Csendben, megrendülten állt a sír mellett. Most kezdte igazán érezni, hogy egyedül maradt. Most nem Imolát gyászolta, hanem önmagát. Nem szerette a temetőket, ha rajta múlt volna, sírjuk se lenne. Sokat vitáztak erről is. Imádott vitázni a feleségével. Soha nem fajult veszekedéssé, mert Ima (ahogy ő hívta) nem engedte, hogy a férfi megsértődjön. Kiválóan kezelte az ilyen helyzeteket, így a viták kiváló szórakozássá váltak amellett, hogy agytornának se utolsó egy intelligens, jó humorú nővel szópárbajt vívni. Szóval Konrád mindig is azt vallotta, hogy szeretteink nem itt vannak egy díszes kődarab alatt, hanem azokon a helyeken, ahol közös emlékeik születtek.
Imola utolsó érve győzte meg. – Kedvesem, a sír a többieknek kell, akiknek már nincsenek élő közös emlékhelyeik velünk. Azoknak akik ide hozzák az emlékeket és talán itt le is teszik, hogy bármikor visszajöhessenek értük.
Ezért lett sírhelyük. A feliratot is akkor fogalmazták meg: „Itt megtalálsz, ha magaddal hozol“. Sokan nem érthették, de ennyi nemcsak megbocsátható, de el is várható egy ünnepelt híres színésznőtől. A lapok hetekig ezen fognak csámcsogni, ezt tudta előre.
25 évesen ismerte meg az akkor 19 éves lányt, aki akkor már túl volt az első filmszerepén. Így találkozott a két ifjú titán. Biztosak voltak benne, hogy megváltják a világot.
– Saját világunkat váltottuk meg - mondta mosolyogva Imola, amikor felmerült a kérdés néhány éve egy baráti társaságban.
A férfi lassan és nehezen indult el a kijárat felé. Tudta, hogy nehéz lesz visszamenni a közös otthonba. Minden bútorról, képről emlékek fognak leömleni.
– Ne vigyél még haza fiam. Van még egy fontos dolgom.
Áron nem kérdezett semmit, bár szétvetette a kíváncsiság. Remélte, hamarosan részese lesz a titoknak. Egy parknál álltak meg, nem messze onnan ahol szülei laktak. Konrád kiszállt és a tér közepén álló angyalszoborhoz ment. A fiú meglepődött, amikor apja a fekete öltöny zsebéből rózsaszirmokat szórt az angyal lába elé.
– Mi volt ez? - kérdezte mosolyogva.
– Titok fiam, közös titkunk édesanyáddal. - mondta szomorú mosollyal az apja.
– Nem hagyhatsz így kétségek között Apa! Mire hazaérek perforálni fog az oldalam!
– Egyszer egy pohár bor mellett talán elmondom, de nem most. Ez a nap nem rólunk szól, te is tudod.
– Tudom… - és már nem szóltak többet, amíg meg nem álltak a régi bérház előtt. Tudták, hogy nem lesz könnyű, de mindkettőjüket megrohanták régi és egészen friss emlékek a családi otthon láttán.
– Felmenjek veled Apa?
– Dehogy, menj haza a családodhoz. Megleszek.
– Biztos? Eszter és a gyerekek hazamentek a másik kocsival és tudják, hogy itt vagyok. Itt most nagyobb szükség van rám.
– Nem! - hangzott a válasz ingerülten. Majd halkabban folytatta - Most egyedül lesz nekem a legjobb. Édesanyáddal…
– Rendben, de szólj ha bármire szükséged van. Ételre ne legyen gondod, Eszter főz neked is, én meg megveszem még amit kell. Vagy átjössz, vagy elhozom.
– Fiam, úgy nézek ki, mint aki nem képes ellátni magát?
– Nem, te soha nem néztél ki úgy Apa, de az ebédből nem engedek. Látni akarom, hogy vagy.
– Rendben - válaszolt, már már jókedvű mosollyal fiának és ez a mosoly csak akkor tűnt el az arcáról, amikor a kocsi befordult az utcavégi sarkon.
Tudta, hogy most fel kell mennie és meg kell küzdenie a gyász és az önsajnálat démonaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése