Konrád felesége halála óta most először lépett be a lakásba. A
tóparti nyaralóban töltötte az időt és csak a szükséges dolgok elintézésé miatt jött fel a városba. A nyaralóban is sokat voltak együtt,
de a közös életük 35 évét jelentő lakás minden szeglete Ima hiányát
ordította. Fáradt sóhajjal ült le a nappaliban és lassan bontogatta ki
az egy hét alatt felhalmozódott levélhalmot. Igyekezett nem nézni
semerre. Dörmögve, sóhajtozva olvasta, rendszerezte a számlákat és tépte
össze a reklámkiadványokat.
Szinte alig érzékelte, hogy kulcs
kerül a zárba és nyílik az ajtó, de amikor felfogta, levegő után
kapkodva fordult a bejárat felé.
– Ima?!?
A szomszédasszony
sikoltása visszarántotta a valóságba. A felesége már nem jön be azon az
ajtón széles mosollyal és szinte énekelve; „itthon vagyok Drága!“
–
Jajj drága Konrádom, hát maga itt? Én nem is tudtam, hogy hazajött,
tudja, csak a virágokat akartam meglocsolni, meg talán kiporszívózni, ne
egye meg a kosz a lakást, hát szegény művésznő se akarná, hogy… - a
hetvenéves kicsi asszonyka úgy hallgatott el hirtelen, ahogy felfogta,
hogy most bizony beletenyerelt szegény Konrád lelkébe, mintha a férfi
baltát emelt volna rá, hogy a pokolba taszítsa a figyelmetlenségéért.
Ahogy összeszorította száját-szemét, ettől a furcsa manós vicsortól
Konrádnak nevethetnéke támadt.
– Nincs semmi baj Rózsika drága. -
mondta Konrád, miközben igyekezett nem mosolyogni ebben a fura
helyzetben. - Kimondhatja nyugodtan a nevét, nem ment ő olyan messze,
hát nincs igazam? Itt van velünk, itt is marad. Na… hát ne sírjon. Ilyen
az élet vagy mi. – Kicsit megnyugtatta, hogy neki kellett mást vigasztalnia. Addig se a saját lelki bánata volt porondon.
–
De hát a művésznő… Ilyen fiatalon… Milyen ez élet. Esküszöm, néha nem
értem mi a Jóisten célja, pedig hetente járok templomba. Tudja ide a
kistemplomba megyek. Nem bírom én már azt a nagy távolságot annyiszor
lesétálni a város másik végébe, meg hát ez az új pap is olyan szépen
beszél, pedig azt hittük az öreg Tamás atyát senki se fogja pótolni, de
ez a Gáborka olyan zengő baritonnal adja elő a szentbeszédeket, hogy
csodájára járnak messziről is, persze én is viszem a hírét, amikor csak
tudom, mert megérdemli. De… nem is akarom feltartani Konrádom.
Meglocsolhatom ám én később is azokat a virágokat. – és amilyen hirtelen
jelent meg, olyan gyorsan menekült ki a szomszédasszony a lakásból.
–
Ima drága, látod… megy az élet tovább, ahogy megjósoltad. - mondta a
férfi csak úgy magának, mintha csak sóhajtana. – Pedig azt se bánnám, ha
itt és most nélküled, vége lenne a világnak. – ezt már dörmögve morogta,
szinte arra várva, hogy valaki ellent mondjon neki.
Töltött egy
kis vizet a forralóba, hogy teát készítsen. Elővette a teafüvet és már
öntötte volna a forró vizet második bögrébe is, amikor rájött, hogy nincs
tulajdonosa a második adagnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése