna szerepből. A szűk családon kívül mindenhol neki kellett a központban lennie és meg is volt minden eszköze ahhoz, hogy ezt minden esetben el is érje.
– Na Genovéva, meséld el szépen mi volt az suliban és miből kaptál ötösnél rosszabb jegyet és miért nem tanultál rá rendesen?

– ÁÁÁrmin fiacskám, ne úgy fogja azt a stólát, mintha meg akarná fojtani, mi ártott az magának? Az édesapja nem tanította meg, hogy hogy kell fogni egy hölgy ruháit?
– Hölgyem, az édesapám sok mindent tanított nékem. Például, hogy hogy csiklandozzam meg a fészivel a farkas nyakát anélkül, hogy leharapná a karom amikor rám támad, vagy hogy ha az erdőben, a heccáson ér a nagydolog, mivel szabad és mivel tilos kitörölni a sejhajom. Mer'hát, ha csihánnyal törölném, akkor olyan aprólikas lenne a hátsóm, mint a berbécshimlős csóró. Meghát nálunk kérem stólája a papnak vót, asszonynak nem, mert körbeviháncolta volna mindenki a havas hegyen, ha azzal indul neki a vízért a patakhoz.
Genovévát csak a jó neveltetése tartotta vissza, hogy ne nevessen felszabadultan azon a két emberen, akik immár a legfontosabbak lettek számára a világon. Nagyon félt ettől a találkozástól, de láthatóan egymásra találtak. Vagy kinyírják egymást, vagy megszeretik. Köztes út nincs.
– Genovéva, ugye mondtad te nekem, hogy a kedvesed neve Ármin, de ugye azért ez nem annyira ritka név és mondd kérlek, hogy nem ez a tenyer... naszóval ez az Ármin, nem az az Ármin. – húzta fel az orrát Geni édesanyja.
– Tenyerestalpas. Mondja csak ki naccsád. Nem félek én a becenevektől. Hívtak már petrencésrúdnak is, ha érti a csíziót az énekeshölgy, de ha belegondolok hogyne értené, hiszen valahogy megszületett ugye ez a Geni leánka is, hacsak nem a szentlélek volt, aminek ugye kicsit az esélye, akkor tudnia kell, hogy mi merre hány méter. De el kell keserítenem, mert én vagyok az a bizonyos Ármin. Az az Ármin, aki csapja a szelet a leánkájának.
Most már mindannyian teliszájjal vigyorogtak a szobában, már Konrád kis kijött a csetepatéra, de ő is látta, hogy Ármin elemében van. Akik ismerték a srácot, azok tudták, hogy amióta itt lakik Árkodon, könnyedén elhagyta az erősen székelyes kiejtést és kifejezéseket, ha szükség volt rá és lassan már senki nem tudta volna megmondani honnan jött, ha ő nem akarta, tehát nyilvánvalóan szerepet játszott – még ha ilyen nagy örömmel is tette – a beszédstílusával.
– Nahát édes lányom, sokmindennel megleptél már, mióta elköltöztél otthonról, de soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hegyimedvével kötöd össze a sorsodat. Ha erdőben lennénk, istenbizony azonnal sikítozva menekülnék, ha előjönne ez az ember a susnyásból, pedig engem még senki nem hallott sikítani. Nem csodálkoznék, ha egy egész farkast tartana a jégszekrényben, ami még ráadásul él is, csak annyira fél, hogy nem mer kijönni. Ugye nem bánt téged ez az óriástörpe, mert akkor már vissza se adja a stólát, megfojtom vele.
– Jajj édesanya, dehogy bánt. Merthogy szeret az a kedves medve. nem volt könnyű, de megszelídítettem. Már késsel-villával eszik a szentem és a szája elé teszi a kezét, ha böfizik.
– Ja, hogy már tudom kitől örökölte a tündérke modorát ez a leánka. De egy székely ember nem fél, ha túlerő támadja, csak azt nézi, hogy kész lesz-e velük ebédig.

Geni édesapja hirtelen ment el. Egy infarktus jött a semmiből, nem tudtak róla, hogy beteg lett volna. Elment egy kiállításra és nem jött haza. A tizenhat éves lány épp hazaért a suliból, amikor csörgött a telefon. Mondta, hogy egyedül van itthon, de megadhatja az édesapja, vagy az édesanyja számát. Az édesanyjáét kérték. Aztán csodálkozott is, hogy az anyukája ilyen gyorsan hazaért a próbáról, hiszen éjfél előtt ritkán végeztek, ha közeledett a premier. Odett már sírt, amikor belépett, de el kellett mondania a lányának a rossz hírt. Hosszú percekig sírtak egymást ölelve. Aztán Odett felállt, megigazította a ruháját és elindult a szobájába.
– Na, holnap is nap lesz Genovéva, szedjük össze magunkat.
Geni egész éjszaka sírt a saját szobájában, csak akkor nyomta el az álom egy kicsit, amikor már felkelt a nap. Amikor felébredt bement a fürdőszobába, megmosta a kisírt, fáradt arcát és szomorúan nézte magát a tükörben, de mintha nem is önmagát látta volna a másik oldalon.
– Igen, tudom apa, vigyázni fogok rá és tudom, hogy nagyon szeret, de hogy fog ezentúl szeretni, ha nincs többé velünk a szívtolmácsa...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése