– Kezitcsókolom Aranka néni! A lánya hogy van? Jajj, nagyon jó hír drága. Nagyon aggódtunk érte az én Elvirámmal.
Kelényi Károly soha nem szalasztott el egy lehetőséget se, hogy kedvesen elbeszélgessen a szavazóival. Nem véletlenül lett Fardiújfalu polgármestere. Megvolt hozzá minden tehetsége, hogy az embereknek mindig a legjobbik arcát mutassa és élvezte is a hivatalával járó rivaldafényt. A falun belül mindenhova gyalog járt. Nem volt olyan nagy település, ráadásul így mindenki látta, hogy a polgármesterük jön-megy-intézkedik, szóval teszi a dolgát. Most épp haza tartott egy jó ebédre.
– Adjonisten Pali bácsi! Volt már magánál a traktor? Neeem? Na előveszem én ezt az Andrást, hogy a nyű essen belé. Én már kétszer mondtam neki, hogy maga az első. Hát hová lennénk, ha a leghűségesebb lakosainkat nem segítenénk mindenben?
"Na most már szólnom kell Andrisnak, egy hónapja ígérgetem a traktort az öregnek" – gondolta Károly. A hazaút többi részén azon gondolkodott, hogy hogy fogja ezt elszámolni, de hogy belépett a kapun, elfejtett mindent. A felesége elsápadva fogadta a kapunál.
– Most hívtak a kórházból, hogy Juditka bent van és minket vár. Jajj, mi lehet vele, mi történhetett, én belehalok, ha valami baja lesz. – suttogta kétségbeesve a felesége.
– Lassan fiam, mondd el még egyszer. Mi történt? Melyik kórházból hívtak?
– Hát a városból, a szentimréből. Nem a Juditka, hanem egy valaki onnan na, mondta a nevét, de én nem jegyeztem meg. De mi lehet a kicsikémmel, ha már hívni se tud...?
Károly is egyre idegesebb lett. Az apja után a lánya is. Hát mit akar tőle a Jóisten?
– Öltözz Elvira, indulunk. Hol a szamár kulcsa? – még Judit nevezte el így kocsijukat. Amikor megvették, még TSZ alelnök volt és kérdezte a kislány, hogy milyen autó ez? "Lada Samara" – mondta és a kis Judit felkacagott. "Kinek a szamara?" Hát azóta maradt rajta a becenév a terepjárón. Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott ez az emlék. Az ő kicsilánya...
– Már mindent összekészítettem, csak rád vártam... Hát, hogy... hátha eljössz. – nézett rá reménykedve Elvira. Mintha egyedül el tudott volna indulni, hiszen nem volt jogosítványa, de ez a kis "színjáték" kellett Károlynak, hogy látszólag ő dönthessen mindenről.
– Elmegyek – de éreztetni akarta, hogy ő nem enyhült a lányával kapcsolatban – kellett neki ez az egész várososdi, meg a kollégium. Biztos bekábítózta valami banda. Én megmondtam neki a legelején, hogy maradjon itt a gazdaságba', vagy ha már ott akar tanulni, akkor jöjjön haza minden nap. Megvettem volna neki a Pista Opeljét is, hogy azzal járjon. Mi az a napi 40 perc oda-vissza? De nem, ő kötötte az ebet. Meg is lett látod az eredménye.
Közben már nyitotta is a garázsajtót és sietve kiállt a kocsival.
– Jajj, úgy félek Károlyom...
– Nem lesz baja, hidd el. Kemény lány az, túl lesz rajta – győzködte önmagát is. Útközben látványosan belemerült a vezetésbe, hogy a felesége ne lássa, mennyire ideges.
Miután leparkoltak, sietve rohantak be a kórház aulájába, ahol egy magas, jókiállású nő fogadta őket.
– Jónapot! Önök a Kelényiék? Én telefonáltam, kérem jöjjenek velem. – és azonnal elindult a kórház egyik folyosóján. Károly és Elvira egyre idegesebben követték, de megszokták, hogy egy kórházban nem kérdezősködik az ember, főleg ha sietni kell. A vezetőjük sietős nagy léptekkel haladt, igyekeztek tartani vele a ritmust. Károly remélte, hogy mindjárt odaérnek, mert ahány perc, annyiféle szörnyű betegséget és balesetet képzelt el, találgatva, hogy mi lehet Judittal.
– Ide tessenek jönni – mutatott kedvesen mosolyogva a hölgy. Ahogy beléptek, meglátták középen az ijedt lányukat egy ágyon fekve, mellette ült egy szakállas orvos, valamit fogott a kezében és Judit hasához érintette. Erre feléledt a két kijelző a szoba két falán és valami fura dolgot mutatott.
– Jajj kicsilányom, mi a baj? Mi történt? Hol sérültél meg?
– Sehol anya... nagyon örülük nektek, így mindannyian láthatjuk a kisunokátokat...
Judit szülei nem tudtak megszólalni.
– Igen kérem – kezdett hozzá az orvos – ott látható a picike. Most kicsit más szögből is megnézem. Igen... ahogy látom, megfelel egy 12 hetes magzatnak. Szépen fejlődik a picike. Igen... a fejmérete.
Mindenki megigézve nézte a kijelzőket, ahogy az orvos zsonglőrködött az ultrahang-készülékkel.
– Akkor nézzük a kis gerincét. Igen... és akkor itt a lényeg kérem – mondta kedvesen mosolyogva, majd hangerőt is adott a dobogó foltocskáknak.
Mindent beterített az új, picike élet dobogó hangja.
– Jajj kislányom, ez gyönyörű. – ment oda a lányához az édesanyja. – de mi volt a baj? Azonnal jöttünk, ahogy megkaptuk az üzenetet.
– Nincs baj anya. Miért lenne? De annyira örülök, hogy itt vagytok... mindketten... Édesapa?
– Kislányom, én... – szólalt meg halkan, meghatódva Károly. – Na de ki űzte velünk ezt a kegyetlen tréfát? Hogy merészelte ezt a...
– Báthory Eszter vagyok – mutatkozott be határozottan, de nagyon meleg, kedves hangon, hogy nehogy elrepüljön ez a törékeny meghitt pillanat – én hívtam önöket, de itt valami félreértés lesz, mert én csak annyit mondtam a kedves Elvirának (ugye szólíthatom így?), hogy Judit lányuk itt van a kórházban és folyton magukról beszél, hogy mennyire várja magukat. Szó se volt bajról, vagy vészhelyzetről. Meg szerette volna osztani önökkel ezt a szép pillanatot, hogy együtt hallgassák meg leendő kisunokájuk szívhangát. Ugye milyen gyönyörű? Nagyon büszkék lehetnek a lányukra, az előbb mesélte el a doktor úr, hogy milyen szépek a leletek és hogy Judit minden utasítást betart és milyen aktívan készül a gyermek születésére.
– Na de... akkor minden rendben... Így volt Elvirám? Ezt mondta a hölgy a telefonba? Te meg itt ijedezel nekem és a frászt hozod mindenkire.
– Igen, ezt mondta. – vallotta meg Elvira – de hát a kislányomról van szó, hát én gondoltam mindenre, csak erre nem.
– Na jó, akkor láttuk hogy jól vagy lányom, akkor minekünk menni kell – váltott vissza a hangnemben Károly, ahogy megnyugodott. Menekülni akart a helyzettől, ezért elindult a szobaajtó felé.
– Várjon kérem, jövök én is – szólt Eszter – Elvira addig vigyázna Juditra? Nyugodtan beszélgessenek.
Ahogy Károly kilépett a folyosóra, megrökönyödve látta, hogy a Fardiújfalui Harsona készítői ott várják őt. András és Anikó házaspárként alapították a helyi újságot, pont Károly segítségével. Nem értette, hogy miért esküdnek össze ellene ők is.
– Andris, hát ti mit kerestek itt?
– Nemrég kaptuk a hírt telefonon, hogy Fardiújfalu polgármestere és felesége a várandós lányukhoz jött a Szent Imre kórházba, hogy minden erejükkel támogassák őt és leendő unokájukat. Nagyon szép dolog ez polgármester úr, nagyon kevesen jönnek el már ilyenkor is a lányukkal, ez olyan szép dolog és szeretnénk büszkék lenni rátok, és megírni hogy lám, milyen emberséges és mennyire családias a mi polgármesterünk.
Károly nem tudott hirtelen mit mondani, ami nagyon szokatlan volt tőle. Az tisztán látszott, hogy ebből bizony nem beszéli ki csak úgy magát. Aztán átgondolta, hogy miért is tenné, hiszen ez a riport fontos százalékokat hozhat neki a legközelebbi választáson és persze addig is.
– Na látom kijött az újdonsült kismama is, itt az egész család. Lehetne egy képet együtt? Csíííz! Köszönöm szépen mindenkinek. Akkor mit üzen a polgármester úr az olvasóknak?
– Üzenem minden kedves fardiújfalui lakónak, hogy nagyon boldogok vagyunk, Judit jól van és nagyon nagyon köszönjük, hogy lélekben mindannyian ennyire velünk vannak. A napnál is természetesebb, hogy a kislányunkat és leendő unokánkat nem hagyjuk cserben. A lelkem örömben él, mióta megtudtuk, hogy a párjával gyermeket terveznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése