A lány riadtan kapta fel a fejét az ordítozásra, aztán megnyugodva folytatta tovább a pénz számolását. Csak a focivébé. Minden brazil férfi megőrül a Fifa ideje alatt, főleg, hogy most itt is tartják. A Bar Azul csak egy nagyon-nagyon kicsi kocsma közvetlenül a tengerparton, de még ide is lapostévé került valahonnan. El nem tudták képzelni a vendégek, hogy a tulaj honnan tett szert rá, de nem is firtatták. Örültek, hogy van. Aki nem ment be Porto Alegrebe a Korea-Algéria meccsre, az egy kricsmiben nézte a mérkőzéseket és mivel az itteni népeknek nincs pénzük egy ilyen úri mulatságra, maradt mindenkinek a kocsma. Erre a hónapra minden kis lukban, ahol alkoholt mértek és akadt tévé is megtriplázódott a forgalom.
Ez volt a fiatal lány szerencséje is. Szokás szerint a tengerpart mentén barangolt és így talált rá a feliratra, hogy felszolgálót keresnek. "Talált pénz", gondolta és azonnal jelentkezett.
Rájött, hogy az ordítás miatt elfelejtette, hogy hol tartott, így kínjában vigyorogva elölről kezdte a számolást.
– Még egy Submarinót chica! – kiáltott rá egy rumízű hang.
Elpakolta a pénzt és alaposan rázárta a kasszát. Nem hiányzott volna neki egy hiány. A tulaj seperc alatt ráverné a balhét és keresztet vethetne a fizetésre.
– Viszem! – kiáltott és összerakta az italt. Nem először dolgozott felszolgálóként, így tudta mit kér tengerész. Legalábbis azok ittak ilyet, amikor hazakerültek egy hajóról pár napra és volt pénzük berúgni. Odavitte az asztalhoz és mosolyogva mondta be az árat.
– Ugyanmár chica linda, majd egyben kifizetem, nem fogok én aprót keresgélni, minden italom tiszteletére. – bazsajgott a tengerész és közben határozottan belemarkolt a lány fenekébe. Ő fel se vette. Ezt itt el kell viselni, szinte a szolgáltatás része és élt már meg ennél sokkal rosszabbat is. Itt legalább ennél tovább egyik se megy, mert akkor a tulajjal gyűlne meg a bajuk.
– Semmi gond, add ide előre mondjuk 10 ital árát és akkor leihatod hajnalig. – mosolygott vissza rá kedvesen, mégis hideg tekintettel. A vendég látta, hogy itt csatát vesztett és feldobta az ital összegét a tálcára a lány pedig lerakta az italt. A tulaj első utasítása az volt, amikor felvette, hogy csak akkor szolgálhat ki bárkit, ha már megkapta az árát.
Visszament a bárpulthoz, hogy újrakezdje a számolást. Jó tudni így este 11 körül, hogy nincs-e hiánya, amit hajnalig be kell hozni a részegebb vendégeken.
A srác, aki kint ült a pici kerthelyiségben már rég nem rendelt semmit. Valójában még akkor kért egy almalét, amikor fél hatkor leült, aztán nyolckor még egyet, de azóta semmit. Talál magának egy részt, ahova a közvilágítás még elég fényt adott és kényelmesen elhelyezkedve olvasott. Kint nem zavart senkit, nem foglalt el helyet egy jobban fizető vendégtől, hiszen onnan nem látszott a tévé. A lány is teljesen megfeledkezett róla, így nagyon meglepődött, amikor kiment a kinti piszkos poharakért és az egyik sarokból megszólalt a mély, de fiatalos, erőteljes bariton.
– Te nem vagy idevaló, ugye? – kérdezte a fiú, majd kicsit javított – mármint idevalósi. A spanyolod kilóg kicsit.
– Mit érdekel az téged? – morgott rá a lány. Nem szerette ha valaki róla érdeklődött. Abból sose sült ki semmi jó.
– Nincs különösebb oka. Csak felfigyeltem rá. Azt hiszem, jól mondtam elsőre. Nem vagy idevaló. – a srácot a nyugalmából egy fikarcnyit se mozdította ki a lány elutasító stílusa. – Szerintem nem az Usából jöttél. Európai vagy? Franciára tippelnék.
– Ugyan, asssszok íty beszéének – utánozta az erős franciás spanyol akcentust vigyorogva a lány, miközben az összes pohár a tálcára kerül. Jóízűen nevettek egymásra, a tekintetük is összeakadt egy pillanatra. A lány látványosan a poharakkal kezdett el bíbelődni, de a srác le nem vette róla a szemét.
– Teljesen igaza van hölgyem, de Európával nem lőttem mellé, ugye?
– Nem, azzal nem. – válaszolt sejtelmesen a lány.
– Jó a foci nálatok? – szólt közbe a rumízű hang, az öregedő matróz épp a vécéből tántorgott visszafelé, amikor meghallotta a fiatalok beszélgetését. – akkor én kitalálom honnan jöttél chica.
– Nem, már nem jó. Nem vagyunk itt a vébén. – szólt vissza a lány. – de valaha jó volt.
– Akkor nem érdekel. – morgott az öreg és ringatózva visszadülöngélt a "tévészoba" felé.
– Engem továbbra is érdekel a kisasszony szülőföldje – udvarolt tovább a srác. – valami támpont? Volt legalább egy focistátok, akit ismer a világ?
– Még hogy volt-e?! – és büszkén emelte feljebb az orrát. – Az aranycsapatunk kapitánya volt, akik végigverték a világot! Később a Real Madridot erősítette!
– Akkor te magyar vagy kislány és Pancho a te focistád!
– Az ki? Sose hallottam a nevét. Pedig tényleg magyar vagyok – mosolygott a lány, leült a sráccal szemben, teljesen elfeledkezve róla, hogy ő itt valójában dolgozik.
– Várj, ez a beceneve volt. Mi is volt az igazi neve, pedig tudom, itt van a nyelvemen. Pászkász?
– Puskás! Mi s-sel ejtjük. Tényleg Pancho volt a beceneve? El kellett jöjjek Dél-Amerika déli csücskébe, hogy ezt megtudjam?
– Úgy látszik ez a sorsod. Hogy megismerj engem. Én meg téged. Vajon elárulod a neved, ha megkérdezem, vagy hívjalak egyszerűen Destinynek?
– Ne hívj így, inkább elárulom a nevem. Adele-nek hívnak. – mondta halkan a lány. – Nálunk kicsit másképp ejtik és másképp is írják. Az igazi nevem Adél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése