– Nagyapaaaaaaa!
Ádám és Fanni egyszerre rohanták meg a nagyapjukat, ahogy belépett a kertkapun.
– Gyerekek, hagyjátok bejönni a nagyapát. Már annyiszor megmondtam, hogy nem rohanjuk re a vendégeket, mert lassan senki nem fog hozzánk látogatóba jönni – korholta mosolyogva Eszter a gyerekeket. – Szia Konrád! Már nagyon vártak téged. Reggel mondtam nekik, hogy jössz és azóta nyúztak, hogy mikor érsz már ide.
– Szia kislányom! Hagyd csak, megfiatalít engem ez a két ördögfióka. Mellettük nem lehetek fáradt öregember. – válaszolt Konrád – Jajj, ellöktök. Na megálljatok, kaptok ám mindjárt mindketten. Na most meg elrohantok, azt hiszitek, nem érlek utol titeket? Támadááááás!
A kis lurkók sikítozva rohantak el a nagyapjuk elől, ő pedig utánuk olyan energiával, mintha nem is nagypapa, hanem még aktív katona lenne.
Áron örömmel nézte, ahogy az apja és a gyerekei játszottak egymással.
Az édesanyja jutott az eszébe. Egy éve még ő is itt ült a teraszon és együtt nézték a kergetőzést. Már gyenge volt kissé, de ugyanolyan sugárzóan gyönyörű volt, mint mindig. A nagyközönség még nem tudta, hogy Báthori Imola, az ismert színésznő nagyon beteg. A színházi világnak persze feltűnt, hogy Imola nem szerepel már egy előadásban se. Szinte hetente vették elő a Nemzeti Színház igazgatóját, hogy miért mellőzi a tehetséges művésznőt, aki annak ellenére, hogy tudta mi az igazság, becsülettel állta a támadásokat, de nem adta ki színésznő titkát.
Áron nem hitte el, hogy édesanyját, akit mindig olyan életerősnek és energikusnak látott, bármi is legyőzheti. Még egy éve is biztos volt benne, hogy ez a betegség is csak átmeneti lesz. Nem mutatta a szerettei felé, hogy ha fájt neki valamije, így Áron az utolsó pillanatig nem volt hajlandó szembesülni a szívbemarkoló igazsággal. Imola sokat járt kezelésekre és vizsgálatokra, de az utolsó hétig aktív maradt. Nem szorult mások segítségére, sőt ahogy eddig is, inkább ő segített másoknak a környezetében.
Aztán egyik este Konrád azzal hívta a fel a fiát, hogy az édesanyja megint a kórházban van. Áron nyugtatta az apját, hogy nem lesz gond, de Konrád hangján annyira érződött a kétségbeesés, hogy Áronra is rátelepedett egy letargikus, szorító érzés. A szíve mélyén érezte azt, amit az még agya elutasított.
Reggelre megtudták, hogy műtétre lesz szükség. Áron délután ment be a kórházba, hogy még az operáció előtt beszéljen vele. Amikor beért a kórterembe, Imola rögtön rámosolygott a fiára. Fáradt, kimerült de szeretettel teli, erőt adó mosoly volt. Áron egy pillanatra bizakodni kezdett, hogy nincs semmi baj. Beszélgetni kezdtek. A gyerekekről, Eszterről, a munkájáról és persze Konrádról is. Imola mindent nagy figyelemmel, letörhetetlen mosollyal végighallgatott, aztán megfogta a fia kezét.
– Áronkám... kifáradtam... elegem van. Nem megy ez így tovább...
Áron nem tudott mit mondani. Megszorította az édesanyja kezét, aztán odabújt hozzá és megölelte. Pont úgy, mint régen, pont úgy mint gyerekkorában mindig. Nem sírtak, csak mosolyogtak, egymás szemébe fúrva a tekintetüket. Áron úgy érezte szerencsés volt, hogy ez volt az utolsó közös pillanatuk, bár akkor ezt még nem tudta. Nem akarta tudni.
Hajnalban hívta az apja, hogy a műtét már nem segített rajta. Letette a telefont, elmondta Eszternek, ő megölelte aztán Áron egész nap a kertben ült és egy szót se szólt. Pár óra alatt minden érzelmet megélt, amit a gyász borít az emberre. A hiány, a düh, a megkönnyebbülés, hogy nem szenved már akit szeretünk. Másnap felkerekedett és mindent elintézett, amit ilyenkor kell. Az apja hálás volt ezért. Ő a kis házba menekült a tó mellé és ott búcsúzott el a lelke a legfontosabb darabjától, amit kitépett belőle a sors.
– Na apa, milyen újra raj P.K.-nak lenni? – mosolygott Áron az apjára. Próbálta kiszakítani magát a rátörő emlékek szorításából.
– Sose voltam rajparancsnok fiam. Pilóta kadétként rögtön alhadnagy lettem, aztán évekig csak repültem. Persze amikor elkezdtem a fiatalokat oktatni, akkor sok emberért lettem felelős. Valami ilyen érzés most is ez a sok kölyök a házban. – felelt Konrád.
– Igazi tyúkapó lett az édesapád kicsim. – kapcsolódott be vigyorogva Eszter is a beszélgetésbe – a srácok meg imádják már most.
Konrád is a végsőkig hitt benne, hogy a felesége legyőzi a betegséget. Olyan nincs, hogy Ima veszít. Annyi harcot megéltek együtt. Valamelyikük mindig elég erőt adott mindkettőjüknek a folytatáshoz. Amikor szembesültek a diagnózissal, azonnal belekapaszkodtak abba a százalékba, amit az orvos mondott. Ima túl is élt minden jóslatot. Az utolsó pillanatig aktív életet élt, pedig voltak fájdalmai, de ő azt mondta, hogy amíg szükség van rá, ő nem adhatja fel. A lányuk elvesztése mindannyiuknak nagy törést okozott. Imola minden erejével azt próbálta megérteni, hogy mit hibáztak, ami ennyire elsodorta tőlük a lányukat. Amikor Konrád üres kézzel jött vissza, a felesége minden erejével őt segítette, hogy túlélje. Hónapokig alig volt téma a betegség. Konrád nagyon szégyellte is magát, amikor Ima bejelentette neki, hogy a következő évadra nem vállal nagy szerepet, akkor jött rá, hogy imádott szerelme egy időre magára maradt a gondjaival. Onnantól nem engedtél el egymást. Sokat utaztak, 10 évnyi emléket szedtek össze egy év alatt.
Az utolsó napon, a műtét minden pillanatát pár méterrel arrébb élte meg. A harmadik óra végén elnyomta az álom a kényelmetlen székben. Már 48 órája nem aludt semmit. Imola megjelent a műtő ajtajában és rámosolygott.
– Semmi baj Kedves, csodás életem volt melletted. Már látom, hogy itt nincs vége az útnak. Emlékszel az angyalszoborra, ahol annyit randiztunk? Ott foglak várni. De neked még annyi dolgod van itt. – Ima gyönyörű volt, mint mindig. Megnyugtatóan mosolygott. Majd izgatottan jobbra nézett. – Drágám! Nagy hírem van! Adél nincs itt! Ott van még! Annyira boldog vagyok!
Konrád arra ébredt, hogy fáradt orvosok szomorú arccal jönnek ki a műtőből. A főorvos megállt mellette, szorosan megfogta a kezét és nemet intett a fejével.
Ima elment...
– Nagy élet költözött a házba, az biztos. – mesélte Konrád – Eszterem, zseniális ötlet volt az albérlet.
– Köszönöm Konrád, gondoltam egy próbát megér. Áron, csörög a telefon, felveszed? Kész az ebéd, addig megterítek.
– Persze drága megyek.
Áron bement a szobába és mosolyogva vette fel a telefont.
– Halló-halló, Báthoriék háza.
– Helló... bátyus? Te vagy az? Adél vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése