– Szóval itt laksz most kislányom?
Judit meglepődve fordult vissza a bejáratból. Édesapját látta meg elsőként, aztán mögüle, kedves mosollyal édesanyja is előkerült. Épp bevásárlásból ért haza, hogy egy jó kis vacsorával lepje meg a többieket. Minden héten más volt a bevásárlásfelelős, de amikor Juditra került a sor, akkor mindenki fellélegzett, hiszen biztos volt tej és kenyér otthon és vacsora is akadt. András egyszer megpróbálta meggyőzni a csapatot, hogy mi lenne, ha ezeket a feladatokat mindig Juditra bíznák, de Ármin határozott "Nem!"-jére más senkinek nem jutott eszébe meggyőzőbb érv. Így is ő volt az albérlet lelke, a vacsora is csak akkor nem fordult megrendelősdibe, ha neki volt egy kis ideje a konyhában tüsténkedni.
– Édesapa! Édesanya! – örült meg Judit a szüleinek. Annyira meglepődött, hogy azt is elfelejtette, hogy eddig mennyire szenvedett a nehéz csomagoktól, csak állt ott felmálházva és mosolyogva, mintha angyalok szállták meg volna a teret.
– Jajj kislányom, add ide azt a két cekkert, nehogy bajod legyen! – kapott észbe az édesanyja és kirángatta a lánya kezéből a szatyrok felét.
– És a többiek? Nem segítenek egy kismamának? Ne hagyd magad lányom, az Isten szerelmére. – morgott Judit édesapja, amíg felsétáltak a lakásig.
Judit csak mosolygott, de nem válaszolt. Tudta, hogy az apjával ilyenkor nem szabad vitatkozni.
– Sziasztok srácok! Had mutassam be a szüleimet! – lépett be mosolyogva Judit a lakásba. – Konrád, annyira örülök, hogy itt van! Már ismeri a szüleimet.
– Üdvözlök mindenkit hölgyek és urak, Kelényi Károly vagyok! – intett Judit édesapja. – Ő itt a feleségem Elvira.
– Üdvözlöm asszonyom. – csókolta meg Elvira kezét Konrád – Uram? – fogott kezet Károllyal. – Foglaljanak helyet minálunk.
– Édesapa, bemutatom nektek Ármint, Genovévát és Andrist. Velük lakunk itt és persze Konráddal.
– Mi a fene? – néz Konrádra Károly – maga is itt lakik? Ez nagyon megnyugtató számomra. Akkor biztos nem változik egy bulitanyává ez a hely. Pedig Juditom – nézett jelentőségteljesen a lányára – azért jöttem, hogy hazavigyünk végre.
Nagy csend lett. Judit arcszíne pár másodpercenként a sápadt és a vérvörös között váltakozott. Konrád válaszolt helyette, hogy elejét vegye egy családi veszekedésnek.
– Ez nagyon jó hír Károly, nagyon örülök, hogy ennyire támogatják Juditot. Nagyon megérdemli. Annyiszor hallom tőle, hogy mennyire hiányoznak a szülei.
– Ó kislányom, hát te is nagyon hiányzol! – mosolygott könnyes szemmel Elvira a lányára.
– Büszke lehet a lányára asszonyom, alig pár hónap és leteszi idő előtt a félévi vizsgáit. Azért ezt nem mindenkinek engedi meg a dékán. Azért kicsit én is hatottam rá – kacsintott Konrád – jól ismerem őt, katona volt valamikor. De – kapott észbe Konrád – félre ne értsék, ha Judit nem tanulna ilyen jól, akkor hiába lenne minden ismeretség.
– Azért egy Kelényitől ez elvárható. – válaszolt Elvira helyett Judit édesapja, de a tettetett szigor mögött látszott, hogy büszke ő is. – Na édeslányom, akkor menjünk pakoljunk össze, a Báthori úr meg számolja össze a cehhet addig és én ki is fizetem.
– Édesapa... de az iskola... – próbálkozott Judit lesütött szemmel.
– Az megvár lányom. Ott lesz az pár év múlva is, ha felneveltétek a gyereket. Jut is eszembe, hívd fel azt a Tamást, jöjjön ide, leülünk és megbeszélünk mindent civilizált emberek módjára. Ha Konrád megengedi, hogy kicsit koptassuk még a bútorait – mosolygott cinkosan Konrádra.
– Ide ugyan nem jön az az... – mondta halkan, szinte sziszegve Konrád.
– Nahát akkor ugye... – mosolygott tovább Károly, mire eljutott a tudatáig, hogy nem teljesen ezt a választ várta. Nem számított rá, hogy ellentmondanak neki ilyen egyszerű kérésben. – Hogyan kérem?
– Azt mondtam Károly, hogy minden tiszteletem az Öné, de ide ugyan nem jöhet többé az a bizonyos Tamás. Amit ezzel a lánnyal tett, azzal az én szememben leírta magát mint ember.
– Na de az unokám apjáról beszél... – próbálkozott még Károly.
– Én tudom, Judit tudja, Önök tudják. Ő nem hajlandó tudni. Két életet is megcsúfolt azzal, ahogyan kilépett abból a történetből, aminek szó szerint szerves részévé vált.
Károly tudta, hogy Konrádnak igaza van, tudta eddig is, de nem akart gondolni rá. Ahogy polgármesterként mindent meg szokott oldani, itt is bízott benne, hogy elég ha előre rohan kicsit, mindenkit lendületbe hoz a megfelelő irányba és minden magától a helyére kerül, ahol lennie kell.
Le kellett ülnie. Judit aggódva hozott egy pohár vizet az édesapjának. A srácok döbbenten figyelték ahogy összeomlik egy ember, aki nemrég még szinte egy isten erejével rontott be a közös életükbe.
– Én nem akarom teljesen felborítani minden tervét uram, – próbálta meg Konrád kicsit kihasználni a helyzetet Judit védelmére – de ne kérdezzük meg Juditot, hogy mik az ő tervei? Okos, talpraesett lányuk van, szerintem érdemes legalább meghallgatni.
Károly szinte alig tudta felemelni a kezét, ahogy megadóan intett a lánya felé. Judit kihúzta magát, a szülei elég lépett, mintha az iskolai évzárón szavalna és alaposan megrágva minden szót kezdte a mondandóját.
– Édesapa, édesanya. Nagyon nagyon szeretnék veletek hazamenni, újra otthon lenni egy kicsit. Megyek is most, mert annyira, de annyira hiányzik minden ami ti vagytok, ami mi vagyunk, a mi családunk. Édesanya meleg ölelése reggel, édesapa erős keze, ahogy még most is bármikor felkap és akár fél kézzel elvinne bárhova a faluban. A virágillat ami a napfelkeltével érkezik a régi szobámba. Annyira hiányzik minden, hogy erőt adjon, mint régen...
Mindenki csendben, áhítattal hallgatta, ahogy kinyílt Judit igazi énje a szülei előtt. Szinte látták, ahogy felnőtt válik egy gyereklányból.
– De pár nap múlva szeretnék visszajönni édesapa és édesanya, mert szeretném befejezni amit elkezdtem. Sokat dolgoztam ezért a félévért, erőt adott a picikém is, hogy tudom őérte is hajtok most. Hogy mikor megszületik, fél évvel kevesebb legyen, amit már mellette csinálok végig. Mert végig akarom csinálni. – Judit egy pillanatra megijedt saját határozottságától, de aztán összeszorította a száját, felemelte az orrát és elszánt mosollyal folytatta. – Igen édesapa, akarom. Rájöttem, ez már az én életem, akármit is szeretnék, akármit is teszek, a kisbabámmal együtt egy új életet kezdek, olyat amilyet ti kezdtetek velem annak idején. Már összekapcsolódott a sorsunk és én mindent meg fogok tenni, hogy legalább olyan szép gyerekkora legyen neki, amilyen nekem volt veletek. Felelősséggel tartozom érte, hiszen engem választott, hogy ideszülessen mellém és ebből nem engedek egy millimétert se.
– Kislányom... annyira büszkék vagyunk rád – ölelte meg mosolyogva-sírva az édesanyja. Majd ránézett a férjére és mivel látta rajta, hogy valami bölcsességen töri a fejét, úgy mordult rá, hogy még ő maga is meglepődött – Igen Károlyom, mindketten. Nekem ne akard velem elhitetni, hogy nem arról álmodtál, mióta elmondtam neked, hogy babánk lesz, hogy egyszer olyan határozott és önálló lesz, mint te vagy! A kislányunk anyuka lesz és mi ebben támogatjuk. Kész-passz.
Ekkor már Károlyon kívül mindenki vigyorgott mint egy szakajtó vadalma. Károly azonban megtörten, elfogadóan, de mégis önmagát adva tette fel a kérdését.
– Na de akkor mit mondok a falunak...? Ki fog odajönni és megmutatni a választóknak, hogy a vezetőjük nem hazudott, amikor azt mondta, hogy van apja ennek a gyereknek...?
– Én szívesen segítek, ha kell... Eljátszom, hogy én vagyok a gyerek apja...
Mindenki döbbenten nézett Andrásra, aki ijedten mosolygott rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése