14. rész: A telefon

– Ez a madár négy napja követ minket. – mondta Adél félálomban mosolyogva. Öt nap alatt jutottak el a fővárosba. Ha nagyon hajtanak, akkor három nap alatt odaérnek, de megállás nélkül is kicsit több mint egy nap lenne az út. Adél néha elgondolkodott rajta, hogy ha a srác nem viszi el, akkor mennyi idő lett volna stoppolva és nagyon hálás volt Alexnek. Lényegében így is majdnem teljesen elfogyott az egyhavi fizetése, hogy Alex csak a benzin árának felét volt hajlandó elfogadni és azt is csak durva, nyomdafestéket nem tűrő fenyegetések után. Szállásra nem volt gondjuk, mert minden este az autóban aludtak, ott ahol épp utolérte őket az éjszaka, de enni, fürödni így is kellett és São Paulóban két napot töltöttek a tengerparton, hogy mielőtt beutaznak az ország közepébe, Adél még elköszönhessen az óceántól.
A madárnak világos- és sötétkék kabátkája és egy szinte fekete "álarca" volt és vagy tényleg velük jött több, mint ezer kilométeren keresztül, vagy zseniálisan összetartó a család és szájról-szájra terjed köztük a hír, hogy ennél a kocsinál mindig van egy kis reggeli morzsa a számukra. Napközben soha nem látták, csak mindig reggel. Minden nap addig tollászkodott a kocsi elején a motorháztetőn, míg az autólakók fel nem ébredtek és el nem kezdtek reggelizni, hogy ő is velük tartson a neki dobott darabkákkal.
Adél minden reggel jókedvvel ébredt, ami egyébként is jó szokása volt, de most annyira rosszakat álmodott, hogy öröm volt reggel szembesülni vele, hogy ebből mára már semmi nem valóság. Az elmúlt pár év legsötétebb jeleneteit élte át minden este, amióta elindultak.
Mindketten felrezzentek, amikor megszólalt mellettük a nyilvános telefont tipikus hangja. A mellette álló hajléktalan kinézetű fickó gyorsan fel is vette. Nyilvánvalóan ő várta a hívást.

Konrádék már épp az ebédhez készülődtek, amikor berepült a nappaliba egy szarka. Igazából már majdnem 20 perce ott volt, amikor Judit észrevette. Addig szép csendben körbesétálta a lakást. Belecsípett a kirakott kiflibe, megnézte a tányérokat, aztán valami fényes keltette fel a figyelmét. Odareppent, de csalódnia kellett. Csak a napfény szórakozott a régimódi csörgőóra felületén, de az túl nehéz lett volna neki. Amikor Judit felsikkantott, legalább annyira meglepődött a madár is, de csak ugrott egyet hátra, mint a verebek és utána érdeklődve nézte tovább Juditot, kicsit döntögetve a fejét jobbra és balra.
– Konrád! – próbált kiabálni Judit, de csak halk suttogásra futotta elsőre. Alapvetően semmi baja nem volt a madarakkal, de az már mégis túlzás, hogy a szobában találkoznak. A szarka mélyfekete tollainak volt valami kékes árnyalata, amikor súrolta itt ott a napfény. – Konrááád! – jött most már ki kicsit több hang a torkán.
– Igen Juditka? – jött be Konrád, majd – Áááááá!. – Konrád ugyanis kimondottan félt a madaraktól. Ha csak elrepültek felette, vagy megfelelő távolságban sétálgattak, csiviteltek tőle, akkor nem volt baja, de nagyon is utálta, ha egy is közel jött hozzá. Pilótaként volt szerencséje pár madárhoz, de soha nem kedves, meghitt pillanatban. – Juditka, Juditka – suttogott most Konrád – eeez, mit keres itt?
– Én azt honnan tudjam? Szerintem bejött az ablakon.
– Már értem, hogy Ima miért tartotta mindig lehúzva a szúnyoghálót. Na persze a szúnyogokon kívül.
Csendes két perc következett. Mindketten a másiktól várták a megoldást. Csak a szarka nézelődött tovább a szobában. Már régóta valami fényesre vágyott és meg volt róla győződve, hogy itt neki tartogattak valami ilyesmit.
– Mondjam neki, hogy hess? – kérdezte halkan Judit.

Reggeli után Adél azt tervezte, hogy elmegy a megfelelő helyekre és bejelentkezik. Tudta, hogy majdnem két héttel korábban ért ide, de legalább tud egyeztetni mindenkivel. A Praça dos Três Poderes-en álltak meg éjszaka és kicsit csodálkoztak is, hogy senki nem kergette el őket, de ennek a szép térnek a kis zegzugos sarkaiban éjszaka is sok kocsi parkolt. Sokan dolgoztak hajnalig, így nem volt feltűnő még egy autó. Reggeli után elsétált Alfredo Ceschiatti szobráig. Tetszett neki a nő eleganciája, ahogy nyugodtan ül a pulpituson bekötött szemmel, ölében a kardot pihentetve. Egy kicsit erőt is adott neki, hogy jó helyen van, minden úgy lesz, ahogy reméli.
Ahogy visszasétált a kocsihoz hirtelen felerősödött benne a régi érzés, hogy beszélni kell a szüleivel. Régen mindent megbeszélt velük, órákat is tudtak vitázni az apjával, nagy örömmel és szenvedéllyel. Amíg el nem távolodtak egymástól. Tudta, hogy ő rontotta el, de azt is, hogy ezt nem lehet egy "bocsánat"-tal meg nem történtté tenni. Már visszafele ment a kocsihoz és épp rámosolyodott Alexre, amikor meglátta a reggeli madárkát a nyilvános telefon tetején ülve, ahogy őt nézi. Nem tollászkodott, csak nézte szomorúan. Intett a srácnak, hogy mindjárt és odasétált. A madár elrepült onnan, de csak egy telefonnal arrébb. Újra elkezdte kényelmesen kurkászni a tollait.
Adél vett egy nagy levegőt, berakta a telefonkártyát, amit tegnap vettek, hogy felhívhasson mindenkit, akit kell. Tudta, hogy ezzel elhasználja a rajta lévő kreditet, de úgy érezte, ez most fontos. A számok úgy jöttek az ujjára, mintha manapság is naponta hívná. Kicsöngött.

Mind a hárman egyszerre ugrottak egy nagyot, ahogy megszólalt a telefon. A madár pont a telefon mellett bóklászott és mindenre számított, csak erre nem. Konrád és Judit pont ugyanígy volt vele. A szarka szokta meg a leggyorsabban, nem szokott telefonokat felvenni, így neki csak egy volt a sok zaj közül.
– Hess...? – kezdte kicsit bátortalanul Konrád, mert érezte, hogy ezt a problémát neki kell megoldani, hiszen ő a tulaj és persze a férfi is. A szarka őt is érdeklődve nézte, mint előbb Juditot. Próbálta kitalálni, hogy mit akarhat a nagydarab ember. A telefon csak csengett rendületlenül.

Várakozás közben Adél lelkébe leesett minden otthoni emlék. A gyerekkora, a bátyja, a szülei, az első szerelem, a tér a ház előtt, ahol annyit játszottak. Ez mind valóssággá vált újra, ahogy előkerültek onnan, ahova száműzte őket. Keservesen sírni kezdett. Már alig hallotta a telefon hangját, patakokban tolult elő a sok könny, amit évek óta elfojtott. Alex látta, hogy telefonálás közben rázkódik a lány válla, de elsőre nem tudta elhinni, hogy sír. Annyira életerős és kemény lánynak ismerte meg, hogy az agya elutasította a képet. Pár másodperc múlva persze már rohant is oda, hogy megtudja miben segíthet.
– Ki bánt kicsi pláza cicám? – kérdezte aggódva. Amióta Adél elmagyarázta neki, hogy hogy alakult ki ez a tükör-fordított kifejezés, annyira megtetszett neki, hogy amikor csak tudta, így hívta a lányt, mindig addig, amíg nem kapott érte pár tessék-lássék pofont. Persze legközelebb megint újrakezdte, de az évődés közepette beépült a napi kifejezéseik közé és ténylegesen is így hívta néha őt. – kivel beszélsz? Mondd meg ki az, odamegyek és megverem!
– Sehenkiiii, neheeeeem vettéééhhhék feheeeel... – próbálta elmondani Adél, de nem tudta abbahagyni közben a sírást. A telefont csak tartotta, az meg csak csörgette tovább a hívott számot.

– Jééézusooom! – ugrottak most már négyen, ahogy Rózsika is belépett a nappaliba a másik oldalról. – maguk ilyen szörnyet tartanak a lakásban? Hát miért nem zárják legalább kalickába? Megboldogult Jánosom egyszer vett egy papagájt, de három nap után továbbadtuk János nővérének, mert én nem mertem etetni, mert ahhoz ki kellett volna nyitni a kalickáját, azt meg én semmi pénzért, mert még megcsíp. Úgy próbáltam életben tartani szerencsétlent, hogy kívülről bedobáltam neki a magot, amit persze nem vett jó néven, mert ki szereti, ha megdobálják az ebédjével. Az vízzel meg ha megöntözöm, abból nem nagyon tud inni, így hát megfogtam és elvittem az Etelhez, de annyira féltem, hogy csukva volt a szemem is közben, csak emlékezetből találtam oda. A Béresi szomszéd évekig terjesztette, hogy transzban voltam és a kalickában meg egy főnixmadár volt, ami lángolt. Az kérem sose volt normális, ezt az is bizonyítja... Na de nem hallják, hogy cseng a telefon? Hess innen, te halálmadár! Én előre megmondom, hogy nem fogom etetni. Hess! – ezzel a szarka is besokallt és kirepült ott, ahol bejött. Egy fényes izé se ér annyit, hogy egy ilyen hangos embert kelljen hallgatnia sokáig.
Rózsika odament a telefonhoz és felvette. – Halló, Báthory család telefonja, én a Rózsika vagyok! – de már csak a kattanást hallotta, ahogy lerakták a telefont. Nem hallották a másik oldalon, amit mondott.

Alex nyomta le, látta, hogy ha fel is veszik, Adél nem tudna beszélni, akárkit is hívott.
– Gyere szépen, bújj ide. Jól van, nincs semmi baj, csak nyugodj meg. Ez az drága...
Adél érezte, hogy ennek most így kellett lennie. Még nem volt rá felkészülve, hogy beszéljenek, de valami nagy-nagy gát omlott le benne. Csak sírt és sírt órákon át, de Alex is tudta, hogy ennek most is kellett lennie.