A lehúzott redőny résein bevágó reggeli napfény lézerként vágtatott át a szobán, hogy fénybordásfalat varázsoljon a nyugati falra. Konrád mindig is utált erre ébredni, de eddig a forró nyári esték után Imola húzta be hajnalban a sötétítőfüggönyöket – ahogy ő mondta, "a napfény elleni tűzfalat" –, hogy még aludhassanak egy nagyot napfelkelte után is.
Rásandított az órára. Még csak fél hét. Odabotorkált az ablakhoz, hogy behúzza a függönyt, de az ajtócsengő hangja akkora jobb horgot vitt be neki a dobhártyáján keresztül, hogy rögtön elfelejtette miért is indult. Durvább ébresztő volt, mint három kávé egyszerre. Sok sok évtizeddel ezelőtt, a kiképzés alatt is ezt utálta a legjobban, de azért egy fiatal, erős szervezet még másképp éli meg az ilyesmit. Nagy lendülettel indult a kijárat felé és még a vállal lekoccolt ajtófélfa se lassította le igazán. Mire feltépte az ajtót, hogy kikérje magának ezt a korai inzultust, már teljesen ébren volt.
Kikerekedett szemmel nézett a vendégre és kénytelen volt újragondolni álmodik-e. A fiatalember úgy festett, mintha egy kanadai favágó és Vidor törpe közös gyermeke lett volna. Nagydarab, teli szájjal vigyorgó, pirospozsgás srác állt az ajtóban. – Ha most bemutatkozik, hogy Ábel vagyok a rengetegből, akkor én visszafekszem, mert biztos, hogy álmodom – gondolta Konrád.
– Ármin vagyok a rengetegből – nyújtotta a kezét és villantotta ki mind a 40 egészséges fogát a korai csengető. – a hirdetésre jelen'keztem, mert nékem nagyon jól jönne a rendszeres szállás, ha már itt tanulok a nagyvárosban. Elkucorodnék én egy fél guduban is, de a könyveim biz nagy helyet követelnek maguknak. Nem jöttem-e későn?
– Későn...? – vigyorgott most már Konrád is, mert nem lehetett nem szeretni a fiú stílusát. Mintha tényleg egy Tamási Áron regényből csöppent volna ide. Szinte sütött a srácból az erő, a vidámság és a világ iránti megrengethetetlen jóindulat. A szemén persze látszott az a székely furfang is, amit sokan lebecsültek, de Konrád nem először találkozott erdélyi emberrel, így tudta mire számíthat.
– Na akkor jó, hát ezért jöttem a korai vonattal. – előzte meg Konrád további mondatait. – Idesapám mindig mondta, ha te akarod a leányt fiam, légy ott előbb érte és ugye nem lehet olyan korán indulni, hogy más ne lásson az úton, hát én megkérdeztem a Pistát az állomáson, hogy mellik az a vonat, ami már majdnem olyan korai, hogy már nem is aznapi, aztán arra kértem a jegyet.
– Jól tette fiam! – mondta Konrád és maga is meglepődött a kijelentésén. Nem ezzel a céllal nyitott ajtót, de megadta magát a helyzetnek. – Jöjjön be, beszélgessünk egy jó tea mellett. – tessékelte be Ármint. – De ha kávét kér, az is van itthon. Azt hiszem, ránk fér.
– Nem kérek uram, nem élek vele. Egy jóféle ásványvizet köszönettel elfogadok. Idesapám szerint az is csak urizálás, de hát a forrásunk vízén kívül nem ivott ő mást. Gondoltam már reá, hogy hazaviszek néki az itteni csapvízből, hogy tudja mi merre hány méter, de hát 98 éves az öreg, nem venném a lelkemre, ha attól szólítaná magához az Úr a 100. éve előtt. Nem szokás nálunk korán halni.
Konrád mosolyogva töltött a vízből mindkettejüknek. Leültek az asztal mellé. Egyes háttal, emelt fejjel ült a fiú, keze a poháron. Mikor mindketten ültek, köszönésképpen megemelte a poharát és jóízűen lehajtotta a víz háromnegyedét, aztán visszahelyezte pont oda, hogy tovább fogja pont úgy mint előtte. Csendben ülnek, de nem volt kínos a csend, csak megadják a módját.
– Nem látszik egyetemre érett korúnak Ármin. – vetette fel a témát Konrád. – vagy tévednék?
– Nem téved, bár a jogi egyetem a célom, még van két évem addig. A helyi gimnázium ajánlott fel egy ösztöndíjat, mint a térség legjobban tanuló diákjának. Gondoltam nem árt, ha elfogadom, bár nem csináltam érte semmit, csak nem szeretek jelesnél rosszabb jegyet kapni. Így itt folytatom amit otthon elkezdtem. Még két év a Szent Imre Gimnáziumban és azt mondják, onnan szívesen fogadják azt aki igyekszik. Hát mondom én igyekszem, mert tudom hova tartok.
– Miért pont a jog? – kérdezte Konrád.
– Hosszú annak a sora. Ha befogad a házába, legalább lesz miről beszélnem. Hozok a családi pálinkából is, de a bor se megvetendő, amit Péter bátyám dugdos el évről évre a pincészetében. Kérdeztem mi a titka, de nem árulja el. Egyszer azt akarta beadni, hogy beérés előtt egy héttel a szőlősorok szélére kell tojni és tiszta kézzel megdobálni vele szőlőfürtöket, de gyanítom, hogy csak azt akarta elérni, hogy ne dézsmáljam meg a bor elől a termést.
– Ez megvesztegetés fiam, de azt kell mondjam hatékony. – válaszolta vigyorogva Konrád. – még meghallgatok pár jelentkezőt, de egy szoba a magáé Ármin. Mikor költözik be?
– Nagyon köszönöm a bizalmát uram! A könyveimet idehozzuk a jövő héten, de én csak ősszel jövök, mert amíg lehet segítem az otthoniakat.
Amikor Konrád újra egyedül maradt a lakásban, Ármin nevét is felírta a listára és elsőként az ő neve mellé rakott egy nagy zöld OK-t. Már csak három szoba kereste tovább jövendőbeli lakóját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése