Álmos, ködös reggel volt. Konrádot csak Judit konyhai akrobatamutatványa dobta fel egy kicsit, amit persze ő minden reggel élvezettel nézett végig. A lány egyszerre készítette el a tápszert a kislányának és a reggeli innivalókat azoknak, akik épp akkor ébredtek. A kis Jázmin épp békésen aludt Konrád ölében a nappaliban, miközben Judit egyik kezével a már összerakott tápszeres üveget rázogatta, a másikkal a kávét öntötte a bögrékbe, majd ment a a hűtőhöz a tejért, egy kézzel kinyitotta a tejesdobozt és már öntötte is a kávék után. Konrád csodálattal figyelte, hogy mennyire külön ritmusban dolgozik a lány két keze, mintha nem is egy ember tüsténkedne épp a konyhában.
Amióta kisbaba is került a házhoz, a hangos reggeli zsibvásári hangulat jókedvű, halk, mosolygós nyüzsgéssé változott. Ármin épp mosdott, Geni még csak félig felöltözve már a laptopja előtt ült és írt valamit. Konrád pedig élvezte, hogy reggelente nem a saját bajaival van elfoglalva, így inkább a többiekből áradó életkedvet szívta magába. Talán Ármin szerette a legjobban a reggeli halkabb készülődést és Geni a legkevésbé. Az volt a srác legnépszerűbb szórakozása, hogy mivel tudja úgy feldühíteni a lányt, hogy ő mégis hangosabb reakcióra ragadtassa el magát. Vagy legalábbis arra vágyjon. Most épp Ármin törölközője repült ki véletlenül a fürdőszobából, pont Geni laptopjának kijelzőjére. Mindenki odanézett a lakásban és élvezettel várták a lány válaszát, aki azonban a vártnál kicsit fehérebb és egyáltalán nem mérges, inkább szomorú arccal nézett fel rájuk.
– Meghalt Göncz Árpád...
Konrád utálta ezeket a hideg, ködös napokat. Pilótaként tudta, hogy ilyenkor nincs gyakorló repülés és ha mégis fel kell szállni valamelyikőjüknek, abban sincs köszönet, hiszen egy határsértőt kell elfogni a levegőben. Érdekes módon, az épp négy éve elkezdődött rendszerváltás, kicsit csökkentette ugyan a feszültséget, de újra fel is kavarta a határhelyzetet. Most is ugyanúgy "idetévedtek" kisrepülők, sőt időnként vadászgépek is át-át sodródtak a magyar légtérbe pár percre, úgymond véletlenül és ilyenkor ugyanúgy nyakig felfegyverzett vadászgéppel kellett megoldania szituációkat. Most azonban ez zavarta a legkevésbé. Egy barátját segítette ki a kormányőrségben, aki beszedett valami nagyon durva vírust és szokás szerint őt kérte meg, hogy helyettesítse. Megvolt hozzá minden képzettsége és képessége, így nem volt semmi akadálya, hogy pár napig ő is Köztársasági Elnököt védje. A munka nem volt ellenére, mert Árpi bácsi – ahogy ők hívták maguk között – volt Konrád számára az első olyan politikus, aki nem vesztette el emberi arcát annak ellenére sem, hogy a magyar diplomáciai ranglétra csúcsára került.
Épp véget ért egy újabb monoton katonai díjosztó rendezvény, a részvevők elindultak a kijárat felé. Ilyenkor rendszerint a Köztársasági Elnök még marad pár percig, kezet fog a rendezvény vezetőivel, mond néhány kedves szót mindenkinek és ha felmerül egy-két kérdés, akkor arra még válaszol. A sajtó is összepakolt lassan és alig páran maradtak a teremben, amikor végre elindultak ők is. Meglepő módon Árpi bácsi azonban nem rögtön a kijárat felé vette az irányt, hanem egy a sarokban az eszközeit összepakoló fotós lány felé indult el. Konrád nem értette, kérdőn nézett a többiekre, akik nap, mint nap védik őt, de ők is jelezték, hogy nem tudják ki lehet, így gyorsan összeszedték magukat és követték a védett személyt. Nem látszott veszélyesnek a helyzet, hiszen a terem sarka jól védhető, de ilyenkor azonnal fel kell készülni minden eshetőségre, még arra is, hogy a fotós szervezte így a dolgokat.
Árpi bácsi óvatosan megsimogatta a lány hátát, aki megrezzenve, csodálkozó, könnyes szemmel nézett fel rá, de nem akart hinni a szemének. Láthatóan senki más nem vette észre, hogy sírdogálva pakolta össze a fotósfelszerelését.
– Édes kislányom, mi a baj? – szólította meg őt, oly sok szeretettel a hangjában, hogy Konrád egy pillanatig tényleg az hitte, hogy lánya lehet. Kérdőn nézett a többiekre.
– Még soha nem láttuk. – súgta az egyik állandó kormányőr Konrádnak.
A fiatal lány még jobban elsírta magát, Árpi bácsi pedig átölelte.
– Fiúk menjetek hátrébb, mert így soha nem tudom meg mi történt a fotóssal! – intett Konrádéknak, akik hallótávolságon kívülre álltak.
Egy pillanatra mozdulatlan csend lett a szobában.
– Igazi Ember volt. Nagybetűvel. – mondta csendben Konrád.
– Vajon miért szerették ennyien? – kérdezte elgondolkodva Genovéva.
– Mert ő volt a nagyapám – mondta Ármin – Na nem igazából, – tette hozzá gyorsan – csak olyan volt. Akire odafigyeltél, ha mesélt, ahogy a nagyapámra is. Nem volt nagybeszédű az öreg, de ha eszébe jutott egy történet, akkor abbahagytad amit épp csináltál és kerestél egy széket, meg valaki itókát, hogy odakuporodj mellé te is. Na ilyen volt szerintem Göncz Árpád is. Ha ő beszélt, elhitted, hogy kellő humorral és emberséggel mindent túl lehet élni.
– Ő soha nem volt politikus, Köztársasági Elnökként is azt érezted, hogy közénk tartozik. Vagy mi tartozunk az ő családjába.
Hosszú percekig mesélt a fotós lány, Göncz Árpád pedig figyelmesen hallgatta. Konrádék csak itt-ott pár szót értettek, de tudták, hogy ez most valami nagyon intim beszélgetés, ami nem tartozik másra.
– Rendben, kivisszük Németországba!
– Nem ismeri a nyelvet...
– Akkor majd itt átültetik! – hallották újra az Elnök hangját.
– Itthon ilyen műtétet nem végeznek... – suttogta sírva a lány.
– Akkor mostantól fognak.
A lány újra zokogva borult mindannyiunk Árpibácsijának vállára.
Konrád ezután akárhányszor találkozott a kormányőr barátjával, mindig megkérdezte, hogy mit tud a lányról. Ő azt mondta, ez személyes üggyé vált, nem akarja kiadni senkinek, de aztán annyit sikerült kiszednie belőle, hogy az Elnök úr nem a levegőbe beszélt és mindent megmozgatott a fotós lány problémájának megoldására.
Egy dolgot senki nem értett. Hogy láthatta Árpi bácsi a pulpitusról, hogy valaki a terem másik végében csendben sír munka közben, mikor ezt a mellette állók se vették észre...
– Jó napot, a megüresedett albérleti szobára jelentkeznék. – szólt egy hang a bejárati ajtó felől.
Mindenki döbbenten odanézett. Egy középkorú, fiatalos, jó kiállású, őszes hajú férfi állt ott. Konrád nem értette. Nyitva hagyták a bejárati ajtót? Honnan tudta, hogy üres lett egy szoba, hiszen meg se hirdette még. Honnan ennyire ismerős neki ez az arc?
