31. rész: A sátán patája

"Soha nem ülj le Konráddal pókerezni!" – gondolta Genovéva. Hiába nézte a két férfit, semmi lényegeset nem tudott leolvasni az arcukról. Azt se tudta eldönteni, hogy ismerik-e egymást. Bár amikor az hívatlan vendég bemutatkozott, Konrád arcán átsuhant némi komor felhő, de aztán visszatért egy nagyon udvarias, de legalább olyannyira hideg mosoly, ami végig meg is maradt.
– Mit is mondott, hogy hívják? – kérdezte Konrád.
– Még nem mondtam – mosolygott vissza a férfi – egyébként Kerey Gusztáv a nevem.
– Azt kell mondanom kedves Gusztáv, hogy nem hirdettem meg szobát. Honnan kapta ezt a téves információt?
– De nem is fogja meghirdetni?
– Azt hiszem, nem ez a fontos kérdés jelenleg, ennél izgalmasabb, hogy önt ki tévesztette meg.
– Ó, csak a szomszéd hölggyel beszélgettem. Rózsika, ugye? Ő mesélte, hogy megüresedett egy szoba, mert ez az András nem jön már vissza.
Szinte vágni lehet a szobában a feszültséget. Se Geni, se a többi fiatal nem szólt bele a beszélgetésbe, csak feszülten figyeltek. A lány a végén döbbent rá, hogy amíg a férfi el nem ment, addig szinte meg se mozdult. Ugyanabban a pózban ülte végig a csörtét.

"Soha ne a nagyobb medvére fogadj, hanem arra, amelyik egyszer se néz félre" – jutott eszébe Árminnak a nagyapja mondása. A két férfi látszólag teljesen nyugodtan állt egymással szemben. A látogató még kicsit rá is játszott, ahogy lezser tartással a zsebében tartotta a bal kezét. A jobb kezével azonban mindig birizgált valamit a szobában. Az asztalt sepregette, egy lámpát vagy a kis repülőszobrot fogta meg az asztalon. Konrád végig szinte mereven nézett a férfire, akit pedig úgy tűnt jobban érdekelnek a szoba bútorai, mint maga a beszélgetés. Csak akkor nézett Konrádra, ha valamit nyomatékosan ki akart emelni a mondandójában.
– Ön... honnan ismeri Andrást? – kérdezte Konrád.
– Ó nem ismerem. Csak hallottam a történetet. Ezt csiripelik a madarak.
– Jól értesült madarak… Azonban, mint látja, diákoknak adom ki a szobáimat. Szerintem nem érezné itt jól magát.
– Hmmm... – vakargatta meg az állát a férfi – talán igaza van. Akkor a másik kiadó lakást választom a szomszéd házban. Azt már lényegében elfogadtam, csak kíváncsi voltam az Ön ajánlatára is.

"Soha nem hagyom többé nyitva a bejárati ajtót” – gondolta Judit. Aztán elbizonytalanodott. Talán mégis bezárta, miután kivitte a szemetet? Már nem volt benne biztos. Hirtelen eszébe jutott, hogy a kislánya Konrád mellett fekszik a babakocsiban és dobogó szívvel odarohant. Megnyugodva látta, hogy békésen alszik. A szoba másik felébe, a látogatótól a lehető legmesszebb húzta a kocsiban alvó kislányt.
– Ha majd kifelé megy, mindenképp húzza be maga után az ajtót, úgy látszik nyitva maradt. – mondta Konrád.
– Miért gondolja? – kérdezett vissza a férfi.
– Nem tudom feltűnt-e magának, de mivel nem kopogott vagy csengetett, így egyikünk se engedte be magát.
– Ó, igen ez határozottan feltűnt. – mosolygott újra rejtéjesen Kerey.

“Soha nem fogom már magam mögött hagyni a múltat…?” – kérdezte keserűen önmagától Konrád. Tudta ki ez az ember és a hideg rázta ki tőle, hogy megjelent a lakásában. Tudta, hogy jót nem jelenthet, hogy itt van és látszólag szórakozottan babrálja a lakás bútorait. Lázasan kutakodott az emlékei között, hátha rájön, hogy mi lehet a célja, de nem jutott semmire.
– De ha már itt tartunk, én is adnék egy tanácsot. – szólalt meg a férfi.
– Ne kíméljen.
– Minden albérlőjével kössön papíron is szerződést. Tudja maga is. A szó elszáll, de a papír. No a papír az örökre megmarad.
Konrád zsebre tette a kezeit, hogy ne vegyék észre a srácok az idegességét. Leszívesebben átugrott volna szoba másik felébe, ahol a hívatlan vendége állt és torkon ragadta volna a problémát, de tudta, hogy nem oldana meg semmit.
– Hát akkor. Megköszönve a még oly meglepő látogatását, kikísérem. Nem venném a lelkemre, ha most a másik lakás lehetősége is elveszne az ön számára. – mondta Konrád.
– Ne fáradjon kedves Konrád, megtalálom a kivezető utat. Tudja ebben jó vagyok. Másoknak is én szoktam megmutatni, mondhatni ez a munkám része. – és elindult az ajtó felé.

Ebben a pillanatban nyílt ki újra a bejárati ajtó és Áron lépett be mosolyogva Eszterrel.
– Soha nem mondd, hogy soha, mondom mindig. Képzeld apa kivel találkoztam tegnap a kedvenc kifőzdénkben, hát a… – Áron meglátta a kifelé tartó vendéget és elakadt a szava, halálsápadtan nézte, miközben automatikusan Eszter elé lépett, mintha egy csőre töltött pisztollyal szemben védené meg a feleségét.
– Á, csak nem Konrád fiához van szerencsém? – szólalt meg nyájas mosollyal a férfi. – micsoda szerencse, hogy megismerhetem szinte az egész családot. Képzelje, majdnem kivettem egy szobát az édesapjától, na most mondja, milyen kellemes lett volna, ha minden nap itt találkozhattam volna ezzel a kedves csapattal. És ki ez a csinos fiatal hölgy? Csak nem ő is a családhoz tartozik? Csak nem… Szinte nem is merem megkérdezni, de hallottam, hogy hazafelé tart a rég elveszettnek hitt Adél is? Ön lenne az? Milyen izgalmas lenne itt látni mindenkit, akiket eddig csak a szomszédok elbeszéléséből ismerhettem.
Eszter nyugodt, egyenes tekintettel lépett ki Áron takarásából.
– Nem, nem én vagyok Adél. De ön még nem mutatkozott be.
– Micsoda egy faragatlan ember vagyok. Kerey Gusztávnak hívnak. Csókolom a kezét. – nyúlt Eszter felé, de Áron újra közéjük lépett. A sápadtságból vörös elszántságba változott Áron arca.
– Ha jól láttam menni akart… – mondta csendesen Áron.
– Ó igen, természetesen. – mondta a férfi. – Akkor hát mindenkinek további szép napot kívánok hölgyeim és uraim. Remélem még találkozom önökkel. – felvette a kalapját és kilépett az ajtón. A lakásban mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatta, ahogy egyre távolodik a váratlan látogató cipőjének kopogása. Konrád szólalt meg először.
– Áron kérlek zárd be az ajtót - szólt halkan – várj, még ne! Geni átmennél Rózsikához, hogy minden rendben van-e vele? – kérte meg a lányt Konrád, aki szó nélkül bólintott. – Vidd kulcsodat kérlek.
– Ki volt ez a sátánpatás istenverése? Még mindig érzem a kénszagot. – szólalt meg Ármin.
– Miért gondoljátok, hogy ismerem? - mosolyodott el fáradtan Konrád.
– Ha azt mondja nem ismeri, elfogadjuk – szól Judit. – Nem ismeri őt?
– Azt hiszem az én és persze Áron reakciói után ezt nem hinnétek el. De… addig jó, amíg ti nem ismeritek őt. Remélem eltűnik az környékünkről.
– Arra én nem fogadnék – lépett be az ajtón Genovéva. – utánamentem kilestem és tényleg bement a szomszéd házba.
– Nem arra kértelek, hogy Rózsikához szaladj be?! – emelte fel a hangját Konrád, majd látva a fiatalok arcát, megenyhülve folytatta. – Ne haragudjatok, de tartsátok magatokat távol ettől az embertől. Rózsika jól van?
– Igen, teljesen jól van. Tényleg beszélt a férfival. Azt mondta, hogy egy kedves férfi érdeklődött tőle mindenféléről.

Konrád leült és egy pohár vizet kért Judittól. A reggeli félhomályban úgy látszott, mintha 20 évet öregedett volna ezalatt a pár perc alatt.