26. rész: Az áruló

Hosszú, nagyon hosszú kínos csend. Konrád még ennyi idő után se tudott érzelem nélkül visszagondolni a történtekre. Kilenc hónap telt azóta, de ugyanúgy fájt, piszkosul fájt az árulás. Az áruló pedig itt ült újra vele szemben.
– Még mindig nem értem miért tetted. – törte meg végül Konrád a csendet.
– Hosszú történet és nem biztos, hogy végig szeretném mondani... – jött a válasz. Az asztal másik vége árnyékban volt és ő nem véletlenül ült oda. El akart bújni, ösztönösen védte magát Konrád fürkésző szemei elől.
– Pedig most el kell, hogy mesélj mindent. Egyértelmű, hogy te is ezért jöttél ma el hozzám. De a feloldozást nem adják ingyen. Ha most kérded, azt mondom soha nem fogom megbocsátani amit tettél.
– Adél... Adél jól van? – kérdezte félénken az árnyék.
– Jól van, boldog. Nemsokára végre újra hazajön, még ha csak kis időre is. Ott találta meg a boldogságot és a születendő unokám...
– Ó, hát gyereket vár?! – szakította félbe Konrádot az örömkiáltás. Nem tűnt színészkedésnek, de Konrád bárkinek előbb hitt volna, mint most neki.
– Egy biztos, ez nem rajtad múlt. Ha minden úgy történik, ahogy te és a megbízód eltervezte, akkor már Adél se élne. – Konrád kemény tekintete élesen fúródott a másik szemébe.
– Én nem terveztem semmit, csak sodródtam – szólt újra halkan.
– No itt az ideje. Kezdd el a történeted. – Konrád hangjából egyértelmű volt, hogy nincs többé időhúzás.
– Azt hiszem, te se tudod, hiszen senkinek nem mondtam, de van egy nálam 15 évvel idősebb bátyám. Egészen kis kora óta nagyszerűen rajzolt és fotózott, édesanyánk művész vénáját örökölte. Mire én 18 lettem, ő már ünnepelt művészként több kiállításon is túl volt, de ennek ellenére mindig nagyon jó maradt a kapcsolatunk. Ekkor ALS betegséget állapítottak meg nála... Jól emlékszem arra a napra, amikor hazajött és leültetett mindhármónkat és sápadtan elmesélte, hogy az orvosok szerint 2-3 éve van hátra. A szüleim kétségbeestek én pedig elrohantam otthonról. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy az Isten elveszi őt, mikor semmi rosszat nem tett.
– Ez nagyon szomorú, de ezért kellett volna meghalnia a lányomnak...? – kérdezte halkan Konrád.
– A történet része. Azt mondtad, mondjam el mit miért tettem. Ha nem vagy rá kíváncsi, én szívesebben beszélek a bármi másról. Például Judit jól van? Megszületett a kislánya?
– Igen, Judit jól van. A kislánya is. Sokat járnak ide és ahogy kezdődik a suli, szeretnének újra ideköltözni. Meggyőződése, hogy végig tudja csinálni így is az iskolát, de Fardiújfaluról naponta lejárni kicsit sok lenne egy ilyen picivel. Épp bébiszittert keresünk arra az időre, amikor tanul, mert hát én, bár szeretem a gyerekeket, de hogy ellássak egy pár hónapos... – Konrád annyira szívesen beszélt Juditról, hogy kis időre belefeledkezett a mesélésbe, de aztán rájött, hogy most ő akarja tudni az áruló motivációit és elharapta a mondat végét. – Na de nem azért engedtelek be újra az otthonomba, hogy én tartsak mesedélutánt. Folytasd, végighallgatom a történetet, de ne hidd, hogy a személyes tragédiáid magyarázattal szolgálnak bármire.
– Nem. Önmagában nem magyarázat semmire, de talán látni fogod, hogy fontos része az útnak, ami odavezetett. Nem akarok neked hazudni, vágyom a megbocsájtásotokra, de ha a sors ezt nem adja meg számomra, akkor is tartozom a magyarázattal. – nagyot nyelt és folytatta – Szóval mélyen hívő család vagyunk, úgy neveltek minket, hogy Isten minden napunkban jelen volt. Vannak azonban olyan dolgok, amiket nem ért meg az ember. Nem értjük, hogy hogy illik a Nagy Tervbe egy jó ember korai halála. Egy akkor 18 éves fiatalra, azaz rám, ez tízszeresen igaz volt. Eltávolodtam a családomtól és a bátyámtól is, mert nem tudtam elviselni, hogy minden percben amikor ránézek, a közelgő halála jut róla eszembe. Romlottak a jegyeim, mert nem érdekelt a suli se. Persze így se tudtam menekülni a gondolattól, hogy a bátyám hamarosan nincs többé. Naponta több órát böngésztem a netet, hogy találjak valami megoldást, mert olyan nincs, hogy ő menthetetlenül elvesszen. Így találtam rá arra brazil oldalra is, ahol angolul is mindent elolvashattam Barboza egyházáról. Utólag egyértelmű számomra is, hogy csak automatikusan felsoroltak minden halálos betegséget, hogy minél több kétségbeesett ember kapaszkodjon beléjük, de mivel az ALS-ről több oldalon keresztül írtak, csodás gyógyulásokról mesélve, amit mind Barbozának, a Nagy Vezetőnek tulajdonítottak, így felkeltette a figyelmemet. Hát velem jól számoltak, úgy éreztem ezt az oldalt Isten hozta el nekem és én leszek így a Bátyám megmentője is. Kérhetek egy pohár vizet...?
– Persze, várj. – mondta Konrád. Valahogy érezte, hogy nem hazudik. A dühe nem lett kevesebb, de a szíve mélyén valami ilyen történetre várt, ezért az esze folyamatosan kongatta a vészharangot, hogy vajon nem erre játszik-e a másik fél. De egy pohár vizet egy áruló is megérdemelhet.
– Köszönöm. – hálálkodott a sötét oldalon ülő és mind megitta, amit kapott. Nem tudta megállni, hogy a többiekről kérdezzen. – Genovéva? Itt lakik még?
– Igen, szépen alakul a suli és a karrierje is. Persze csak helyi szinten. Most ő is otthon van, de épp ma fog visszajönni Árkodra. Érthető talán, hogy ő kimondottan haragszik rád.
– Érthető... – húzta össze magát az áruló.
– Szóval felvettem velük a kapcsolatot és kiderült, hogy nálunk is vannak híveik. Pár nap múlva találkoztam egyikükkel és ő természetesen még jobban megerősítette bennem, hogy ők megmenthetik a testvéremet. Személyes sorsokról, csodás gyógyulásokról mesélt nekem, akiket bár a média elhallgat, de ő nem hallgathat el előlem. Belevetettem magam a hitéletükbe és szépen beszippantott az agymosó gépezet. Az utolsó percig hittem benne, hogy ezzel megmentem a testvéremet, hiszen ígérete szerint nemsokára személyesen jön el a Nagy Vezető és meggyógyítja őt. Szórólapokat osztogattam, sértődötten szakítottam meg mindenkivel a kapcsolatot, aki nem fogadta el az új hitem. Lassan senki nem maradt mellettem a régi világomból és csak a hittársaimmal tartottam a kapcsolatot. Ekkor kaptam a feladatot, ami utolsó lépésként választott el a csodás gyógyítástól, hogy egy áruló hitehagyott rokonának közelébe férkőzzek. Ez voltál te Konrád.
– Na de honnan tudtad, hogy albérlőket fogok keresni? – kérdezte hitetlenkedve Konrád.
– Sehonnan. Már jóval előbb próbálkoztam, csak te nem emlékszel rám. Dolgoztam a kórház melletti kávézóban és én volt az ügyintéző is, akivel Ima temetéséről tárgyaltál.
– Úristen, tényleg...
– Egyik se vált be. Ima miatt olyan falat húztál fel magad köré, hogy szinte nem is tudtad mikor kivel beszélsz. Semmilyen negédes praktikával nem sikerült összebarátkoznom veled. Már épp feladtam, ami egyet jelentett a kudarc miatti kiátkozásommal az egyházból, amikor a temetés után pár héttel teljesen véletlenül megláttam a hirdetést az újságban. Akkor már hetek óta bujkáltam a többiek elől, ha valamelyik megállított az utcán, akkor kétségbeesetten megpróbáltam meggyőzni, hogy jó úton haladok, de tudtam, hogy lassan lebukok és vége mindennek. Az első napon hívtalak amikor a hirdetés először megjelent. A többit már tudod...
– Nem gondoltam volna, de bizony megleptél. Igen, a többit tudom, őrült macska-egér játék lett a vége. Aztán egyszer csak lebuktattad magad és Barbozát is. Nem értettem miért. De most már sejtem...
– Igen... A bátyám meghalt...
Az asztal sötét oldalára újabb hosszú csend borult. Ez már kevésbé volt kínos, de nem volt kevésbé felkavaró. A csendet ezúttal a kinyíló bejárati ajtó hangja szakította szét. Judit jött be, rajta kendőben édesdeden aludt a kislánya. A két férfi ránézett, Judit pedig nem mozdult a döbbenettől.
– András... te mit keresel itt?