22. rész: A szivárvány

– Mindenkinek köszönöm ezt a csodálatos estét! Minden premier olyan, mint egy gyermek születése, akit sok sok hónapon keresztül hordunk, táplálunk, aztán megszületik, büszkék vagyunk rá, de onnantól már bizony éli a saját életét. Még próbálhatjuk nevelni, terelgetni, de a sorsa a születéskor dől el. Túl vagyunk a premieren. Hogy tetszett? Én Önöknek? Igen? Hát mi is imádtuk minden percét. Köszönjük, hogy eljöttek, hogy bizalmat szavaztak nekünk.
Vastaps. Imola mosolyogva meghajolt, majd intett minden szereplőnek, hogy ők is jöjjenek vissza a színpadra. 15 percig fürdőztek még a közönség szeretében. A színpad mögött aztán ők is mosolyogva ölelték meg egymást. Úgy érezték mindannyian, hogy nagyon jól sikerült az előadás. 1980 első darabja. Ez bizony jó ómen.
– Anyaaaaaaaaa – két gyönyörű gyerek rohant oda hozzá és majdnem egy percig fonódtak össze szótlanul így hárman.
– Gyöngyeim, hát itt vagytok végre. Apát hol hagytátok?
– Itt van ám, csak beszélget egy bácsival ott. Látod anya?
– Igen Adél kicsilányom, látom. Áronom? Milyen volt a napotok? Annyira hiányoztatok, mint...
– ...mint szivárványnak az esőillaaaaaat – kántálta vigyorogva, ugrándozva a két picurka egyszerre.
– Jajj gyöngyeim... – súgta halkan, meghatódva Imola. – Na de meséljetek végre, milyen volt a napotok?
– Rajzoltunk meg játszottunk anya. De én már nagy vagyok, írtam is. "A" betűt. Az óvónéni megdicsért, hogy milyen szép. Elhoztam ám, nézd. – mutatta Áron a rajzát.
– Én még sarokba is álltam ááááááám – vágott közbe a kis Adél büszkén, mintha ez lenne a legnagyobb tett egy oviban.
– Na de kislányom, most megint miért?
– Ja semmiseám, csak hallottam, hogy Ájonnal megint kiabál az a fiú és átjohantam az ő szobájukba és kupán vágtam a kanalammal. – vigyorgott a kislány.
– Na, de kislányom, ez nem szép dolog! Ráadásul a kanállal... – Imola elfordult, hogy ne lássák a gyerekei a nevetését. – ha ez így meg tovább, kénytelen leszek másik oviba vinni téged.
– Anyaaaaa, de akkor hogy vigyázok a bátyuskámra...?

Áron alig jutott szóhoz, amikor meghallotta Adélt a telefonban.
– Adél...? Tényleg te vagy az...? Annyira rég hallottam a hangod húgocskám... – Áron intett Eszternek, hogy hívja oda az apját és jöjjön ő is. Hang nélkül formálta neki Adél nevét, így Eszter már tudta, hogy miért sápadt el ennyire a férje.
– Igen, én vagyok. Hogy vagytok? Ádám fiad?
– Jól van, sőt, Fanni lányom is.
– Ó, hát lányod is született? Annyira örülök Áronka. Akkor jól megy a sorod? Minden rendben? – kérdezte vidáman Adél.
– Igen, jól. Eszter is üzeni, hogy puszil. Te hogy vagy? Mesélj!
– Velem nagyon sok minden történt. De jól vagyok most, végre süt a nap a lelkemben is. – válaszolt szomorúan a lány. Aztán kis hallgatás után megkérdezte. – Apáék...? Ott vannak nálatok?
Áron elvörösödött, a szeme megtelt könnyel.
– Igen... vagyis... Apa... Itt van. Adjam?
– Megijesztesz... Add kérlek.
Áron átadta a telefont az apjának.
– Kislányom, te vagy az?
– Igen apa. Én vagyok. Annyira hiányoztok. – válaszolt halkan meg-megcsukló hanggal a lány. – Te is és anya is, meg természetesen Áron.
– Rossz hírem van kislányom... – kezdett bele Konrád.

– Nem is kell rám vigyázni, megvédem ám magam! – kiabált rá sértődve a húgára a kis Áron.
– Így van kisfiam, megvéded te magad – mosolygott rá Imola. – de ti azért mindig tartsatok össze gyöngyeim – ölelte át újra mindkét gyermekét.
– Szejetlek Anya – súgta a fülébe Adél.
– Szeretlek Anya – súgta Áron is. – te is tartsál össze anya. Mindig.
– Így lesz kisfiam. – súgta meghatódva Imola. – ti vagytok az én szivárványaim.
– Te meg az esőillat anya? – mosolygott Adél.
– Igen, én meg az esőillat – mosolygott Imola.
– Ima drágám, annyira büszke vagyok rád – ért oda Konrád is.
– Köszönöm szerelmem. – bújt hozzá Imola. – Csodás napom volt, de most már csak veletek akarok lenni. Menjünk haza.
– Gyerekek, sorakozó! Tömött sorokban irány a kijárat, vigyük haza végre anyát!

Adél nem hitte el amit hallott. Az nem lehet igaz. Anya meghalt? Az nem létezik.
– De apa, hogy...? Miért? Nem. Ez nem lehet.
– Kislányom, anya beteg lett. Sokáig harcolt vele, de nem nyerhetett. Sokat gondolt rád. Azt mondta, tudja, hogy élsz és haza fogsz jönni.
– El se köszönhettem... De én tehetek róla. Annyira sajnálom apa. Mindent annyira sajnálok. Eltévedtem. Azt hittem megtaláltam az igaz utat, de hazugság volt minden. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg nekem. Kérlek. – Halkan, szinte alig hallhatóan mondta kis az utolsó szavakat. Aztán elhallgatott. Az apja nem láthatta, hogy a könnyei beterítik az arcát.
– Nem haragszom rád kislányom, soha nem haragudtam. Kétségbeejtő volt látni, ahogy elvesztünk. Édesanyád... ő élete végéig azon gondolkozott, hogy mit rontottunk el, mivel üldöztünk el téged ennyire.
– Nem apa! Értsd meg, nem! Ez az én utam volt, ezt kellett bejárnom, ti szerető  szüleim voltatok mindig. Amit magammal hoztam, azt tőletek tanultam. Ezzel éltem túl az elmúlt éveket.
– Értem kislányom. – hagyta rá Konrád. Nem akart vitázni a lányával. Soha többé. – Akkor most már jól vagy? Minden rendben veled?
– Nagyjából apa. Mondjuk, hogy kifelé tartok az alagútból. De ezért is hívtalak. Tudod, ráléptem itt egy mindenható maffiavezér tyúkszemére, ami nem lenne baj, tudtam előre, hogy menekülni kell előle.
– Jézusom Adél lányom, mibe keveredtél...?
– Hosszú annak a sora apa, el is fogom majd mondani, ha meghallgatsz, de most az a fontos, hogy veletek is megfenyegettek... Igaz, hogy albérletbe adtál kis szobákat? Bár gondolom igaz, hiszem először ott kerestelek. Úristen, most jövök rá, hogy anya miatt adtad ki... Anya...
– Igen, kislányom igaz. De miért?
– Azt mondta ez az ember, Leonado Barboza. Nem tudom hallottatok-e róla?
– Igen, bemondta a híradó. Megrémítesz lányom.
– Szóval azt mondta, hogy ha vallok ellene, akkor titeket bánt és hogy van egy beépített embere. Aki nemrég került a közeledbe. Szerintem, valamelyik albérlőd lehet. Szóval könyörgöm apa, rakd ki őket. Mindet. Akkor nem bánthat ez a szörnyeteg.
– Szóval valamelyik kölyök átvert...? És garantálni tudod kislányom, hogy ha őket kidobom, akkor nem fog mással a közelembe férkőzni?
– Nem... Szinte biztos, hogy újra megpróbálja apa, amíg én... Szóval amíg élek és tanúskodhatok ellene.
– Akkor ki kell derítenem, hogy ki az és figyelnem rá úgy, hogy ő ne tudja meg. Akkor nem árthat. Sőt, talán segíthetünk innen is az interpolnak felgöngyölíteni a magyar hálózatot. – mondta elszántan Konrád.
– Igazad van Apa.
– Ezt bízd rám kislányom. De most meg kell ígérned, hogy nagyon vigyázol magadra és rendszeresen jelentkezel. És hazajössz.
– Megígérem apa, hogy nagyon vigyázni fogok magamra és nagyon büszke vagyok rád ėdesapa. Lassan le kell tennem. Annyira szeretlek titeket, add át kérlek mindenkinek. Rendben édesapa?
– Rendben kicsi lányom. Szia édesem.
– Szia Apa.
Csend költözött újra Áronék házába. Mindenki próbálta feldolgozni amit hallott.
– Érzed az esőillatot drágám? – kérdezte Áron Esztert. – Szedjük össze a játékokat és a gyerekeket, mert zuhé lesz.

Adél percekig bámult maga elé. Forgott vele a világ. Meghalt az édesanyja.
– Nagyon szeretlek anya... – súgta maga elé.
Esőillatot érzett. Az óceán felett egy óriási szivárvány jelent meg. Sose látott ekkorát. "Talán ez még Magyarországról is látszik." – gondolta.