– Minden rendben otthon? – tette fel az évek óta megszokott kérdést Áron. Az apja és a felesége megrökönyödve nézett fel rá..
- Persze fiam, nem úszik a ház, Rózsika rendet tart. – felelt mosolyogva pár kínos másodperc után Konrád, hiszen ő is rájött, hogy nincs a kérdésben semmi, az otthon egy létező hely, így a rend felől is nyugodtan lehet érdeklődni.
A lakás Konrád családjáé volt. A nagyszülei is itt laktak, édesapja már itt született. Középosztálybeli, tehetős polgári család volt az övék és a katonapályának is több generációra visszavezethető hagyománya volt náluk. Konrád édesapja már a háború előtt is katona volt, de mivel mérnöki tudására nagy szükség volt, a háború után a munkáspárt is a helyén hagyta, de sokáig megbízhatatlan személyként kezelték, aminek a család is ugyanúgy megitta a levét. A hatalom csak hosszú évek után engedte lazábbra a gyeplőt.
Az öt szoba, hall, az órási konyha és ebédlő természetesen nem maradhatott egyedül az övék, 1947-től 1956-ig négy idegen család lakott velük, megosztozva a két fürdőszobán és a konyhán. 1956-ban a négyből két család disszidált és öt év alatt fokozatosan vásárolták vissza az ott lakóktól a lakás többi részét.
Konrád ebből csak annyira emlékezett, hogy sokan laktak egy helyen amikor kicsi volt, majd egyszer csak mindenki elment és újra csak a Báthory család többgenerációs otthonává vált. Mikor Imola odaköltözött, már csak Konrád édesanyja élt, így ők ketten vittek életet maradék négy szobába. Megszületett Áron, lett dolgozó és zeneszoba is. Fenyvesi Imola pedig, mint ünnepelt és népszerű színésznő sok izgalmas próbát, beszélgetést, bulit hozott haza.
– Nem bírok ott lakni Ima nélkül. – szólalt meg Konrád a desszert végén, amikor elé került a kávé két cukorral és habbal. Eszter nem szólt, Áron apjára nézett, de csendben maradt.
– Minden édesanyádra emlékeztet. – mondta Konrád, miközben gépiesen kavarta a kávéját.
– Akkor mi lesz? – kérdezte Áron kicsit felhős tekintettel. – eladod?
– A fele a tied fiam, ez nem csak az én döntésem.
– A lakáspiac haldoklik – szólt halkan Eszter – Egy öt szobás ingatlant szinte lehetetlen eladni, főleg korrekt áron.
– De minek is nekem öt szoba? Kettő is sok. Költözzetek oda, én lemegyek a kis házba, csak legyen egy ágyam, ha feljövök hozzátok egy jó ebédre – mosolygott Konrád
Áron és Eszter összenézett, látszott, hogy ugyanazt gondolják.
– Apa, itt hagyjuk a kertet, a jó levegőt, a biztonságot? Nem véletlenül költöztünk ide. A gyerekek imádják az udvart, a kutyát, macskát, a fákat. Ezt vétek lenne itt hagyni.
– Igazatok van. Akkor marad az eladás. Majd keresek egy céget, aki meghirdeti, keres rá vevőt. A sok szép bútort, képet, könyvet sajnálom igazán, de van amit elhozok. Elhozunk – nézett a fiára.
Csendben iszogatták a kávét, Áron kétségbeesve kereste a megfelelő indokokat, hogy apja miért ne adja el a lakást, ahol felnőtt. Aztán eszébe jutott, de nem lett tőle boldogabb. Nem is értette, hogy tudták ennyire a tudatuk mélyére temetni őt. Édesanyja betegsége és halála minden mást elhomályosított erre az időre. Tudta, hogy fájó sebeket tép fel a téma, de nem is lehet megkerülni. Így nagy levegőt vett és belekezdett.
– Nem adhatod el apa, amíg Adél felől nem döntesz. Te is tudod, ő is örökölne anya után.
Hiába sütött kint a nap, hirtelen sötét fellegek szálltak mindhármójuk arcára. Konrád felállt és szó nélkül kiment az udvarra. Eszter megfogta a férje kezét és finoman visszahúzta.
– Adj neki pár percet, Adél mégiscsak a lánya…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése