Adél arca újra felragyogott, ahogy kilépett a bíróság épületén. A nap teljes erejéből sütötte az arcát, ő pedig ahogy csak bírta, mosolyogva nézte a napot. Félig vakon kezdett el lelépkedni a lépcsőn. Ahogy lefelé nézett, egyre jobban megszokta a szeme és a léptei is gyorsultak, a lépcső közepétől pedig már kettesével szedte a fokokat, a lelkébe tódult újra a szabadság. Az utolsó fokokat már hármasával szedte és ahogy vízszintes részre ért, nekilódult és teljes erejével rohanni kezdett.
Ez hiányzott neki a legjobban, ez amit nem tehetsz meg a börtönben. Kapsz ételt, italt, könyvet, tiszta ruhát, de nem indulhatsz neki a nagyvilágnak, nem rohanhatsz el amikor csak akarsz. Az emberek elugrottak előle mikor látták, hogy egy vigyorgó démon vágtat feléjük.
– Hé! Plázák cicája!
Nem hallotta, csak rohant tovább. Nem érdekelte, hogy lassan az óriás tér másik végére érkezik, nem érzett fáradtságot, pedig meglett volna rá minden oka.
A két hét alatt háromszor fenyegette már három különböző ember. Egyértelmű volt, hogy mindet Barboza küldte. Talán az volt a legijesztőbb, hogy nem mind volt elítélt, tehát a börtönőrök között is van embere. Jól értett a megfélemlítéshez. Kétszer támadták meg. Mindkétszer az udvaron, valami késszerű dologgal a többiek előtt. Barboza példát akart statuálni, ezért nyilvánosan kellett volna kikészíteniük a lányt. Adél tudta, hogy csak ezért úszta meg. Lebecsülte őt az Atya, így mindkétszer csak egy ember támadta meg és ő mindkétszer megvédte magát. Még otthon járt kung-fura és jó volt benne. Párszor már ezelőtt is hasznát vette, de most először védte meg ez a tudás az életét. Nagyon kicsi volt az esélye, hogy Barboza kétszer elköveti ugyanazt a hibát és szinte a lehetetlennel volt egyenlő, hogy harmadszorra is így próbálja meg. Csak egyféleképp élhette túl: ha kikerül onnan. Pár napra magánzárkába került a bíró jóvoltából, de ez nem tarthatott örökké.
Alex megrökönyödve látta, hogy Adél üdvözült mosollyal, teljes erővel viharzik el mellette. Rákiáltott, aztán amikor látta, hogy nincs semmi foganatja, azonnal elkezdett futni utána. Áldotta a sorsát, hogy sokáig amerikai focizott, így tudta tartani a tempót az őrült csajjal. Volt olyan, akire Alex ordított rá, hogy időben arrébb ugorhasson.
Alex ezt megelőző két hete abból állt, hogy Adélért harcoljon. A szívét markoló jeges döbbenettel hallgatta végig tőle az első támadás történetét és onnantól szinte alvás nélkül küzdött a lányért. Ha nyitva volt valamilyen hivatal, akkor ott ült, ha minden zárva volt, akkor azon gondolkodott, hogy a Adél épp hol lehet. Jóval éjfél után, mindig a teljes kimerültség határán aludt csak el, hogy hajnalban újra lelkiismeret-furdalások közepette ébredjen, hogy valamit biztos nem tett meg, amit megtehetett volna.
A bíróságon már mindenki ismerte. Legendák keringtek a jóképű srácról, aki minden energiájával harcol a szerelméért. Ő meg kávét, fánkot és mosolyt vitt mindenhová, ahol csak megfordult. Majdnem napra pontosan két hét múlva a kezében volt a szabadlábra helyező nyilatkozat.
– Szerelmem! – kiáltott rá újra Alex.
Adél elért a tér végére és az agya kénytelen volt újra gondolkodó üzemmódba kapcsolni. Ekkor fogta fel, hogy Alex ott várta a lépcsőnél és ő teljes sebességgel robogott el mellette. Megfordult és örömmel látta, hogy a srác nem adta fel. Most már a második dolog hajtotta, amit nem tehetett meg a rabság alatt: megcsókolni Alexet! Teljes erejével a srác felé futott, aki megint nem tudta, hogy a lány csak visszafordult és újra el kell kapni, vagy most mát látja őt is. Pár másodperc múlva már tudta a választ, amikor Adél nekifutásból a nyakába ugrott és agyoncsókolgatta. Mivel egyikük se számolt a nagy sebességű tárgyak tehetetlenségével, Alex gyors rákfutással megpróbálta lábon tartani saját magát és az ölébe ugró szerelmét, de látszott, hogy ez nem fog menni, így ösztönösen egy újabb amerikai fociban tanult technikát alkalmazott és forgási energiává alakította a kapott sebességet.
Percekig forogtak, ölelkeztek és csókolóztak és gyakorlatilag nincs rá racionális magyarázat, hogy miért nem estek el.
– Tudod, hogy megmentetted az életem...? – kérdezte szeretettel Adél, amikor már behozták mindenben a kéthetes lemaradásukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése