Adél majdnem felnevetett, amikor a tulaj kidugott nyelvvel számolta ki neki a fizetését. Nem lett volna szerencsés, hiszen még nem kapta a kezébe az összeget. Persze az öreg nagyon megkedvelte a határozott, cserfes lányt, aki minden szorult helyzetben feltalálta magát, így nem volt veszélyben a kifizetés. Többször kijelentette, hogy Adél maradhat tovább is, amivel általános megrökönyödést keltett a kocsma úri közönségében. Az még valahogy elfogadható, hogy megdicséri a lányt, de azzal mindenki tisztában volt a környéken, hogy az öreg a feleségétől mit kapott volna, ha egy fiatal lány tovább marad a csehóban, mint az szükséges.
Adél se akart maradni. Tetszett neki a környék, de célja volt, amit el akart érni. Jól jött a pénz, de tudta, hogy el kell jutnia oda, amíg nem lesz késő.
– Maradj még egy hónapot kislány, megemelem a fizetésed – itt a teremben olyan csend lett, mint zárás után egy órával. – heti két reállal. – mindenki fellélegzett. Nem cserélték ki a tulajt.
– Ugyan Guilherme, nem élnénk túl azt az egy hónapot, ha Ana Paula megtudná. Akkor meg hogy költeném el azt a sok pénzt? – vigyorgott Adél. A heti két real még ezen a szegény helyen se ért igazán sokat.
– Akkor... vigyázz magadra Adele. Ha erre jársz, mindig kaphatsz egy italt. – most Guilherme kapott észbe, hogy ha ezt mindenki hallja, akkor vége a "jó" hírének – Fél áron. A másodikat persze már te fizeted. Na viszlát kislány, ne tarts fel. Ha már te lelépsz, valakinek vinnie kell a boltot.
– Viszlát öregúr, ha erre járok, mindenképp belesikoltok a füledbe, ebben bízhatsz!
Jókedvűen elköszönt a csehó állandó közönségétől is és mosolyogva lépett ki a napfénybe. Újra úton! Annyi rossz történt vele, annyiszor volt a gödör legeslegalján, hogy minden apróságnak mérhetetlenül tudott örülni. Az pedig nem is kis dolog, hogy – jól beosztva – ez a pénz pont elég arra, hogy két hét alatt eljusson oda. Aztán meglátta a srácot és elkomorodott. Remélte, hogy nem lesz itt. Megkedvelte a fiút, de neki erre most nincs ideje. Utált búcsúzkodni.
– Alex, te mit keresel itt ilyenkor? – mondta és igyekezett minél hidegebben kiejteni minden szót.
Adél először látta komornak a srácot. Eddig mindig jókedvűen társalogtak, ha betért a Bar Azulba. Feldobta a napját, ha megjelent és gyorsabban, könnyebben telt el a munkanap. Pár nap után már haza is kísérte és ez szokásává is vált.
– Eltűntél volna anélkül, hogy elköszönsz? – kérdezte Alex.
– Nem tartozom neked semmivel. – húzta fel az orrát Adél.
– Nem. Én tartozom neked. A sok szép estéért. Ha eltűnsz, nem tudom viszonozni. Életed végéig kísértene a szellemem – válaszolt félszeg félmosollyal a srác.
– Nem haltál meg te pupák és nem is halsz meg mostanában, így nem félek a szellemedtől se – mosolygott vissza Adél. Hiába. Ez a ridegség dolog nem jött be. Szerette a srác mosolyát, humorát. Volt benne valami nagyon kedvesen őszinte szeretet. A bátyjára és az édesapjára emlékeztette, pedig külsőre semmi hasonlóság nem volt köztük. De a szeme. A szemében ugyanúgy tükröződött a lelke, mint nekik.
– Azt te nem tudhatod. Veszélyesen élek. Késdobálókban udvarolok a legkeményebb kiszolgáló csajoknak. Az egyik csak leszúr pár napon belül.
– Hülye! – vigyorgott Adél, majd újra komoran, most már meleg hangon folytatta – El kell mennem. Nem maradhatok. Ha tudok egyszer visszanézek ide és ha még itt vagy...
– Megyek veled. Itt van minden cuccom a kocsiban.
Adél erre a válaszra nem számított. Többször kinyitotta, majd becsukta a száját, de nem tudta hirtelen mit mondjon.
– Amikor megtudtam, hogy el fogsz menni, azt hittem tudod, hogy Guilherme a nagybátyám, szóval amikor megtudtam, hogy mész, tudtam, hogy nem hagyhatlak magadra. Ezért összepakoltam. A suliban szünet van, apámtól kiléptem. Amúgy se feküdt nekem az a munka, így idejöttem és közben nagyon ajánlottam a Jóistennek, hogy itt tartson téged, amíg ideérek.
– Te nem vagy normális! Hogy képzeled ezt az egészet? Azt se tudod hova kell mennem, azt se tudod, hogy mit csinálok ott. Semmit nem tudsz rólam. Csak nem képzeled, hogy beülök a hülye kocsidba, mint egy plázacica és elfurikázunk a naplementébe?
– Nem tudom mi az a plázacica, – Adél mérgében tükör-fordította a pláza és a cica szavakat portugálul, aminek persze semmi értelme és így Alex se értette – de a többit pont így gondoltam. Figyelj nekem most van időm és lehetőségem, te meg egy fuvarra vársz, még ha nem is vallod be. Tőlem elindulhatsz gyalog, én meg majd megyek utánad és vigyázok rád. Persze, ha ezt hosszan csinálod, akkor a lassú menettel tönkre vágjuk a kocsi váltóját, amit neked kell majd kifizetni, de ez most ne zavarjon. Indulj hát. Menj.
Adél vigyorogva dobta be a kocsiba a cuccát.
– Ezt még visszakapod. Te. Te. Te pupák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése