16. rész: A beköltözők

– Végig nagyon féltem Eszter... – suttogta Judit, amikor Konrádékkal hazaértek.  – hogy valami rosszul sül el.
– Én is izgultam Juditkám, de látszott a szüleiden, hogy nagyon szeretnek téged. Csak apukád úgy gondolja, hogy az elvei megelőzik a szívét. Ez nagy hiba. Örülök, hogy közeledtek feléd. Jót beszélgettetek utána?
– Igen, várnak haza. – mosolygott Judit –, de amíg lehet tanulnék. Konrád, ugye maradhatok?
– Természetesen. Maradhatsz amíg csak akarsz – mosolygott Konrád is.
– Édesapám is megbékélt a helyzettel. Persze rágja a fülem, hogy szerezzek apát a gyereknek, de hát szerintem ő is sejti, hogy ez így lehetetlen. Majd kitalál valamit. Jé, csengettek, maradjatok, majd én kinyitom. – mondta Judit és már indult is az ajtó felé. – nem vagyok én béna, csak mert gyerekem lesz.
Ármin látványára ő se tudott felkészülni, pedig Konrád már elmondott mindent róla.
– Adjon a Jóisten! – vigyorgott a lányra Ármin – hát rossz helyre jöttem és ez itt a mennyország angyalkákkal? – nézett az ajtón lévő számra Ármin – Hát nem, én is itt lakom, ha minden igaz.
– Itt lakik, jöjjön csak be! – kiáltott oda Konrád – Az angyalkában nem tévedett, de csak óvatosan, várandós a kisasszony.
– Adjon Isten a ház urának is! Akkor jövök is. Jól emlékszem, hogy az az én szobám? Oda raktuk a könyveket ugye? – mutatott Ármin a bejárat melletti szoba ajtajára.
– Az bizony. Nem változott a helyzet. A könyvei ott pihennek azóta is. Nem bántottuk.
– Akkor én is bemutatkozom, Báthori Eszter – jött ki Eszter is nappaliba.
– Na tessék, még egy szépség. Ha ezt tudom, istenbizony többet adok az albérletért. Merre lakik, ha megkérdezhetem, csak hogy tudjam, honnan várjam reggelente. – vigyorgott rendületlenül Ármin.
– Engem a bejárati ajtó felől várjon, de ne reggelente, mert én otthon lakom a családommal. – mosolygott Eszter. Jólesett neki is a kedves udvarlás. Azonnal megkedvelte a pirospozsgás nagydarab srácot.
– Na ezt jól benéztem – mosolygott Ármin – de térjünk a lényegre. Ezt idesapám küldte Konrád uramnak. Jóféle és csakis saját. Ezt nem kapja meg a boltban, arra mérget vehet – rakta ki az asztalra az öt üveget. Kettő pálinkásnak tűnt, három pedig bornak.
– Azt a mindenit fiam, én ezt egy év alatt se pusztítom el, de nagyon köszönöm, ezt adja át az édesapjának is. – mondta Konrád.
– Mondanám, hogy segítek, de apám a lelkemre kötötte, hogy legközelebb akkor iszunk, amikor végzek itt az iskolában. Azt mondta: "Fiam, te ne vedelj, nehogy azt higgyék ott a városban, hogy mi itatjuk itt a gyereket a hegytetőn.". Mintha innék. Azt nem mondhatom, hogy soha, mert disznóvágáskor mindenkinek inni kell, ha már tud járni. Amíg tud járni. Jó csak viccelek, mi csak egyet hajnalba, hogy ne féljünk a malac szellemétől, ahogy Endre nagybátyám mondta. Szóval ezt maguknak kell meginni. Kivéve persze a kismama, mert neki nem szabad. Csak ha hajasbaba lesz és égni fog a gyomra. Arra idesanyám szerint nincs jobb, mint a kisüsti. Minden csak a mértéken múlik. Az kinek gyűszű, kinek levesestál ugye.
– Én nem iszok, az biztos, tőlem nem kell félteni az italt – mosolygott Judit – eddig se ittam, de most enélkül is olyan hányingerem van időnként, mintha három napja buliztam volna. Kelényi Judit – mutatkozott be ő is a srácnak.
Újabb csengő. Konrád intett, hogy most megy ő. Tudta, hogy Tamás is mára ígérte magát.
– Jöjjön be, gyűlünk szépen. Bemutatom Ármint. Ő Tamás, ő fog lakni a maga melletti szobában. Az orvosira jár. Ő pedig Judit. Illetve... Juditka biztos jön mindjárt, bement a szobájába. Ő Eszter, a fiam felesége. Még András jön majd valamikor a jövő héten és meg is telt a lakás. Na... Juditka! Hol van ez a lány. Na mindegy, addig rendezkedjen be maga is. Ha mindenki itt lesz, rendezünk egy jó kis ülős-koccintós bulit, hogy mindenki megismerje a másikat, meg én is elmondom, hogy mire figyeljünk. Na nem kell megijedni, csak alapvető szabályok, ha ennyi ember egy fedél alatt kezd élni.
– Eszter vagyok – mutatkozott be kedvesen mosolyogva Eszter is az új lakónak. Bár kicsit gondterhelten figyelte, ahogy Judit elfehérve, majd elvörösödve bement a szobájába. – bocsássanak meg, megnézem Juditot, remélem nincs semmi baja.
– Adjisten, Ármin vagyok – jött oda az erdélyi srác is. – látom te se vagy egy nyüszüge, akkor jól megleszünk. Bár előre szólok, hogy futni nem futok, mert ahogy idesapám mondja, székely ember csak akkor fut, ha medve kergeti, de a foci az jöhet. Velem minden csapat csak jól jár, mert én nehezített pályán gyakoroltam. Kicsit mindég lejtett valamerre, mert most komolyan, hol találsz egy focipályányi vízszintest a havasokban? Ugye? Hát mi kerestünk, de alig alig. Egyszer olyan helyen játszottunk, hogy domb volt a pálya közepén, esküszöm nem láttam, hogy mikor jönnek  a kapu felé, csak az Ádám cimborám ordításából tudtam, hogy erre tartanak és kezdhetek védekezni, hiszen én voltam a kapus. Ugye nem kell taglalnom, hogy miért. Hát én takartam el a legtöbbet, ha odaálltam. Meg rondán néztem, ha futtottak a kapu felé. Kifejlesztettem egy morgást is, amitől az ellenfél csatárai néha meg is zavarodtak. Volt olyan, hogy morogtam, ránéztem és a kis szerencsétlen úgy meglepődött, hogy hátrahőkölt és seggreesett. Én meg annyira rögöhtem, hogy majdnem gól lett, mert ugye a labda nem állt meg, én meg könnyeztem is ahogy nevettem. A többiek csak annyit láttak, hogy gurul felém a laszti, én meg sírva elé vetem magam és úgy ölelem át, mintha a kedvesem jött volna haza egy év után valami hadifogságból. Nem értették, én meg csak ültem röhögve ölemben a labdával, mint egy óriás micimackó.
– Üdvözlök mindenkit, remélem jó kis csapat leszünk! – intett vigyorogva mindenkinek Tamás is. Majd meglátta Juditot, ahogy könnyes szemekkel kijött a szobából, keze Eszter kezében. – Na szépen vagyunk, most már mindent értek. Ezt az egészet te intézted? Csodáékoztam is, hogy milyen jó kis kégli, ilyen jó áron, de akkor látom, hogy te könyörögted ki, de előre szólok, hogy engem nem tudsz bepalizni. Csak mert te itt sírva billegeted magad előttem, én még nem fogok tartásdíjat fizetni. Keress már balekot te kis...
Nem merte kimondani, mert meglátta Konrád gyilkos tekintetét. A többiek se néztek olyan kedvesen, mint eddig.
– Konrád, gondolom nem mondta el magának ez a nő, hogy az a célja, hogy tönkretegye a karrierem. Felcsináltatta magát valakivel, hogy aztán rajtam élősködjön. Hát én azt mondom, hogy vagy ő, vagy én. Nem fogok egy ilyen kis... Gondolom maga se akar egy ilyen erkölcsietlen lakást csinálni az otthonából...
Konrád megfogta a srác táskáját és a kezébe adta.
– Takarodj a házamból Tamás és soha többet ne lássalak, mert nem kezeskedem érte, hogy legközelebb nem kapsz pár keresetlen fülest...

15. rész: Szívdobbanás

– Kezitcsókolom Aranka néni! A lánya hogy van? Jajj, nagyon jó hír drága. Nagyon aggódtunk érte az én Elvirámmal.
Kelényi Károly soha nem szalasztott el egy lehetőséget se, hogy kedvesen elbeszélgessen a szavazóival. Nem véletlenül lett Fardiújfalu polgármestere. Megvolt hozzá minden tehetsége, hogy az embereknek mindig a legjobbik arcát mutassa és élvezte is a hivatalával járó rivaldafényt. A falun belül mindenhova gyalog járt. Nem volt olyan nagy település, ráadásul így mindenki látta, hogy a polgármesterük jön-megy-intézkedik, szóval teszi a dolgát. Most épp haza tartott egy jó ebédre.
– Adjonisten Pali bácsi! Volt már magánál a traktor? Neeem? Na előveszem én ezt az Andrást, hogy a nyű essen belé. Én már kétszer mondtam neki, hogy maga az első. Hát hová lennénk, ha a leghűségesebb lakosainkat nem segítenénk mindenben?
"Na most már szólnom kell Andrisnak, egy hónapja ígérgetem a traktort az öregnek" – gondolta Károly. A hazaút többi részén azon gondolkodott, hogy hogy fogja ezt elszámolni, de hogy belépett a kapun, elfejtett mindent. A felesége elsápadva fogadta a kapunál.
– Most hívtak a kórházból, hogy Juditka bent van és minket vár. Jajj, mi lehet vele, mi történhetett, én belehalok, ha valami baja lesz. – suttogta kétségbeesve a felesége.
– Lassan fiam, mondd el még egyszer. Mi történt? Melyik kórházból hívtak?
– Hát a városból, a szentimréből. Nem a Juditka, hanem egy valaki onnan na, mondta a nevét, de én nem jegyeztem meg. De mi lehet a kicsikémmel, ha már hívni se tud...?
Károly is egyre idegesebb lett. Az apja után a lánya is. Hát mit akar tőle a Jóisten?
– Öltözz Elvira, indulunk. Hol a szamár kulcsa? – még Judit nevezte el így kocsijukat. Amikor megvették, még TSZ alelnök volt és kérdezte a kislány, hogy milyen autó ez? "Lada Samara" – mondta és a kis Judit felkacagott. "Kinek a szamara?" Hát azóta maradt rajta a becenév a terepjárón. Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott ez az emlék. Az ő kicsilánya...
– Már mindent összekészítettem, csak rád vártam... Hát, hogy... hátha eljössz. – nézett rá reménykedve Elvira. Mintha egyedül el tudott volna indulni, hiszen nem volt jogosítványa, de ez a kis "színjáték" kellett Károlynak, hogy látszólag ő dönthessen mindenről.
– Elmegyek – de éreztetni akarta, hogy ő nem enyhült a lányával kapcsolatban – kellett neki ez az egész várososdi, meg a kollégium. Biztos bekábítózta valami banda. Én megmondtam neki a legelején, hogy maradjon itt a gazdaságba', vagy ha már ott akar tanulni, akkor jöjjön haza minden nap. Megvettem volna neki a Pista Opeljét is, hogy azzal járjon. Mi az a napi 40 perc oda-vissza? De nem, ő kötötte az ebet. Meg is lett látod az eredménye.
Közben már nyitotta is a garázsajtót és sietve kiállt a kocsival.
– Jajj, úgy félek Károlyom...
– Nem lesz baja, hidd el. Kemény lány az, túl lesz rajta – győzködte önmagát is. Útközben látványosan belemerült a vezetésbe, hogy a felesége ne lássa, mennyire ideges.
Miután leparkoltak, sietve rohantak be a kórház aulájába, ahol egy magas, jókiállású nő fogadta őket.
– Jónapot! Önök a Kelényiék? Én telefonáltam, kérem jöjjenek velem. – és azonnal elindult a kórház egyik folyosóján. Károly és Elvira egyre idegesebben követték, de megszokták, hogy egy kórházban nem kérdezősködik az ember, főleg ha sietni kell. A vezetőjük sietős nagy léptekkel haladt, igyekeztek tartani vele a ritmust. Károly remélte, hogy mindjárt odaérnek, mert ahány perc, annyiféle szörnyű betegséget és balesetet képzelt el, találgatva, hogy mi lehet Judittal.
– Ide tessenek jönni – mutatott kedvesen mosolyogva a hölgy. Ahogy beléptek, meglátták középen az ijedt lányukat egy ágyon fekve, mellette ült egy szakállas orvos, valamit fogott a kezében és Judit hasához érintette. Erre feléledt a két kijelző a szoba két falán és valami fura dolgot mutatott.
– Jajj kicsilányom, mi a baj? Mi történt? Hol sérültél meg?
– Sehol anya... nagyon örülük nektek, így mindannyian láthatjuk a kisunokátokat...
Judit szülei nem tudtak megszólalni.
– Igen kérem – kezdett hozzá az orvos – ott látható a picike. Most kicsit más szögből is megnézem. Igen... ahogy látom, megfelel egy 12 hetes magzatnak. Szépen fejlődik a picike. Igen... a fejmérete.
Mindenki megigézve nézte a kijelzőket, ahogy az orvos zsonglőrködött az ultrahang-készülékkel.
– Akkor nézzük a kis gerincét. Igen... és akkor itt a lényeg kérem – mondta kedvesen mosolyogva, majd hangerőt is adott a dobogó foltocskáknak.
Mindent beterített az új, picike élet dobogó hangja.
– Jajj kislányom, ez gyönyörű. – ment oda a lányához az édesanyja. – de mi volt a baj? Azonnal jöttünk, ahogy megkaptuk az üzenetet.
– Nincs baj anya. Miért lenne? De annyira örülök, hogy itt vagytok... mindketten... Édesapa?
– Kislányom, én... – szólalt meg halkan, meghatódva Károly. – Na de ki űzte velünk ezt a kegyetlen tréfát? Hogy merészelte ezt a...
– Báthory Eszter vagyok – mutatkozott be határozottan, de nagyon meleg, kedves hangon, hogy nehogy elrepüljön ez a törékeny meghitt pillanat – én hívtam önöket, de itt valami félreértés lesz, mert én csak annyit mondtam a kedves Elvirának (ugye szólíthatom így?), hogy Judit lányuk itt van a kórházban és folyton magukról beszél, hogy mennyire várja magukat. Szó se volt bajról, vagy vészhelyzetről. Meg szerette volna osztani önökkel ezt a szép pillanatot, hogy együtt hallgassák meg leendő kisunokájuk szívhangát. Ugye milyen gyönyörű? Nagyon büszkék lehetnek a lányukra, az előbb mesélte el a doktor úr, hogy milyen szépek a leletek és hogy Judit minden utasítást betart és milyen aktívan készül a gyermek születésére.
– Na de... akkor minden rendben... Így volt Elvirám? Ezt mondta a hölgy a telefonba? Te meg itt ijedezel nekem és a frászt hozod mindenkire.
– Igen, ezt mondta. – vallotta meg Elvira – de hát a kislányomról van szó, hát én gondoltam mindenre, csak erre nem.
– Na jó, akkor láttuk hogy jól vagy lányom, akkor minekünk menni kell – váltott vissza a hangnemben Károly, ahogy megnyugodott. Menekülni akart a helyzettől, ezért elindult a szobaajtó felé.
– Várjon kérem, jövök én is – szólt Eszter – Elvira addig vigyázna Juditra? Nyugodtan beszélgessenek.
Ahogy Károly kilépett a folyosóra, megrökönyödve látta, hogy a Fardiújfalui Harsona készítői ott várják őt. András és Anikó házaspárként alapították a helyi újságot, pont Károly segítségével. Nem értette, hogy miért esküdnek össze ellene ők is.
– Andris, hát ti mit kerestek itt?
– Nemrég kaptuk a hírt telefonon, hogy Fardiújfalu polgármestere és felesége a várandós lányukhoz jött a Szent Imre kórházba, hogy minden erejükkel támogassák őt és leendő unokájukat. Nagyon szép dolog ez polgármester úr, nagyon kevesen jönnek el már ilyenkor is a lányukkal, ez olyan szép dolog és szeretnénk büszkék lenni rátok, és megírni hogy lám, milyen emberséges és mennyire családias a mi polgármesterünk.
Károly nem tudott hirtelen mit mondani, ami nagyon szokatlan volt tőle. Az tisztán látszott, hogy ebből bizony nem beszéli ki csak úgy magát. Aztán átgondolta, hogy miért is tenné, hiszen ez a riport fontos százalékokat hozhat neki a legközelebbi választáson és persze addig is.
– Na látom kijött az újdonsült kismama is, itt az egész család. Lehetne egy képet együtt? Csíííz! Köszönöm szépen mindenkinek. Akkor mit üzen a polgármester úr az olvasóknak?
– Üzenem minden kedves fardiújfalui lakónak, hogy nagyon boldogok vagyunk, Judit jól van és nagyon nagyon köszönjük, hogy lélekben mindannyian ennyire velünk vannak. A napnál is természetesebb, hogy a kislányunkat és leendő unokánkat nem hagyjuk cserben. A lelkem örömben él, mióta megtudtuk, hogy a párjával gyermeket terveznek.

14. rész: A telefon

– Ez a madár négy napja követ minket. – mondta Adél félálomban mosolyogva. Öt nap alatt jutottak el a fővárosba. Ha nagyon hajtanak, akkor három nap alatt odaérnek, de megállás nélkül is kicsit több mint egy nap lenne az út. Adél néha elgondolkodott rajta, hogy ha a srác nem viszi el, akkor mennyi idő lett volna stoppolva és nagyon hálás volt Alexnek. Lényegében így is majdnem teljesen elfogyott az egyhavi fizetése, hogy Alex csak a benzin árának felét volt hajlandó elfogadni és azt is csak durva, nyomdafestéket nem tűrő fenyegetések után. Szállásra nem volt gondjuk, mert minden este az autóban aludtak, ott ahol épp utolérte őket az éjszaka, de enni, fürödni így is kellett és São Paulóban két napot töltöttek a tengerparton, hogy mielőtt beutaznak az ország közepébe, Adél még elköszönhessen az óceántól.
A madárnak világos- és sötétkék kabátkája és egy szinte fekete "álarca" volt és vagy tényleg velük jött több, mint ezer kilométeren keresztül, vagy zseniálisan összetartó a család és szájról-szájra terjed köztük a hír, hogy ennél a kocsinál mindig van egy kis reggeli morzsa a számukra. Napközben soha nem látták, csak mindig reggel. Minden nap addig tollászkodott a kocsi elején a motorháztetőn, míg az autólakók fel nem ébredtek és el nem kezdtek reggelizni, hogy ő is velük tartson a neki dobott darabkákkal.
Adél minden reggel jókedvvel ébredt, ami egyébként is jó szokása volt, de most annyira rosszakat álmodott, hogy öröm volt reggel szembesülni vele, hogy ebből mára már semmi nem valóság. Az elmúlt pár év legsötétebb jeleneteit élte át minden este, amióta elindultak.
Mindketten felrezzentek, amikor megszólalt mellettük a nyilvános telefont tipikus hangja. A mellette álló hajléktalan kinézetű fickó gyorsan fel is vette. Nyilvánvalóan ő várta a hívást.

Konrádék már épp az ebédhez készülődtek, amikor berepült a nappaliba egy szarka. Igazából már majdnem 20 perce ott volt, amikor Judit észrevette. Addig szép csendben körbesétálta a lakást. Belecsípett a kirakott kiflibe, megnézte a tányérokat, aztán valami fényes keltette fel a figyelmét. Odareppent, de csalódnia kellett. Csak a napfény szórakozott a régimódi csörgőóra felületén, de az túl nehéz lett volna neki. Amikor Judit felsikkantott, legalább annyira meglepődött a madár is, de csak ugrott egyet hátra, mint a verebek és utána érdeklődve nézte tovább Juditot, kicsit döntögetve a fejét jobbra és balra.
– Konrád! – próbált kiabálni Judit, de csak halk suttogásra futotta elsőre. Alapvetően semmi baja nem volt a madarakkal, de az már mégis túlzás, hogy a szobában találkoznak. A szarka mélyfekete tollainak volt valami kékes árnyalata, amikor súrolta itt ott a napfény. – Konrááád! – jött most már ki kicsit több hang a torkán.
– Igen Juditka? – jött be Konrád, majd – Áááááá!. – Konrád ugyanis kimondottan félt a madaraktól. Ha csak elrepültek felette, vagy megfelelő távolságban sétálgattak, csiviteltek tőle, akkor nem volt baja, de nagyon is utálta, ha egy is közel jött hozzá. Pilótaként volt szerencséje pár madárhoz, de soha nem kedves, meghitt pillanatban. – Juditka, Juditka – suttogott most Konrád – eeez, mit keres itt?
– Én azt honnan tudjam? Szerintem bejött az ablakon.
– Már értem, hogy Ima miért tartotta mindig lehúzva a szúnyoghálót. Na persze a szúnyogokon kívül.
Csendes két perc következett. Mindketten a másiktól várták a megoldást. Csak a szarka nézelődött tovább a szobában. Már régóta valami fényesre vágyott és meg volt róla győződve, hogy itt neki tartogattak valami ilyesmit.
– Mondjam neki, hogy hess? – kérdezte halkan Judit.

Reggeli után Adél azt tervezte, hogy elmegy a megfelelő helyekre és bejelentkezik. Tudta, hogy majdnem két héttel korábban ért ide, de legalább tud egyeztetni mindenkivel. A Praça dos Três Poderes-en álltak meg éjszaka és kicsit csodálkoztak is, hogy senki nem kergette el őket, de ennek a szép térnek a kis zegzugos sarkaiban éjszaka is sok kocsi parkolt. Sokan dolgoztak hajnalig, így nem volt feltűnő még egy autó. Reggeli után elsétált Alfredo Ceschiatti szobráig. Tetszett neki a nő eleganciája, ahogy nyugodtan ül a pulpituson bekötött szemmel, ölében a kardot pihentetve. Egy kicsit erőt is adott neki, hogy jó helyen van, minden úgy lesz, ahogy reméli.
Ahogy visszasétált a kocsihoz hirtelen felerősödött benne a régi érzés, hogy beszélni kell a szüleivel. Régen mindent megbeszélt velük, órákat is tudtak vitázni az apjával, nagy örömmel és szenvedéllyel. Amíg el nem távolodtak egymástól. Tudta, hogy ő rontotta el, de azt is, hogy ezt nem lehet egy "bocsánat"-tal meg nem történtté tenni. Már visszafele ment a kocsihoz és épp rámosolyodott Alexre, amikor meglátta a reggeli madárkát a nyilvános telefon tetején ülve, ahogy őt nézi. Nem tollászkodott, csak nézte szomorúan. Intett a srácnak, hogy mindjárt és odasétált. A madár elrepült onnan, de csak egy telefonnal arrébb. Újra elkezdte kényelmesen kurkászni a tollait.
Adél vett egy nagy levegőt, berakta a telefonkártyát, amit tegnap vettek, hogy felhívhasson mindenkit, akit kell. Tudta, hogy ezzel elhasználja a rajta lévő kreditet, de úgy érezte, ez most fontos. A számok úgy jöttek az ujjára, mintha manapság is naponta hívná. Kicsöngött.

Mind a hárman egyszerre ugrottak egy nagyot, ahogy megszólalt a telefon. A madár pont a telefon mellett bóklászott és mindenre számított, csak erre nem. Konrád és Judit pont ugyanígy volt vele. A szarka szokta meg a leggyorsabban, nem szokott telefonokat felvenni, így neki csak egy volt a sok zaj közül.
– Hess...? – kezdte kicsit bátortalanul Konrád, mert érezte, hogy ezt a problémát neki kell megoldani, hiszen ő a tulaj és persze a férfi is. A szarka őt is érdeklődve nézte, mint előbb Juditot. Próbálta kitalálni, hogy mit akarhat a nagydarab ember. A telefon csak csengett rendületlenül.

Várakozás közben Adél lelkébe leesett minden otthoni emlék. A gyerekkora, a bátyja, a szülei, az első szerelem, a tér a ház előtt, ahol annyit játszottak. Ez mind valóssággá vált újra, ahogy előkerültek onnan, ahova száműzte őket. Keservesen sírni kezdett. Már alig hallotta a telefon hangját, patakokban tolult elő a sok könny, amit évek óta elfojtott. Alex látta, hogy telefonálás közben rázkódik a lány válla, de elsőre nem tudta elhinni, hogy sír. Annyira életerős és kemény lánynak ismerte meg, hogy az agya elutasította a képet. Pár másodperc múlva persze már rohant is oda, hogy megtudja miben segíthet.
– Ki bánt kicsi pláza cicám? – kérdezte aggódva. Amióta Adél elmagyarázta neki, hogy hogy alakult ki ez a tükör-fordított kifejezés, annyira megtetszett neki, hogy amikor csak tudta, így hívta a lányt, mindig addig, amíg nem kapott érte pár tessék-lássék pofont. Persze legközelebb megint újrakezdte, de az évődés közepette beépült a napi kifejezéseik közé és ténylegesen is így hívta néha őt. – kivel beszélsz? Mondd meg ki az, odamegyek és megverem!
– Sehenkiiii, neheeeeem vettéééhhhék feheeeel... – próbálta elmondani Adél, de nem tudta abbahagyni közben a sírást. A telefont csak tartotta, az meg csak csörgette tovább a hívott számot.

– Jééézusooom! – ugrottak most már négyen, ahogy Rózsika is belépett a nappaliba a másik oldalról. – maguk ilyen szörnyet tartanak a lakásban? Hát miért nem zárják legalább kalickába? Megboldogult Jánosom egyszer vett egy papagájt, de három nap után továbbadtuk János nővérének, mert én nem mertem etetni, mert ahhoz ki kellett volna nyitni a kalickáját, azt meg én semmi pénzért, mert még megcsíp. Úgy próbáltam életben tartani szerencsétlent, hogy kívülről bedobáltam neki a magot, amit persze nem vett jó néven, mert ki szereti, ha megdobálják az ebédjével. Az vízzel meg ha megöntözöm, abból nem nagyon tud inni, így hát megfogtam és elvittem az Etelhez, de annyira féltem, hogy csukva volt a szemem is közben, csak emlékezetből találtam oda. A Béresi szomszéd évekig terjesztette, hogy transzban voltam és a kalickában meg egy főnixmadár volt, ami lángolt. Az kérem sose volt normális, ezt az is bizonyítja... Na de nem hallják, hogy cseng a telefon? Hess innen, te halálmadár! Én előre megmondom, hogy nem fogom etetni. Hess! – ezzel a szarka is besokallt és kirepült ott, ahol bejött. Egy fényes izé se ér annyit, hogy egy ilyen hangos embert kelljen hallgatnia sokáig.
Rózsika odament a telefonhoz és felvette. – Halló, Báthory család telefonja, én a Rózsika vagyok! – de már csak a kattanást hallotta, ahogy lerakták a telefont. Nem hallották a másik oldalon, amit mondott.

Alex nyomta le, látta, hogy ha fel is veszik, Adél nem tudna beszélni, akárkit is hívott.
– Gyere szépen, bújj ide. Jól van, nincs semmi baj, csak nyugodj meg. Ez az drága...
Adél érezte, hogy ennek most így kellett lennie. Még nem volt rá felkészülve, hogy beszéljenek, de valami nagy-nagy gát omlott le benne. Csak sírt és sírt órákon át, de Alex is tudta, hogy ennek most is kellett lennie.

13. rész: Rózsika betörőt fog

Konrád azonnal kirohant a nappaliba, ahogy meghallotta a velőtrázó sikoltást. Juditot és Rózsika nénit találta ott. Judit egy szál törölközőben állt a fürdőszoba ajtajában, Rózsika néni a partvist úgy tartotta felé, mintha magát a sátánt akarná távol tartani magától.

– Ne közelítsen maga betörő! Semmi keresnivalója itt! Csak azért nem ijedtem meg azonnal, mert azt hittem, hogy maga az Adélka szelleme, de hát az Adélka sokkal magasabb és a haja se ilyen barna, tehát akkor maga nem ő és akkor betörő. Nemsokára jön a ház ura is, de én se ijedek ám meg magától. Én kérem nővérke voltam a háborúban, ott megtanultam megvédeni magam. Ott kérem sokkal ijesztőbbek is voltak ám, mint maga!

– Rózsika drága! – kiáltott rá Konrád, mert attól félt, hogy tényleg fejbekólintja Juditot a néni. – Hát maga szerint egy szál törölközőben járnak a betörők betörni?

– Hát kérem... azt én nem tudhatom kérem... ebben a mai világban, akármi megeshet. A csiga is eleshet, ahogy megboldogult Jánosom mondta mindig. – motyogott Rózsika, de közben persze megenyhült és az ijedtsége is alábbhagyott, így a "fegyvert" is leeresztette. – Tudja őt is úgy ismertem ám meg, hogy megvédtem magam, csak nem kellett volna. Mer ugye "Minek ront be egy felcsersátorba?" gondoltam én kezdőként, aztán rájöttem, hogy hát oda berontanak az emberek, hiszen bajuk van, ha idejönnek, szóval berontott, én meg megijedtem és akkor úgy ütöttem a fejére a fémkacsával, hogy azonnal elmúlt a lábfájása, de ápolhattam a fejét helyette napokig, hát ugye ilyenkor meg szó szót követ...

– Jól van Rózsika, – szólt bele Konrád, mert érezte, hogy Rózsika lendületben van és akkor ebédig nem szabadulnak – akkor bemutatnám Önnek Juditot. Albérlő, itt fog lakni.

Rózsika elképedt, ahogy Konrád elmesélte, hogy mi minden történt ebben a pár napban. Hallotta ő a sok sertepertét a szomszédja körül, de azt hitte, hogy csak a ház ura próbálja átalakíttatni a lakást.

– Főzhetek egy kávét kettejüknek Rózsika néni? – kérdezte kedvesen mosolyogva Judit, miután felöltözve visszajött a szobájából.

– Hát megköszönöm drága, kell valami a szívemre, hogy megnyugodjak. – válaszolt a szomszédasszony.

– Semmi baj nem lesz Konrád – súgta Judit, amikor a férfi kiment utána a konyhába. – Sok Rózsikához hasonló öreg néni van Fardiújfalun. Megtanultam, hogy kell a kedvükbe járni. – mosolygott.

– Rózsika néni, kérhetem valamiben a tanácsát? Muskátlit ültetnék az erkélyre, hiszen kell ide a virág, ne legyen már olyan rideg itt a világ, de hát tudja kezitcsókolom, én nem szoktam a cseréphez, nálunk minden a kertben terem. Mire vigyázzak, hogy szépre nőjön?

– Jaj hát jöjjön át kedves hozzám, megmutatok én minden magának. – közben már állt is fel, megfeledkezve a félbehagyott kávéról, odabiccentve Konrádnak, belekarolt a lányba és elindultak kifelé – Tudja ám, hogy nem olyan könnyű ez, mint azt sokan gondolják. Jánosom is mindig azt hitte, hogy ezek csak úgy nőnek, mint a dudva, el is sorvasztotta mindet, amikor mentem a kórházba az epémmel... – innen Kondrád már alig értette, ahogy egyre messzebb kerültek a lakásától. 

– Ima, ezt a lányt az ég küldte és onnan pedig te, ebben biztos vagyok. – mosolygott a férfi felfelé nézve.